Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Lovas Ildikó
VIA ÖNMAGUNK
Képzeljétek mi történt velem
egész éjjel csukva volt a szemem
úgy aludtam
(Domonkos István: Képzeljétek)
1994. április 1.
Megpróbáltam elképzelni, és kétségbe is estem, mert egy picit sikerült. És abban a pillanatban nem tudtam mit kezdeni a szorgalmasan összegyűjtött jegyzeteimmel. A bogarászó órákkal, amelyek célja az volt, hogy megtaláljam a domonkosi prózához vezető utat. Kiderítsem a műveiről szóló írások olvasása által, hogy mit rejtenek regényei, novellái, "novellává, novellavázzá, karcolattá objektivált riportjai",1 s a fellelt értelmezésekhez hozzáadjam saját élményemet. Nemcsak értelmetlenné vált ez a tevékenység, de nevetségessé is. Hiszen mindaz, amit megírtam volna, nem adott irodalmi alkotásokhoz vitt volna közelebb, épp ellenkezőleg, de ezen is túl, hazugságok leírását eredményezte volna, azt sugallva, hogy az emberrel nem az történik, hogy csukott szemmel alussza végig az éjszakát. Ha ugyanis ez fordul vele elő, akkor az nem irodalom, nem műalkotás, csak a valóság, mindennapi tény, közönséges dolog. Márpedig az írással foglalkozó művészek munkája ezen túlmutat, felülemelkedik, eszmeiséggel, erkölcsi tartással, dilemmákkal, általános emberi problémákkal, a léttel, újabban a nemzeti léttel, öntudattal babrál sok-sok oldalon át. Erre voltam elkészülve, hordtam halomra a mondatokat, észrevételeket, kicsit sután ugyan, mert magamban hiába kerestem hasonlóakat, de szorgalmasan, alakul majd, éreztem. Ahogy nőtt a távolság az elolvasott szöveg és énköztem, a szövegről szóló szövegeknek köszönve, úgy gyűltek bennem a meglátások. Szinte elégedett voltam magammal, mert igazán tisztességes munkát akartam végezni. Aztán ráakadtam erre a versre. Ez is jellemző, hogy nem tudtam, létezik ez a vers, csak ráakadtam, és most tátogok. Mert nem másról szól Domonkos, csak erről. És erről írni olyan, mint az a gyerekkori, képzeletbeli próbálkozás, hogy kiveszem a szemem, megnézem, lát-e a tenyeremben. Ördögi kényszer, rávesz: nyomkodd a szemed, a fájásig, az ijedtségig. Így az irodalmi művekkel is: kutatsz, gyűjtögetsz, de aztán egy versrészlet, és jön az ijedtség. Ha megpróbálom, és nem sikerül, akkor vissza tudom-e helyezni a szemgödörbe? Ha megpróbálom, és nem sikerül, akkor az okos gondolatok, a művekről szóló szövegek, a teleírt cetlik visszahelyeznek-e az egyszerű műélvezetbe? (Egyszerű műélvezet: amikor az olvasó meg van győződve afelől, hogy a műalkotásban nem alusznak, de legalábbis nem csukott szemmel.) Nem tudom, hogy ha elképzelem, és sikerül, amit a költő a fent idézett versrészletben kér, az összetettebb műélvezet lesz-e, vagy nem is lesz az. Ha ezt tudnám, akkor nem jelentene különösebb gondot annak eldöntése sem, hogy a Redőny szövegei milyenek. Két egymást kizáró lehetőség között választva, a saját véleményemet beiktatva. Jól meg kell gondolni, hová lép az ember. "Irodalmi publicisztikánk/publicista irodalmunk jelenében Domonkos novellisztikus közírása mégiscsak nagyobb értéket - kétségtelen minőségi újat - képvisel, mint az egyébként szintén értékes szubjektív esszéi képviselnek a kritikairodalmunkban."2 "Ha tehát újságcikkenként vesszük szemügyre őket, túlságosan is szembeötlik esetlegességük és szubjektivizmusuk, szépprózaként viszont elnagyoltságuk, az írói elmélyültség hiánya von le sokat értékükből."3 Az első idézet mellé állok hát, mert folyton lépni kell valahová, nem is tudom, hogy ez csak a mi betegségünk-e. A minőségi új az én olvasatomban nem változott az elmúlt majdnem húsz év alatt. Azt jelenti, hogy emberül írni. Marokra fogni az ember hangyalétét. ("A hangyák tudják halálukban, ha