Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

Optimisták

Vári György

Reflexiók Vajda Mihály szövegére

Válasz Vajda Mihály „A politikai kétosztatúság dekonstrukciója” című szövegére

(A cikk csak a lapszám online kiadásában olvasható, 2013. január 19-től.)

2012. június 25.

Vajda Mihály, most is, mint általában, keveset állít és sokat kérdez. De kérdései mégis, értelemszerűen, előfeltevéseken alapulnak. Cikke nagyobb részében azon gondolkodik, vajon bal- és jobboldal is olyan hierarchikus dichotómiák-e, amelyek szerkezetébe bele van írva valamiféle alárendelés és dominancia, vagyis olyan metafizikai kategóriák-e, amelyek nyelvünkbe és gondolkodásunkba „kódolják” az elnyomást és alávetést a metafizikai korszakban? Mintha hajlana rá, hogy inkább igennel válaszoljon a kérdésre, de, mint minden történetfilozófia és meghaladáselv következetesen posztmodern kritikusa, egyúttal azt is hozzáteszi, mégis tudomásul kell vennünk ezt a megosztottságot, hiszen hat, gondolkodásokat és így csekekvéseket alapít, tehát van, a politikai térben napról napra újjászületik. Én azonban ezeket a versengő világnézeteket vagy attitűdöket – hogy ki melyik szóhasználatot preferálja, az is beszélhet értékrendi választásokról – versengő lehetőségeknek látom egy ideális esetben tiszta és nyílt politikai versenyben, egyik lehetőséget sem látom eleve alárendeltnek, mint, mondjuk, a test és a szellem kettőssége esetében. Nyilván adható baloldali szemszögből a jobboldalnak általában és jobboldali szemszögből a baloldalnak általában olyan leírása, amely aszimmetrikus ellenfogalmak harcává változtatja a szembeállítást, de ez nem szükségszerű. Ez a kettősség nem üres ideologémák szembeállítása, amelyek konkrét döntéshelyzetekről úgysem mondanak semmit – ez különben maga is a kérdés konzervatív leírása (átfogó világnézetek vs. pragmatizmus, esetlegesség, irónia stb.): valamit leír abból is, hogy konkrét helyzetekhez ki hogyan áll hozzá, még ha ez a leírás önmagában értelemszerűen roppant elnagyolt lesz is. Nem minden megkülönböztetés hierarchizáló dichotómia, ez például értelmes, bár, persze, korántsem mindent megmagyarázó, minden választást leíró distinkció – olyan értelemszerűen nincsen.

Vajda, ahogy maga is mondja, sok tekintetben jobboldali, amennyiben úgy gondolja, hogy az emberi állapot lényegében nem megváltoztatható és még csak nem is igen javítható-korrigálható, legfeljebb helyi érzéstelenítésre van mód, morfiumadagolásra, beavatkozásra nemigen, illetve akkora a kockázata, hogy majdnem mindenáron el kell kerülni. Az emberi szenvedés (így a szociális kilátástalanság) olyan adottság, amelynek meghaladásával próbálkozni azt feltételezné, hogy bárki, bármilyen élcsapat kezébe veheti, uralhatja, egyirányúvá („haladóvá”) teheti a történelmet, ami önmagunk végtelen és káros túlbecsülése volna. Ennek következményei csak még súlyosabbá tennék a kínt, melyet sem igazolni nem szabad semmiféle teodíceával, se reménytelen felszámolását megkísérelni semmiféle világi üdvtörténet segítségével. Nem nagy fölfedezés, hogy ez a konzervatív, aki igenis jól el tudja magát helyezni végül a jobb–bal-tengelyen, végérvényesen és maradéktalanul kiábrándult marxista, akinek fiatalkori vonzalmai negatíve máig meghatározzák gondolkodását. Ezt a kiábrándulást ennek a tágan értett nemzedéknek – mint tudjuk – „’68” szimbolikus dátuma hozta el. Vajda szkepszise, „antifilozófiai” gyanakvása minden mögékérdezéssel, „lényegkereséssel”, metafizikai igénnyel szemben csak a leglátványosabb, legkövetkezetesebb példája ennek. Furcsa ugyanakkor, hogy ideológiákkal szembeni bizalmatlanságát úgy vonzza a dekonstrukció jellegzetesen ideológiakritikai módszere, hogy annak kritikai potenciálját erősen korlátozza, kizárólag a fennállóval szembenálló ideologémák dekonstrukciója érdekli, a fennállót igazoló ideologémáké nem: a szociális emancipáció vs. gazdasági prosperitás dichotómiáját – tehát hogy egyszerre lényegében nem megy – gondolkodás és habozás nélkül elfogadja. Mintha nem ismerné és értené e sorok írójánál százszor jobban, mondjuk, a Történelem és osztálytudat jellegzetesen dekonstruktív fejtegetéseit arról, hogy a gazdaság „törvényei” nem természeti törvények, hanem egy adott, történetileg kialakult termelési mód szabályszerűségei, és azt csak azért nem így érzékeljük, mert elidegenedettségünkben (mivel magunk is e tőkés termelési viszonyok termékei vagyunk) nem vagyunk képesek fölismerni a gazdasági folyamatokban önmagunk tevékenységét és viszonyait. A lényeg nem az, hogy Lukácsnak igaza volt-e – pláne közgazdasági értelemben –, hanem az, hogy melyik dichotómia fogadtatik el faktumként, s melyik utasíttatik el hierarchizáló konstrukcióként. Vajda bizonyára nem szeretné, amit írok, mert alkatától alighanem idegennek érzi a kifejezést, de erősen úgy tűnik, hogy ennek nála is világképi okai vannak.

