Zárszó

Le azzal a világgal, melyben úgy biztosítják, hogy ne haljunk éhen, hogy közben az unalomba pusztulunk bele.

2008. november 3.

A kultúrforradalom töretlen radikalizmusának és az establishment közös nevezője az antiintellektualizmus: az ész elleni lázadás; nem csak a kapitalizmus, a polgári társadalom elleni, hanem maga az észellenes lázadás. És ahogyan az establishment kádereinek az egyetemen történő kiképzése ellen irányuló, valóban szükséges harc maguk az egyetemek elleni harcba csap át, ugyanúgy lesz az esztétikai formabontás magának a művészetnek a rombolásává. Természetesen a szellemi kultúra mindkét területének esetében, a fennálló valóságtól való elszigetelődés és elidegenedés, „elefántcsonttorony" magatartáshoz vezethet. De olyasmihez is vezethet (sőt, vezet is), aminek elviseléséhez az establishment messzemenően alkalmatlannak tűnik: a független gondolkodáshoz és a független érezni tudáshoz.
De töretlen radikalizmusa ellenére, a mozgalom még mindig a leghaladóbb erő. A lázadást két főirányban vitte tovább: a nem anyagi természetű szükségletek területét (az önmeghatározást és az el nem idegenedett emberi kapcsolatokat) ugyanúgy beemelte a politikai harcba, mint a lét fiziológiai dimenzióját, vagyis a természet területét. A kettő közös talaja az érzékek emancipációja. Új tapasztalattal alakítja át a fennálló társadalom elvárásaitól megnyomorított világot és létszükségleteket. Ezen világ ellentéteinek elnyomó egysége elviselhetetlenné vált: az öröm és a kisemmizettség egysége, a békéé és az erőszaké, az élvezeté és a pusztításé, a szépségé és azé, ami visszataszító, ahogyan mindez a mindennapi életvilágunkban érezhető. Az uralkodó „esztétikai sznobizmus" megvetése ne tartson vissza bennünket továbbra is ennek a tapasztalatnak az artikulálásától: az ellentétek visszataszító egysége (egészen konkrét és deszublimáló megnyilvánulása a kapitalista dialektikának!), ennek a rendszernek az éltető eleme lett. A tiltakozásnak, amely e viszonyok ellen politikai fegyverré kell vállnia.
A harc csak akkor lehet sikeres, amikor megszűnik az ellentétek obszcén szimbiózisa - az a szimbiózis, amely összeköti a tengert partjainak haláliparával; a madár röptét az air force vadászgépeivel; az éj csendjét a motorbicikli ropogásával. Az emberek csak akkor lesznek szabadok, ha megszűnik a Fith Avenue-k és a gettók, a nemzés és a népirtás konfliktusa. Hosszú távon lehetetlen a politikai dimenziót elválasztani az esztétikaitól, az észt az érzékektől, a barrikádokat a szerelemtől. Ez természetesen gyűlölethez vezet majd, de csak annak a gyűlöletéhez, ami embertelen; ez a „jó gyűlölet" a kultúrforradalom lényegi része. Messzemenően népszerűtlen; a nép gyűlöli, a „tömegek" megvetik. Talán érzik, hogy ez a lázadás az egész ellen irányul, az összes megrothadt tabu ellen, ami a szükségszerűséget, fáradozásaiknak és örömeiknek az értékét, az őket körülvevő jólétet veszélyezteti. A rossz lelkiismeret erősebb: a rossz lelkiismeret az új morállal szemben, az emancipált női gesztussal és az establishment job-jainak megvetésével szemben, a lázadókkal szemben, akik megengedik mindazt, amiről az emberek lemondanak, és aminek az elfojtására kényszerülnek.
Wilhelm Reichnak igaza volt, amikor kiemelte, hogy a fasizmus gyökerei az ösztönök elfojtásában találhatók; abban tévedett, hogy a fasizmus feletti győzelem legfőképpen a szexuális felszabadulás révén érhető el. A szexuális felszabadulás ugyanis anélkül is megvalósulhat, hogy a kapitalista rendszer fejlett szakasza (amelyben a fizikai munka mennyisége és a munkaidő már jelentősen csökkenhet) veszélyben lenne. Az ösztönök felszabadítása csak a kapitalizmus ezen fejlettségi fokán túl lehetséges oly mértékben ‒ a szexuális energia erotikus energiává alakulásával együtt ‒, hogy az meg tudja változtatni