lépkedek, hogy létezem"), az óriásira dagadt fájdalmakat, amit az élet tesz ("képzeljétek"). Az anyáknak, ha vendégmunkásnak elmennek a világba a gyerekeik, apáknak, ha a föld nem kell a fiaiknak, gyerekeknek, akiket már nem értenek azok a tohonya, otthon maradt szülők, sihedereknek, akik lopnak, csalnak, s nem is tudják, nem volna szabad, Lajcsiknak, akiket a szülők taníttatni akarnak, de hogy bírják-e?, az alvégek szülötteinek, akikhez közel a temető. Lehet, hogy elnagyoltak, nincs írói mélységük, ehhez sajnos nem értek. Csak azt tudom, hogy a fájdalom kíméletlen, minden gondolatot és érzést behálóz, önző módon (Ph. Roth), és erősebb az akaratnál, felőle nem lehet dönteni. A fenti fájdalmak domonkosi leírásban ilyenek, és itt nem számít az írói mélység. Mondanám, pedig nem így van, nagyon is számít, éppen ez a lényeg, hisz különben giccses, hétköznapi, banális történetekké lesznek a Redőny szövegei. Mélységük és nem elnagyoltságuk, hogy a már kitalált terminus technicusnál maradjak, abban van, hogy az író nem ül bele az irodalom nevű fészekbe, hogy tehetségét és szenzibilitását magvas gondolatokba, azokat pedig helyre kis novellákba szorítsa. Igaz, hogy az a művészet, de ő nem csak az ilyen elvárásokkal tűzdelt művészi utat ismeri. Hogy rövidebb legyek: nem determinált. Látja az embereket maga körül. "Ez az újságíró nem kiruccanásokat tesz az életbe, hanem maga is együtt éli szűkebb és tágabb pátriájának mai életét, mindannyiunk életét."4 Ugyanezen szerző Domonkos módszerét poétai publicisztikaként definiálja, amelynek külön értéke a kibeszéltetés, nemcsak amit, de ahogyan elmondják hősei. Igen ám, de "Domonkos megteremti magának azt az esélyt, hogy a kérdezz-felelősdi közvetettségével szemben KÖZVETLENÜL, tehát jóval meggyőzőbben interpretáljon egy-egy adott jelenséget, élethelyzetet, problémát. Azt a sajnos kisszámú írást, amelyben ez a módszer bevált (...) nem lehet eléggé dicsérni, foka és tartóssága éppúgy aránylik egymáshoz, mint az újságcikk az irodalmi alkotáshoz. De épp ezt a szépírói alakoskodó módszert a legnehezebb megőrizni a publicisztikában, hisz itt mindig a közvetlen valóságon mérhető le, vajon hiteles-e az írás, itt mindig a közvetlen valóság megírásáért kell viselni a felelősséget. A kötetbe került írások arról tanúskodnak, hogy Domonkos nem sokáig állja a próbát, és írói ösztönösséggel megszimatolva a veszélyt, gyorsan könnyebb vizekre evez. A sokatmondó indítás után írásai elnagyoltak, kifejtetlenek, s csak akkor talál magára, ha mint Bányai János írja kritikájában (Élet és írás, Kilátó, 1975. jan. 18.)... furcsaságokat, ritkaságokat választ; a valóban elementáris közlések helyett csattanókat, váratlan fordulatokat keres; a látványt kutatja, ahelyett, hogy a látottról beszélne."5 Nyomkodom-nyomkodom a szemem, egyrész, mert kíváncsi vagyok, nem ugrik-e mégis a tenyerembe, másrészt mert nem hiszek neki: jó/nem jó Domonkos írói módszere, mindannyiunk életét írja/furcsaságokat, ritkaságokat. Lehet totózni. Az éjszaka meg múlik. Számomra egyértelmű a válasz, de felvetődik egy utálatos kérdés, amelynek feltevéséhez irodalmi-kiskorú vagyok ugyan, de némi kerülővel, az illendőség határain belül maradva, talán eljuthatok. Ha a vajdasági életet ennyire eltérően látták ugyanazon városban, területen, szakmában ténykedők, és egyiknek igaza kell legyen (ez föltevés), akkor meg kell kérdezni, hogy miért? Igaza, húsz év távlatából, a történelmi égszakadástól-földindulástól függetlenül, mikrolétekben gondolkodva annak volt, aki úgy látta, hogy Domonkos mindannyiunk életét írta. A miért még csak arra sem vonatkozik, hogy miért nem látták ezt mások (szubjektivitás), de arra