Az is érdekes, hogy a szociális repressziót el tudja fogadni, vagy nem is repressziónak, hanem meghaladhatatlan adottságnak érzékeli, a nacionalizmussal szemben azonban nem képes ugyanerre a rezignált bölcsességre – az a fennálló, az adott egyetlen olyan eleme, amellyel nem békíti meg az, hogy a jelenség mindenesetre: van. Ez is alighanem Vajda gondolkodásának „dekonstrukcióra” méltó eleme lehet, gyökerét (bár effélét egy dekonstruktor soha nem keresne) személyes preferenciáiban kell keresni: őt az egyik kevésbé, a másik jobban zavarja, és kész. A személyesen túli érvénnyel rendelkező igazságokat szerinte feltehetően nem is igen lehet megfogalmazni, vagyis a nacionalizmus nem rosszabb vagy súlyosabb fenyegetés „általában”, a „jövő” vagy „az emberiség” szempontjából, mint a nyomor és a szociális kilátástalanság, csak éppen számára elviselhetetlenebb. Mindebből az is következik, hogy a filozófia nem is igen lehet több a filozofáló közérzetéről beszámoló naplójegyzetek sorozatánál, ahogy azt Vajda az utóbbi időkben munkáival tanúsítja is. Ez pedig, mármint a közérzet-beszámoló, cáfolhatatlan, mivel nem jelent ki azon túl semmit, amiben nyilván Vajda a legilletékesebb. Így nem túl sok minden marad annak a kezében, aki vitázni akar vele. De miért nem aggasztja Vajdát személyesen az is, ami ellen óvatos egyenlősítő politikájukkal a nyugati középbal némely pártjai küzdenek? Nem az együttérzés hiánya ez? – kérdezhetném; bár ekkor már rég nem filozófiai vitát folytatnánk. Mégis: Vajda döntött úgy, hogy csak személyes kérdések nyilvánossá tétele lehet a témánk.

Ami pedig a zsidóság és a magyarság kérdését illeti, Vajda következetesen nem érvel mással, mint saját személyével, amelyet mintegy empirikus bizonyítéknak használ: ha én magyar zsidó vagyok, akkor tapasztatilag igazolható, hogy ilyesmi lehetséges, hiszen van is. Azt a kérdést azonban, hogy hogyan lehetséges, itt és most legalábbis, nem teszi fel. Arra a meglehetősen üres konklúzióra jut, hogy magyar, zsidó valamint magyar zsidó az, aki annak tartja magát. Ebben nyilvánvalóan igaza van, de a kérdések csak ezután kezdődnek, hiszen a zsidó szónak sem jelentése van, hanem használata. Ki micsodaként identifikálja, amikor magyarnak, zsidónak, magyar zsidónak nevezi magát? Mennyire alakítja ezt az önleírást „a Másik tekintete”? (Hajlok arra, hogy a magyar zsidók többségének esetében nagyon nagy mértékben, odáig is el mernék menni, hogy lényegében ez, a másik tekintete hozza létre egyáltalán.) Elég-e minden esetben pusztán így tekinteni magunkra? Tekinthetem-e magam vallásos zsidónak, ha a Törvény előírásainak semmilyen értelmezését sem érzem magamra nézve kötelezőnek? Ha a „magam módján” igen, akkor milyenek volnának ezek a módok, mi kapcsolja őket a sokágú, összetett zsidó vallási tradícióhoz? Lehetséges-e, hogy semmi, és ha igen, mi a vallásosságomban a specifikusan zsidó? Ezek nem a kizárást, hanem valóban a megértést célzó kérdések volnának, amelyek egy részét Vajda nyilván veszélyesnek találja, hiszen a „zsidó az, aki zsidónak vallja magát” nem pusztán meghatározás, de nyilvánvalóan tiltás is: azt is kifejezi, hogy ennél többet mindenféle kizárások veszélye nélkül nem mondhatunk. Azt hiszem, amolyan antinormatív, liberális erkölcsi normáról van szó, amely épp emiatt szégyenlős: csak leírásként, nem megvetett normaként szeret megmutatkozni Vajda szövegében is.[1] Ami pedig a jugoszlávság kérdését illeti, az olyan bonyolult téma, és ismereteim olyan szégyenletesen szerények a tárgyában, hogy még értelmes kérdést sem nagyon mernék megfogalmazni.