VIGÍLIA ÉS MŰVÉSZET

„Amint Damaszkusz utcáit járom s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll egy görögnek látszó ember s olasz nyelven mondja: Ön uram nemde egy nagy festményhez keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja, most jövök Baalbekből, ahol a nagytemplomot a legszebb világításban láttam; siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja. Másnap hajnalban a nagytemplommal szemben lévő Hotel Viktoriában álmomból föl-riasztott egy fény, mely tűzvörösen hú¬zódott le a magas Libanonról, belángolta a Helios oszlopait aranylehelettel, s át-karolta a Bachus Antonius és Vesta templomait világító színekkel.”
(Részlet Csontváry naplójából. Baalbek, 1906.)

1965. január 15.

Csontváryt szeretem. Néhány éve lehet, hogy elvesztem bársonyos, cirógató és sziporkázó levegőjében, megpróbáltam oda jutni, ahová a Mester ért: a MÍTOSZ TEREMTÉSÉHEZ. Aztán a Marokkói tanító tekintetét beleláttam egy Eisenstein-filmbe, és keletre vágytam. Minduntalan a rokonokat reméltem megtalálni, úgyhogy a lázas keresésben csak a reformációt vizsgáltam. Ez a korszerűség igényéből támadt: a protestáns aszkézis filológiai vizsgálata pedig egészen Renan-féle felfogáshoz juttatott. Különös szeretettel kezdtem dédelgetni Kulcsárt, Bornemiszát, Heltai Gáspár néhány esszé-szerű megnyilatkozását, s különösképpen Károlyit. Károlyi Gáspár örök téma marad számomra néhány mondatával: „Mind az ég, mind penig a föld, úgy tetszik, mintha megfogyatkozott volna természetiben, az egek nem adnak erőt az földnek zsírosítására. A föld nem teremt testünk táplálására valót olyan bőséggel, mint elébb. Az fák nem teremnek olyan bőséggel, az folyóvizek nem teremnek halakat, az üdőnek folyása annyira elváltozott, hogy az telet az nyártúl, és az nyarat az téltől alig választhatjuk meg"[*]

A bibliai ember csodás makulátlansága, szimbolikus alakja, és nemcsak az, hanem általában bármelyik mítosz, ma is uralkodó művészeti norma. Nem véletlenül választotta James Joyce az Odüsszeusz-keretet alapnak, úgyszintén Thomas Mann a józsefi történetet. Az ilyen esztétikai orientáció, nevezhetném stílusmisztikának is, legyalogolt egy adag szellemi gizgazt, teret adva számtalan telített távlatú konstrukciónak. Itt is a franciák járnak elől, de csak ma, s ezért a megtisztelő helyért Anatole France-on kívül más is adott valamit – egy pannon ember is. Ha Közép-Európának nem lett volna az a bolondos patikusa, akkor most szaporodni látnánk, mind apróbbá s apróbbá válva, azokat a sakálokat, amelyek jelenléte Paphnutius számára, mint Antinoé apátjának, elviselhetetlenné tette a remetéskedést olyannyira, hogy végül ő travesztálja azt.

A Csontváry–France érintkezési felület különösen a lényegkeresésben nyilvánult meg, a totalitás, a törvény, a szükségszerűség izgató megtalálás-igényében. A harmónia azonban önmagában előkelő semmi, fedezet nélküli PLEIN AIR. Ez a problémája Anatole France művészetének. Talán kubistának keresztelhetném, de csak bizonyos értelemben, hiszen figurái nem alakilag, de szellemileg sem stilizálódnak egészen: a megértő szkepszis eredményeivé lesznek.

Amit nála zavartalanul szemlélhetünk – az a filozófus, a moralista és a pártember művészi szempontból történő felfogása. A filozófus, a moralista és a pártember itt tárgyi szubsztanciális fogalom: tehát a három közül bármelyik csak úgy tudja élvezni az életet, csak akkor lehet boldog, ha nem ismeri önmagát. Anatole France szerint ez a bölcsesség első törvénye. Hasonló felfogás napjainkban is jelentkezik (l. J. Derossi: Teškoće u analizi umjetničkog književnog dijela. Umjetnost i riječi, 2. 1964.), azt bizonyítva, hogy az emberek milyen gyorsan és méltatlanul felejtenek.