igen, hogy miért akarták műfaji Prokrusztész-ágyba kényszeríteni a Redőny szövegeit, és azáltal csonkítani értéküket? Álvalóságban annak hisznek, aki bevehetetlen várat épít maga köré szavakból, történésekből, utcákból, meghatározott műfajban, és lehet, hogy valóban irodalmi értéket teremt, de valóságfedezet nélkül, viszont nem áll a fordítottja, hogy a valóságból építkező, de műfajilag nem determinálható (nem? "ovellává, novellavázzá, karcolattá objektivált riportok") szövegek gyöngék. Legfeljebb veszélyesek. Őszinteségükben, pőrére vetkőztetett struktúrájukban. Mert az elnagyoltságról, ha a másik oldalról vesszük szemügyre, azt is bebizonyíthatjuk, hogy célzatos redukáltságot jelent. De minek az ilyesmit bizonyítani? Inkább elképzelni kell ("egész éjjel csukva volt a szemem úgy aludtam"). A Redőny szövegei egy újságíró munkái, hetente jelentek meg a Képes Ifjúságban, a kötetbe gyűjtöttnél jóval több szöveg, de arról is, hogy a válogatás jó volt-e, eleget vitatkoztak, maradjunk a könyvbe szervezett (nem szerveződött) írásoknál, és tegyük fel a megkerülhetetlen kérdést, újságíróként hogyan állt helyt Domonkos István, a költő, a szépírnok. Az újságírónak nincs lehetősége a fennköltségre, művészi ábrándokra, elhivatottságérzés kifejlesztésére az átlagemberinél érzékenyebb lélekben (érzékenyebb-e? Vagy csak élesebb a szeme, látja a visszásságokat, és eléggé el nem ítélhető módon le is írja azokat? Ha mégis érzékenyebb, akkor mire? A társadalomban visszatükröződő kicsinyes emberi manipulációkra, amelyek a mát kényelmesebbé teszik, és holnap letagadhatóak, ha nincs az újságíró?) az írás megformálásában, az újságíró dolgozik. Dolgozik az agya, mint a gőzgép, veri a billentyűket, pénzt keres. Közvetlen módon, nyilvánvalóan, hiszen az írás a szakmája. Minden pillanatban ráfogható, hogy megvehető, megvesztegethető, olvasatlan (mert mikor olvasna, ha mindig csak ír?), tisztességtelen, aki mások bajából, kemény munkájából pénzt keres. (Redőny) Exploatál, hogy a még nem feledett műszót használjam. Írásai ezen okok miatt tehát soha nem üthetik meg a szépirodalom mércéjét, sőt. Az újságíró megpróbálhat íróvá lenni, ez azonban, hogy alapjában véve "flekkre", és nem mondanivaló, dekódolható üzenet megfogalmazására törekszik, úgysem sikerülhet neki. De mi történik akkor, ha egy költő, szépíró lesz újságíró? Alászáll a Parnasszusról, bele a köznap bugyraiba, flekkre szabdalva azt, ami művészetté nemesedhetett, párolódhatott volna benne? (Ha nem szorítja a lapzárta.) Hogyan állt helyt Domonkos? Könnyedén, játszi alapossággal. Ennek két oka van. Az egyik, hogy nem uborkafára törekszik (A kitömött madár, verseskötetei után ezt valóban nem mondhatjuk), nem is savanyú neki a szőlő (ua.), tehát nyílt szívvel, odaadással tud a témái felé fordulni, a másik ok pedig, aminek köszönve olyan időtállóan jók a Redőny szövegei, hogy mint művészt is ugyanaz foglalkoztatta, a széteső valóságunk, hontalanságunk, kormányeltörésünk, és hogy mint művész is, ha költőibb nyelvezettel is, de redukáltságra törekedett, afelé a pici pont felé, amit a nagy íróink rég elvesztettek művészi vonalvezetésükkel, nem újságírói dobogón állásukkal, amely pici pontot ekként definiálhatjuk: "de a legérdekesebbek mégis a repedtek voltak (üvegek), bár azokban nem volt semmi sós vízen kívül, se kishal, se rák."6 Nem az újságíró dicsérete ez, nyilvánvalóan, csak a precíz, konkrét hozzáállás, a probléma megfogalmazásában észlelhető nyíltság, kimondás becsülése. Akkor ez azt jelenti, hogy Domonkos úgy állt helyt újságíróként, hogy nem volt az? Hiszen ez nyilvánvaló. De a szakma sebészkését használta, amikor létezésünkhöz nyúlt. Ejnye-ejnye.