az életmódot társadalmi és politikai szinten is. A szolgalelkűségnek, az agresszivitásnak és a vezérekkel való azonosulásnak ‒ legalábbis manapság - van egy racionális és egy ösztönalapú háttere: a vezérek még mindig a kívánt javakat szolgáltatják (és időről időre az ellenségek holttestét, akik ezeknek a javaknak a zavartalan szolgáltatását veszélyeztetik). Ezen a talajon fejeződik ki és szerveződik meg a lázadók elleni gyűlölet és agresszió. Az ösztönök lázadása csak akkor lesz politikai erő, ha az ész lázadása kíséri és irányítja: az establishment az intellektus (és értelmiség) általi támogatásának abszolút megtagadásával, valamint az elméleti és a gyakorlati ész mozgosításával, a változásért.
A javak világának fetisizmusát, mely napról napra átláthatatlanabb, csak olyan nők és férfiak győzhetik le, akik a technológiai és ideológiai leplet lerántják arról, ami történik, az Egész eszement logikájáról - nők és férfiak, akik már elérték azt a szabadságot, hogy saját igényeiket megteremthessék, hogy saját világukat szolidaritássá fejleszthessék. Az eldologiasodás vége az egyén kezdete: a radikális újjáépítés szubjektumának a kezdete. Ennek a szubjektumnak a genezise olyan folyamat, amely szétrobbantja a radikális elmélet és gyakorlat kereteit. Az ellenforradalom gondolatainak és céljainak alapja a jelen történelmi helyzetben található. Ha a lázadóknak sikerül az új érzésvilágot (a saját, egyéni felszabadulásét) alárendelni a fogalmi megragadás erőfeszítésének, akkor van rá kilátás, hogy ezek a gondolatok és célok valóban konkrétizálódjanak és az egészet felforgassák. Csak ezek a gondolatok és célok menthetik meg a mozgalmat a kultúripartól és a bolondokházától, amennyiben energiáik társadalmilag releváns útra terelődnek. Minél inkább igazolni látszik az Egész őrült hatalma minden egyes spontán ellenakciót (függetlenül attól, hogy ezek mennyire önpusztítóak is egyben), annál inkább alá kell vetni a kételyt és az ellenkezést a politikai fegyelemnek és szervezésnek. A forradalom nincs saját racionalizmus híján. A hippik önfeledt kacagása, akik nem képesek az „igazságszolgáltatás" „törvénnyel és renddel" folytatott véres játékát komolyan venni, hozzásegíthet az ideológiai fátyol szétszakításához, de a fátyol mögötti struktúrát érintetlenül hagyja; azt csak azok változtathatják meg, akik továbbra is betartják a munka menetét, emberi bázisát alkotják, annak profitját és hatalmát reprodukálják. Ide tartozik egy egyre növekedő középosztály és az értelmiség. Ennek a hatalmas és valóban alávetett lakosságnak jelenleg csak egy töredéke tudatos és aktív politikailag. A jelenleg még elszigetelt radikális csoportok feladata ezt a tudatosságot, ezt a tevékenységet erősíteni.
Ahhoz, hogy egy ilyen fejlődés kibontakozzék, mindenekelőtt a tudat emancipálására van szükség. Ennek hiányában az érzékek emancipálása minden radikális aktivizmusban vak marad és önpusztító. A politikai praxis még mindig az elmélettől függ: a neveléstől, a meggyőződéstől, az észtől (csak az establishment van meg nélküle).
Van egy vitát érdemlő érv ez ellen az „intellektualizmus" ellen; lényege a következő: az elmélet és a nevelés hangsúlyozása arról a területről vonja el a szellemi és fizikai energiákat, ahol a fennálló társadalom ellen vívott harc eldől, vagyis a politika színteréről; a gazdasági és társadalmi feltételeket kulturális feltételekké változtatja, és az ember elvont, intellektuális problémákkal foglalja el magát, miközben a kétkedő ellenállási mozgalmakat az egész világon nyílt erőszakkal verik le. A „kultúrforradalom" súlyos címkéje mögött (egy olyan országtól átvett szóként, ahol ez tömegmozgalom volt), nem rejtőzik más, mint egy magára maradt ideológiai forradalom - a szenvedő tömegek megcsúfolása. A jelszó, hogy „üljünk össze és beszéljük meg