Ugyanilyen megszorítással kubista a Thaisz Lakoma című fejezetében. Alexandria tudósai, filozófusai, szónokai világítják meg különféle szemszögből a kereszténység lényegét. Ez a France-i tipikus képlet, mégpedig félreérthetetlen pogány mellékízzel. A kép a valóság látszatát szuggerálja, pedig nem az (nem lenne nehéz kimutatni a meghazudtoló pointe-t), mint ahogy az egész regény sem az. Akár egy Csontváry-kép. A lényeg keresésében Csontváry K. Tivadar is eljutott a többszempontúság e kubista mozzanatáig, egyik híres – a mosztári török hidat ábrázoló – képén, de ezt France tisztábban valósította meg. Ezen a híres képen azonban figyelmet érdemel a történelem szereplése is, ami pedig más képein teljesedik ki. „Az elbeszélő történelem természeténél fogva pontatlan. Ezt már egyszer kimondtam, és nem hazudtolom meg magam; azonban a költészettel együtt a leghűbb kép, amelyet az ember önmagáról rajzolt.” France-szal lehet Csontváryt magyarázni.

Az olvasó, illetve néző meghökkentése sem idegen tőlük. Végső vonatkozásban a mitikus vonás is ezt szolgálja. A paradoxont meglepő fordulatokon kívül a témában is alkalmazzák. Világhírnévre tett szert pl. a Júdea helytartója vagy a Magányos cédrus is. Ezeket nem a művészet vagy a tudás teszi nevezetessé, hanem az, hogy ezernyi megdöbbentő gondolatot ébresztenek. Továbbá, a köztudattal való szembefordulásuk célja, megmutatni az emberi dolgok relativitását. Tehát az esemény, amely később az emberiség egy részének életét, világát, kultúráját oly élesen meghatározza, egyszerűen még a maga idejében színét veszti, hiszen a mítosz kifejlődése időbe telik. (Poncius Pilátus nem emlékszik Jézusra, noha jó emlékezőtehetsége van: elidegenülés).

Kierkegaard már előbb felvetette a Jézus-kérdést, kételkedik, vajon ő felismerte volna-e a galileai álomfejtőben a későbbi Jézust, vagy pedig futóbolondnak tartotta volna. És hogy tovább folytassuk a párhuzamot, Leonardo da Vincinek is van egy fát ábrázoló remeke.

Mit mond France a plágiumról? „A helyzet nem azé, aki először találta ki, hanem aki meg tudta szilárdítani az emberek emlékezetében. A mi korunk írói vették csak a fejükbe, hogy egy eszme tulajdona lehet valakinek. A régiek nem úgy fogták fel a plágiumot, mint mi..., az ő felfogásuk inkább megfelelt az irodalmi közérdeknek. Szerintük az a plagiátor, aki ízléstelenül, válogatás nélkül rabol. De az író, aki csak azt veszi el másoktól, ami neki megfelel és hasznára válik, tisztességes ember.”

Anatole France azt a pillanatot jelzi, amikor az ember elszakadván gonosz, tökéletlen emberi voltától, saját énjétől, melynek helyét a görög szellem, az életöröm foglalja el. Persze az élettől való közömbös elszakadás a XIX. század végén csak a kereszténység javára szokott megtörténni. A két forma legtökéletesebb harca a Thaisz lapjain valósul meg, s dől el az alexandriai szellem javára. Míg a kereszténység, a szomorúság vallása, a túlvilágra helyezett önzés. A túlvilágra helyezett önzés önzés-voltának bebizonyítása Nietzsche-parafrázis.

Anatole France-ról jegyezték fel, hogy fiatalkorában sírva fakadt egy szép táj láttán. A természetért való ilyen rajongását csak Csontváryhoz tudom hasonlítani. Mindenekelőtt a szűkre fogott plein air élményben kell ennek megvalósulnia. Erről tanúskodik Csontváry Baalbekban festett képe és A küméi énekes című France-elbeszelés néhány részlete. Ugyanebben a novellában Homérosz találkozik a forrásnál egy lánnyal, akinek a férfi–nő-szerelmet dicséri. Ez nemcsak itt pointe, hanem France antikvitás-szemléletében is. Ugyanis France nem homoszexuális férfiszerelemről beszél, mint ahogy erről Platón Lakomájában szó van. Ez kegyes csalás az olvasóval szemben, France azonban nem történelmet ír.

Nem állhatom ki szó nélkül, hogy végezetül ne beszéljek valamit Anatole France Adyra gyakorolt hatásáról. (A magyar irodalomtudomány alig-alig foglalkozott ezzel a kérdéssel, bár igen fontos). A Bornemiszáék, Károlyiék által jelzett véna Adyban tör ki (talán France segítségére volt ebben) szerencsésen. Első nagy eredménye a MIDÁSZ KIRÁLY SARJA, a Holnap motívumával, amelynek igézetében csupán France szemlélte az életet.

[*] Idézte Czóbel Ernő: Heltai Gáspár dialógusa a reszegségről és tobzódásról. Bp. 1911. 34. l.