A Redőny nemcsak a dolgok közepébe vágó írásokat tartalmaz, hanem "szubjektív esszéket"7 is. Gondolom, hogy a szubjektív esszé olyan írás, amelynek olvasásába belesajdul a szív. Akkor is, ha nem csak az esztétikai szépről szól. Vagy éppen azért. Mindig is idegenkedtem a boncoló, műalkotásokat ízekre szedő, tudományosan helytálló írásoktól, mert hiába kerestem bennük a "lényeget". Műalkotásokról nem úgy kell szólni, ahogyan a létproblémákról, mintha ez is fordítva történne, talán mert így a konkrétumok kimondásától menekülhetünk el. Domonkos azonban, ahogyan vállalja a boncolást a kellő témakörben, úgy suhan el simogató mozdulattal a művészi érzékenység témája felett, elsuhan, mondom, de ez nem felületességet jelent, inkább féltő óvatosságot, vigyázást, ahogyan a csecsemőt az ágyába rakjuk, tojáshéj fejének épségéért mi felelünk. A lélek húrjaival bánni érdes kézzel nem lehet. Ha van húrja, ha dallam szakad föl belőle. "Nézd, Császár István! Ne érts félre. Csak figyelmeztetni szeretnélek, amíg nem késő. (...) Jól van, tudom, nincs abban semmi kivetnivaló, ha valaki bab, kelkáposzta, sárgarépa vagy hagyma helyett dísztököt árul. (...) valld be, hogy addig, amíg a földedről, a termésedről, a lovaidról beszélgettünk, eléggé kedvetlenül válaszolgattál. S mikor csillant fel a szemed? (...) Amikor a dísztökökre terelődött a szó. (...) azt mondtad, szépek. Szépek! Kivörösödött ujjaddal mutattad rajta az aranysárga színt, meg a levélzöldet (...) Hallgattalak. Csak akkor fogtam gyanút másodszor is, amikor idegesen ceruzát kértél tőlem, és rajzolni kezdtél a kartonpapírra. Dísztököket. Akkor hirtelen megértettelek. Ott a Halpiacon, a fagyban. Mert mindig így kezdődik a dolog: egy dísztökkel a tenyérben. Egy apró, aranysárga dísztökkel vagy egy almával. Előlép egy szín a többi közül, és azt mondja: gyere! (...) Ezért mondom, Császár István. Figyelmeztettelek. Hagyd a dísztököket a fenébe. Ha még megteheted. Sokan megjárták már velük ezen a tájon. Nyugodjanak békében! Mert tudod-e, hogy halt meg Nagyapáti Kukac Péter? Ne szégyelld, mások sem hallottak többet róla. Festő volt. S megfagyott. Egy árokban. Magánosan a sötétben."8 Az alulról történő szemlélődés, a szavak egyszerű rakosgatása egyszerű mondatokba hogyan eredményezhet lúdbőröztetően szép "szubjektív esszét"? A Halpiacon nyúllal társalogni úgy, hogy abból hagymaruhához hasonló írás legyen, miként lehetséges? Még azt is elrejtve a piaci asztalok alatt, hogy a "szenvedés nem kezdi ki szeretetünket szenvedéseink helyszíne iránt" (J. Au.), és ezalatt nem okvetlenül a piacot kell érteni ezen a tájon. Ismét oda jutottam, körbe-körbe, kerge birka módjára, hogy ez úgy lehetséges, hogy a valóságot érzékeljük, és a mesterségbeli fogásokat minimálisra csökkentve, az írói érzékenységet kordában tartva fogalmazunk, nem feledjük: elképzelhető, úgy alszunk éjjel, hogy csukva a szemünk.
