Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

DOMONKOS

Tomas Tranströmer

Versek

1994. április 1.

Az állomás

Begördült egy vonat. Kocsik egymás mögött,
de egy ajtó sem nyílik, senki sem száll le, se fel.
Vannak egyáltalán ajtók? Bezárt emberek
nyüzsögnek bent ide-oda mozogva.
Bámulnak ki a mozdíthatatlan ablakon.
És a vonat mellett egy ember megy kalapáccsal kezében.
A kerekeket kopogtatja, tompa ütések. Kivéve itt!
Itt hihetetlenül felerősödik a zaj: mennydörgés,
harangzúgás, a világot körbeszáguldó hang,
mely felemeli az egész vonatot és a táj nedves köveit.
Minden zeng. Emlékezzetek erre. Utazzatok tovább!
Nocturne

Egy falun hajtok át éjjel, a fénycsóvában
házak bukkannak elő - ébrednek szomjasan.
Házak, pajták, táblák, gazdátlan járművek -
Most ők az Élet jelei. - Az emberek alszanak:

egy részük békésen, míg mások feszült arccal,
mintha az örökkévalóságra edzenének keményen.
Nem mernek elfelejteni semmit, álmuk nehéz.
Mint misztérium után eldobott fák, szunnyadnak.

A falu után az erdő fái között vezet az út.
És a fák, a fák egyetértésben hallgatnak.
Teátrális fényben, mintha tűz világítaná meg őket.
Milyen kivehetőek a leveleik! Hazáig kísérnek.

Fekszem már, el fogok aludni, ismeretlen képeket
és jeleket látok, amint a sötétség falára, a szemhéj
mögé rajzolódnak fel. Ébrenlét és álom hasadékába
hiába próbál beilleszkedni egy hosszú levél.
Az emlékek látnak engem

Egy júniusi reggelen, mikor felébredni
túl korán van és túl késő már visszafeküdni.

Ki kell mennem a zöldbe, de tele van
emlékekkel, melyek tekintetükkel követnek.

Nem látszanak, a háttérrel teljesen
összeolvadnak, mint a kaméleonok.

Annyira közel jönnek, hogy hallom őket lélegezni,
bár a madarak éneke kábít.
79 márciusából

Mindenkit megunva, aki szavakkal jön, szavakkal és nem nyelvvel
hóborította szigetre utaztam.
Mert a vadonnak nincsenek szavai.
Az íratlan oldalak minden irányba kiterjednek!
A hóban őzpatanyomokra bukkanok.
Szavak nélküli nyelvre.

A tél pillantása

Megdőlve, mint egy létra, arcommal
a cseresznyefa első emeletéig érek.
A színek órájában, mely a naptól cseng,
a feketéspiros cseresznyékkel gyorsabban végzek mint négy szarka.

Ekkor hirtelen, távolról érint meg a hideg.
A pillanat fekete lesz
és nyoma marad, mint fejszének a fatörzsön.

Már elkésve, de futólépésben
indulunk
a horizonton túlra, le, le az antik csatornarendszerbe.
Alagutakba. Ott gyalogolunk hónapokig,
félig hivatásszerűen, félig menekülve.

Némi megkönnyebbülés, amikor kinyílik felettünk egy kis ajtó
és gyenge fény hullik le.
Felnézünk a csillagos égre a lefolyórácson át.
Válaszlevél

A legalsó íróasztalfiókban találok egy levelet, ami huszonhat évvel ezelőtt érkezett először. Pánikban íródott a levél, amely még most is zihál, mikor másodszorra érkezik.
A háznak öt ablaka van: négy ablakon át a nap tiszta és csendes fénye világít. Az ötödik fekete égre néz, villámlásra és viharra. Az ötödik ablaknál állok. A levelet olvasom.
Néha kedd és szerda között is szakadék tátong, de huszonhat év elszállhat egy pillanat alatt. Az idő nem lineáris, hanem inkább egy labirintus, ahol, ha a megfelelő helyen fülelünk a falhoz lapulva, sietős lépteket és hangokat hallunk, hallhatjuk magunkat elmenni a másik oldalon.
Válaszoltam valaha is erre a levélre? Nem emlékszem, régen volt. A tenger számolatlan küszöbbel folytatja vándorlását. A szív továbbugrál másodpercről másodpercre, mint a varangyosbéka az augusztusi éj nedves füvén.
A megválaszolatlan levelek fent a magasban gyülekeznek, mint a rossz időt előrejelző fátyolfelhők. Fénytelenné teszik a napsugarakat. Egyszer majd válaszolok. Egyszer majd, amikor halott leszek és végre tudok koncentrálni. Vagy legalább olyan távol kerülök innét, hogy magamra találhatok ismét. Amikor frissen megérkezve a nagyvárosba, a 125. utcán, a szélben táncot járó szemetek utcáján megyek majd. Mert imádok kószálni és eltűnni a tömegben, T betűként a végtelen szövegtengerben.