dolgainkat", joggal lett nevetség tárgya. Lehet-e egyebet megbeszélni a Pentagonnal, mint a megsemmisítő gépezetek hatékonyságát és azoknak költségeit? A külügyminiszter beszélhet a gazdasági miniszterrel, aki egy másik miniszterrel és annak tanácsadóival, és mindannyian tudnak a nagy konszernek képviselőivel beszélni. De ezek mind fajtalankodó tárgyalások; a döntő kérdésben mind egyetértenek: a fennálló hatalmat erősíteni kell. A hatalmi struktúrán „kívül" lenni és beszélni tudni vele naiv elképzelés. Az embert csak ott hallgatják meg, ahol választásokról van szó, amelyek valószínűleg ugyanannak a hatalmi struktúrának egy új klikkjét és annak legaktuálisabb érdekeit juttatják hatalomra.
Ez az érv átütő erejű. Egyszer Bertolt Brecht azt írta, hogy olyan időket élünk, amikor szinte a fákról folytatott megbeszélés is bűnténynek minősül. Azóta a helyzet lényegesen rosszabbodott. Ma már szinte a változásról szóló beszéd is bűncselekmény, miközben a társadalom erőszakintézménnyé alakult át, amely Ázsiában beteljesíti azt a népirtást, ami az amerikai indiánok kiirtásával kezdődött. Nem immunis ez a tisztán brutális hatalom a kimondott és a leírt szóval szemben, amely elítéli és vádolja? És vajon a szó, mellyel ennek a hatalomnak a birtokosait vádolják, nem ugyanaz, amelyet ezek saját maguk védelmére fordítanak? Van egy szint, amelyen az ellenük forduló vak cselekvés jogosnak tűnik; mert ha csak egy pillanatra is, de kilép az elnyomás zárt univerzumából. Az eszkaláció immanens része a rendszernek és sietteti az ellenforradalmat, hacsak azonnali állj!-t nem parancsolnak neki.
Ám ebben a rendszerben is létezik a különbség aközött, hogy mikor ésszerű a beszéd és mikor a cselekvés. És ezeknek a pillanatoknak az ismérve az erőviszonyok konkrétan fennálló társadalmi konstellációja. Amikor nincsenek radikális tömegakciók és a baloldal összehasonlíthatatlanul gyengébb, akkor akcióiban önmegtartóztatást kell gyakorolnia. A fokozódó alávetettség és a pusztító erők összpontosításának nyomása, ami a hatalmasok keze alatt a lázadásra nehezedik, a lázadóknak önmaguk újjászervezésére és politikájuk újragondolására kell alkalmat adjon. Olyan stratégiák körvonalazódnak, amelyek alkalmasak az ellenforradalom hatékony leverésére. Ennek kimenetele döntő mértékben azon múlik, hogy a fiatal nemzedék sem nem „nő fel", sem nem illeszkedik be, hanem megtanulja önmagát a vereség után megszervezni, és egy új érzékiség révén új racionalitást fejleszt ki, hogy meghaladja a hosszú nevelési folyamatot, ami a nagystílű politikai akciókhoz vezető átmenet elkerülhetetlen feltétele. És ily módon a következő forradalom nemzedékek munkája lesz; a „kapitalizmus végső válsága" könnyen eltarthat egy évszázadnál is hosszabb ideig.

SZILÁGYI-GÁL Mihály fordítása

A fordítás az első német kiadás alapján készült: Konterrevolution und Revolte, Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 1973. Az angol eredetiből fordította R. & R. Wiggerhaus, Alfred Schmidt. A mű eredeti címe: Counterrevolution and Revolt, Boston, Beacon Press, 1972.

Herbert Marcuse (1898, Berlin - 1979, Starnberg), német-amerikai filozófus. A Frankfurti Iskola első nemzedékének tagja. A nácizmus elől 1934-ben menekül az Egyesült Államokba. Legismertebb műve Az egydimenziós ember, Budapest, Kossuth 1990, ford. Józsa Péter - (One-Dimensional Man, Boston, Beacon Press, 1964), amely a kortárs nyugati társadalmak válságának marxista elemzéseként nagy hatással volt a korszak diáklázadásaira. A fenti szöveg már magukra a diáklázadásokra reflektál. Bár a mindennapi élet társadalmi konfliktusai iránti érzékenysége miatt nagy megbecsülésnek örvendett, Marcuse-tól sok híve elfordult, mert bár a későmodern társadalmi problémák megváltoztatását szükségesnek tartotta, a radikalizmusban az önpusztítás veszélyét látta.