"a sebek fényjelek
a sebek fényjelek"
(Domonkos István:
Vitézeknek halott kedvese)
Ha eddig az emberekkel ismerkedtünk, a mindennapi életbe alámerülni merésszel, aki pontos kórképét adja világunknak, úgy, hogy írói énjét nem háttérbe szorítja, de keretek közé, hogy a vidék lakóinak fájdalmát csonkítatlanul föltárja, akkor most az íróval keressük a találkozás lehetőségét, a prózaíróval, aki oly módon emelkedik az irodalom dobogójára, hogy egyetlen percre sem felejti Redőnybeli kirándulásait, inkább mintha azokból táplálkozna, az ott szerzett élményanyagot gyúrná át irodalommá, kíméletlen őszinteséggel. Az emberi lélek sivársága "a prózakötetben bemutatott világnak - melyben egyetlen fogódzót vagy támaszt nyújtó valós emberi értéke sincs - közvetlen eredménye a szellemi-érzelmi nullapont, és megfordítva: a lélek sivársága teszi az ember közvetlen környezetét éppen emberi vonatkozásaiban holdbeli pusztasággá."9 A "Redőnyben ábrázolt mindennapi tragédiák, fájdalmak eredménye, nem lehet emberként élni, ha éjjel-nappal traktorozni kell, nem lehet szeretni, ha elválaszt a tenger vagy csak a jobb élet lehetősége, húsz kilométerrel odább, a városban. Generációk nőttek föl így, logikus hát, hogy a következmény elkorcsosult, tartásából kibillent kisember. Nem a közönyről van szó az Önarckép novellával című novelláskötet darabjaiban, arról a beletörődésről, amely természetesnek tekinti a lélek elmocskolódását".10 inkább az okokról, amelyek ezt eredményezték, de az eredménytől visszafelé lépegetve, nem is, csak visszapillantva, utalva, az ok konkretizálása nélkül. Hideg, tárgyilagos elbeszélés, "ez már így van" hozzáállást sejtető mondatfűzés, hogy aztán az olvasóban keletkező riadalom mozgásba hozza az alarmot, a veszett zaj felrázza a fásultan szemlélődő befogadót és nyomozásra kényszerítse, Domonkos prózájában ez az olvasó dolga, eleget tanított ő maga, végezte ezt a munkát más írásaiban. Ilyen egyenes vonalú lenne a zuhanás, az ember és a társadalom elértéktelenedése? (...) Hiszen ha nem lenne az írói látásnak valóságalapja, elképzelhető-e a lélek másfél évtizedes állandó feszültsége?11 Az írói látás valóságalapjából következik, hogy valóban ilyen egyenes vonalú a zuhanás. Vagy nincs is szó zuhanásról, hanem meglévő helyzet kíméletlen bemutatásáról, az írói szabadság jogán szélsőséggé, kegyetlenségében extrémmé formálva. A kegyetlenség nem is annyira az ábrázolt hősökben keresendő, azok csak úgy viselkednek, ahogyan a helyzet megköveteli. A helyzet pedig a hontalanság helyzete: "az egyik ágy felől, közvetlenül az ajtó mellől motozás hallatszott. Fiatal házaspár aludt ott, nemrég jöttek a gyárba (...)", "mert mindig havazni kezd, ha elindul egy magamfajta csavargó. A tenger felé kanyarodtam. (...)", "az asszony távozása után egyedül maradt, (...) ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kirohanjon az éjszakába, valami sötét lyukba, vagy a régi szállás romja közé (...), mint régen, amikor még fontos közölnivalói voltak időről időre, egyikkel-másikkal az emberek közül (...)", "itt van ezer dinár - mondta a koncertmester -, vegyél egy szendvicset, vagy amit akarsz! - A kislány elvette a pénzt, és kilépett a folyosóra (...)", "mikor látta, hogy indulni készülünk, intett a fejével, hogy üljünk még, nem, mondtam kilépve az utcára, ő sem az igazi." " - Hova? - kérdezte a taxisofőr, és kérdése ezúttal nem lepett meg, most, hogy végre ismét nem volt hova mennem." A hontalanság árnyalatait festi Domonkos prózájában, úgy tűnik, ez normális állapot, a gyereket, ha elküldik, az nem csak azért van, mert gondatlan a szülő, annak oka mélyebben gyökerezik, talán egy nagyapában, aki elindult a tenger felé, valamely ősben, mert atavisztikus a hontalanság errefelé, nem szűkíthető a hazájából eltávozott definícióba. A tizenhat év alatt született novellák egyikében sincs hát más? Ugyanazt a kérdéskört járja körül az író? Ha így van, akkor ez érthető, hiszen az író lelki konstitúciójának megfelelően választ ki területet, témát, ez nem egytémájúság, de emésztő feladat, mélyebbre, egyre mélyebbre ásni az adott tematikában, az apró mozaikkockákat újból egymás mellé helyezni, föltárni a sebet. Miért? Mert azok fényjelek, sötét pincében gubbasztó lelkünk felé, a keskeny és koszos ablakon keresztül küldött fényjelek, a valahol összegyűjtött és mocskos ablakunkra fókuszált napfény üzenete.
Amiért mégsem dobtam el a cetliket, noha úgy éreztem, nevetséges lenne felhasználásuk az először idézett vers meglelése után, annak oka a Játék című novella, amely szépsége mellett azt is elhiteti, hogy valóban szükségünk van gyűjtögetésre, bogarászásra, hogy létezik egy belső nyugalom, amely akkor árad szét bennünk, ha távol eső helyen kincsek után fürkészünk, lehetőleg értéktelen kacatok után kutatunk, a folyamat ízét ez adja meg, ellentétben az igazi kincskereséssel, amikor begurulunk, lihegünk, kaparunk, csak a célt látjuk, és birtokolni akarunk. Ezt a bensőséges kutatást (nézd a gyereket, odakint az udvarban) játéknak nevezte el Domonkos, ettől aztán olyan édes-bús íze lett az egésznek, belefoglaltatott az olvasatba minden, ami elmúlt, kihullott a kezünkből, a fejünkből. Mint ahogy az a tudatosság sem a sajátunk már, amellyel ilyen kutatások területeit fölmértük, őszintén, a hátrányait is vállalva: "ez a homok tényleg semmire sem való, a falak leomlanak még félig készen, mert túl nedves, kifolyik az ujjak közül." Mégis akad néhány ember, aki megőrzi ezt a tudatosságot, a nincs-kincs után való kutatás ízét szájában, s beszédre nyitja, akkor történetei, a játék és a valóság felől is szemlélve fényjelek.
"Szemeiben azur ékkő
Hullámtestén ruha kéklő
Dalként úszik éltem vizén
Napként ível Rátkám feléd."
(Domonkos István: Rátka)
Nehéz azzal a regénnyel, amelyben az elbeszélői én alakja gömbölyű, megfoghatatlan, kikezdhetetlen. Megy a maga útján, s nem hív engem. Nincs ott az író sem, a szövegfolyamot nem töri meg jelenléte. A magára hagyott olvasó ül a könyv fölött. S ez furcsa, ha egy költő írta a regényt, ebben egyetért a kritika: "egy költő regénye (...), ünnepélyesen lejtő mondatai, líraivá színeződő szóképei az induló Domonkos Istvánt idézik, aki a hatvanas évek elején még fetisizálni tudta a verset.?"12 A költő egyénisége közönség után kiált, fájdalmai, vágyai, csalódásai minden ember sajátja, hát elmondja mindenkinek. Ez nincs ebben a regényben, ezt is írta a kritika: nem költői regény: nem líraiságban mérhető A kitömött madárban alakot kapott írói szándék, hanem epikus mélységében. Ellentmondás ez, de csak akkor, ha Domonkos a világnak költő poéta lett volna (lenne). Mivel nem így van, sem verseiben, sem regényében nem ugrál ki a sorok közül, kívülmaradásának fegyelmezettségében benne rejlik a költő tudata, a versíró szigorúsága élményanyagának kimondásával szemben. Eltávolodik anyagától, hogy méricskélje, és mindent a maga helyére illesszen. (Azonban ez tévedés is lehet, mert: "írói fegyverzetünkkel korántsem lehetünk elégedettek. Bármennyire tagadhatatlanul létrehozott költészetünk nyilvánvaló nyelvi értékeket is. Vagy bármennyire létezzen prózai műveink között olyan alkotás, mint Domonkos István regénye, A kitömött madár, amelynek értékét mindenekelőtt nyelve jelenti, annyira, hogy talán az sem túlzás, ha azt mondjuk róla, nyelvi szintje valójában feledtetni tudja fogyatékosságait, mindenekelőtt széteső felépítését."13) Ha ehhez a versben "epikus magra" van szükség, akkor a regényben ezt a lírai töltet jelenthetné. Ez azonban a lehető legtávolabb áll Domonkostól. Inkább matematikai hidegséggel alkotó művész, aki nem önmaga, hanem mondanivalója közlésére használja a szavakat. Jó lenne tudni, hogy mit fedezhet fel a magára hagyott olvasó, egy szomorú, kilátástalan világ tájait kutatva Skatulya Mihály történetében. De erről legvégül. "Skatulya Mihály cigány nemzetiségű zenész. Domonkos persze, nem egy etnikai csoport problémakörének boncolására vállalkozott, hanem egy életforma és élettartalom, valamint e kettő egymáshoz való viszonyulása érdekelte, s ennek ábrázolására a bohém cigányzenész jellemét tartotta megfelelőnek. S életformája nemcsak hajlamainak, hanem körülményeinek és környezetének is szükségszerű következménye. Kötetlen életmódjával szorongásai elől is menekül. Makacs élni vágyásával, az élet teljessége iránti vágyával is magyarázható, hogy ösztönösen tagadja az erkölcsi normákat, társadalmi szokásformákat. Jellemző, hogy nem azért vannak szorongásai, mert túllép az erkölcs határain, hanem azért, mert érvényben vannak a megrögzött embertelen szokások."14 A regény kulcskérdését Skatulya fogalmazza meg: "hát mi ez a tenger utóvégre, hogy úgy ragadunk rá, mint legyek a mézesmadzagra;" elvágyódásuk, szabadságuk, amely elérhetetlen, vagy hontalanságuk éppen, elvetélt akaratuk írja, iszkiri? Színe néha ezüstös, hát legyen a tenger tükör, amelyben önmagunkat látjuk a világban; pontosabban csak azok látják önmagukat, akik nem tudnak beilleszkedni. Szól erről egy régi történet: a gazdag ember, aki nem tudott beilleszkedni a társadalomba, nem tudta elnyerni az emberek szeretetét, megkérdezte a bölcset, mi ennek az oka. Nézz ki az ablakon, mondta az. Mit látsz? Embereket, jött a felelet. Mi az ablak? Üveg. Nézz a tükörbe, ott mit látsz? Magamat. Mi a tükör? Ezüstlemezre rakott üveg. Így van ez a gazdagokkal. Esetünkben Skatulyával. Számára ezüstlemezre rakott üveg a tenger, tükör, amelyben önmagát látja, nem is képes másra sajátságos gazdagsága folytán, ezért ragadnak rá úgy, mint legyek a mézesmadzagra.
Mi az ő gazdagsága? Talán az, hogy tovább tud lépni az életben, szemben a más írások hőseivel, a megfeneklett hontalanokkal, a Redőny, a Novella önarcképpel hőseivel szemben. "Miért van az, hogy mi semmivel se vagyunk elégedettek, hogy kerülünk-fordulunk, és máris továbbállunk, otthagyjuk a jót vagy a rosszat a jobbért, és azt ismét otthagyjuk a rosszabbért." Ez a bátorság hiányzik a másik két kötet hőseiből, legjobban talán az Önarckép patkánnyal című novella hőséből. De lehet, hogy annak volt igaza, a végletek ellenére is, mert megvakulhatott a tükör, s ami elől Skatulyáék elmenekültek, amit otthon akartak hagyni, arra nincs gyógyír: "az Isten ezt a megpróbáltatást rótta ránk, meghagyta a harangjainkat, de lélek nélkül, meghagyta a tornyainkat, de árnyék nélkül, meghagyta az oltárainkat, de a hozzájuk vezető utak nélkül." Az igazi hontalanságélményt ebbe a mondatba sűrítette Domonkos: ki is lehetne a hontalanabb (fokozható e szó?) annál, aki nem mindent, de az éltető elemét, identitását veszítette el (elvették tőle?).
Mivel egy költő regénye A kitömött madár, hemzsegő metaforákra voltam felkészülve, de hasonlatok vártak rám a regény lapjain, szomorú, kellemetlen, gúnyos hasonlatok: "visszaveti tekinteted, mint tükör a fényt..., mellei olyanok, mint az ágyú, miután elsütik..., alámerült, mint egy égő kötél a vízben..., a láthatár, mint egy böllér, kirakta késeit csillogni a holdfénybe..., ravasz szemei voltak, mint két késdöfés helye a hízó nyakán..., arcvonásai, mint az elszakadt húrok, örökre elveszetten, mint egy fényképen." Ezek a hasonlatok is segítenek abban - ahogyan átívelik, közrefogják a történetet -, hogy csak legvégül derüljön ki: ahogyan üressé lesz a madár feje kitömés után, úgy lesz üressé az olvasat is a könyv letételét követően. Megfoghatatlan nehézségében, ez pontosabb meghatározás. Egymáson hever két, hasonlataiba fogott történet, mint kiderül, a reménytelenség, megoldásnélküliség keretébe fogva, válasz nélkül: az író-hős, Skatulya, a társadalom, a tenger kérdéseire. És a tetejébe egy fintorral zárul, Domonkos fintorával: nesze egy krimi, mondja, egy kis fű vagy nagy mennyiségű kábítószer, erről írtam egész idő alatt, a csempészésről, te meg, kedves olvasó, azt hitted, hogy a téged érdeklő kérdésekre keresem a választ. Rosszul hitted. Vagy nem? Gondolkodj már el magadon, gondolkodj.
"szaladnék de nincsen hova
ledobott a nyárnak lova
mennék haza de otthon vagyok
nevetnék én de arcom sajog"
(Domonkos István:
Valahányszor belém téptek)
Milyen kedves gyerekversike, szorgalmasan tanultuk annak idején, 1978-ban, a kötelező szavalóversenyekre készülve. Milyen kedves. Éppen kedves? Megmaradt bennem e két szó. Most újraolvasva szorosan illeszkedik bennem Domonkos Via Italia című ifjúsági regényéhez, illetve annak részletéhez, amelyben a kislány a konyhában ülve fogalmazást próbál írni az anyjáról, s közben eszébe jut az apja, "akit a partizánok lelőttek a községháza előtt". De nem független az idézettől Viki-Radiátor sem, aki revolvergolyókat gyűjt, sőt, azt sajnálja, hogy elmúltak azok a "szép" idők, amikor feküdj!-re kényszeríthette a járókelőket. Mostanság (a regény idejében) nem maradt más hátra, mint egy-két kézigránátot vinni az iskolába, azzal fölvágni. "Ami a robbantásokat illeti, ezen a téren Viki-Radiátor valóságos szakértő volt. (...) igen korán kezdte a robbantást. Úgyszólván még óvodás korában (...) csillogó szemmel, konokul gyúrta a sarat a házuk előtt, hogy (...) gyors mozdulattal a földhöz vágja, rendszerint olyankor, amikor járókelő ért a közelébe. Aztán a katona pisztolyt nyomott a kezébe. Viki-Radiátor kipróbálta, hogy milyen bizsergető érzés, ha fegyver van a kézben, és mindenki retteg, fél. Balázs Feri apukája megkeseredett ember, mert kevés a munkája, kőfaragónak lenni, amikor a németeket, zsidókat kitelepítették, az öregek, betegek elhullottak a háborúban, a telepesek, akikre az apa különösen haragudott, nem is tudták, hogy létezik a faluban kőfaragó, hálátlan dolog. Ennek levét legjobban a nagypapa, a Deda itta meg, akit csak a nyugdíjáért tűrt meg az apa a házban, de aki titkon Olaszországba készül, és el is indul, miután megszökött a kórházból. Hova megy az öreg? - kérdezte Minyó, miután Deda végképp eltűnt a szemünk elől. Olaszországba - mondta Balázs Feri, két kövér, meleg könnycseppet törölve ki a szeméből." Az idézetek kulcsszavaira nem kell felhívni a figyelmet, napjainkban újságcikkekben írnak ilyesmiről. Ismét. Vagy a szünet nem is volt igaz, ha Domonkos 1970-ben e témára írt ifjúsági regényt. Nem ez a helyes megközelítés mégsem. Talán azt kellene mondani, hogy ennek tudatában kellett volna mindig is élni, s hogyan lehetne ezt másképp, mint emberségre nevelve, de az őszinteség domonkosi fokán. A jelenen ha nem is változtatna ez a tudat, egyszerűbbé tenné közeledésünket egymás felé, mikrovilágunkon belül. De van-e erre lehetőség? A nagyapa elindulása a világba, Olaszországba (bárhová), tagadja ezt. Mégis a hontalanság az egyetlen biztos pontunk? A mennék haza, de otthon vagyok meghatározottságában alkotó Domonkos időben felvetette a kérdést. Prózáját olvasva a választól esek kétségbe.