Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

Jel Színház

Urbán András

A hősünk volt

2015. március 20.

Nekem Nagy József a par excellence művész. Tizenhét-tizennyolc éves koromban láttam egy előadását, A rinocérosz hét bőrét a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken. Ez az Aiowa alakulásának környékén lehetett. Ez volt az az előadás, nekem és a csapatnak, amelyre tényleg úgy néztünk, hogy ami a szemünk előtt játszódik, az a csoda. Úgy tűnt nekünk – onnan, Zentáról –, hogy a mi Pál utcai fiú-s tekintetünknek ez a továbbfolytatása. Borzongva, lenyűgözve, katarzissal éltük meg. Fölemelő érzés volt, hogy ez a miénk. A miénk is.

Akkoriban jöttem rá, hogy én már találkoztam Nagy Józseffel.  Ezerkilencszáznyolcvan lehetett, talán hatodikos voltam, amikor elutaztam egy rockkoncertre. Először engedtek el egyedül a szüleim. Fellépett ott egy Franciaországban élő kanizsai pantomimművész. Nagy József volt, Marcel Marceau tanítványa. Ez tényleg egy klasszikus pantomim-előadás volt.

Nagy József a mai napig is az a művész számomra, aki – mindegy, hogy mit csinál. Abban az értelemben, hogy mindig tudom követni, figyelni, mivel foglalkozik. Tudom, hogy valamit valamiért csinál. Nem érzem szükségét annak, hogy mérlegeljem, jó, nem jó, hol tart? Tart. Valahol tart, járja azt az utat, amin jár. Akár a Rinocérosz, akár a Comedia tempio olyan szinten érintett bennünket, hogy csak csodálni tudtuk. Akkor is, most is, ha őszinték vagyunk.

Én másfajta színházzal foglalkozom, lényegében mással, és nem is akartam ugyanolyat csinálni. Az emlékezetes újvidéki előadás után mondtam is édesapámnak, apa, én azt éreztem, hogy odamegyek hozzájuk, vigyenek magukkal. Egy vándorszínházhoz szerettem volna csatlakozni. Apám azt kérdezte, akkor miért nem mentél oda?

Nagy Józsefet mindenki a sajátjának érzi. Én úgy is tudok rá tekinteni, mint francia művészre, úgy is, mint magyar művészre, úgy is, mint vajdasági magyar alkotóra. De ez mind – valószínűleg – nem is érdekes. Mindenki figyel mindenkit, és ez valamikor tisztázódni is fog. Mi valószínűleg a különböző identitásait látjuk.

Sokáig Nagy József volt az, akinek sikerült. Megtestesítője volt a vidék álmának, hogy a világ azok számára is létezik, akik itt születtek. A művészete mellett sok mást is megtestesített. A hős volt, aki Kanizsáról meghódította a világot.

Azt hiszem, a Rinocéroszról nyilatkozta, hogy ez a nagyapja háborús emlékeinek a felidézése. Ez is furcsa volt, hiszen mindegyikőnknek megvoltak a történetei a tatákkal, nagyapákkal. Abban is van valami lenyűgöző, ha valaki világhírű művészként a kanizsai járás fűszálairól beszél, ezt tartja örök inspirációs térnek. De ez az ő története.

Én nem rajongtam soha azokért – lehet, hogy ez rosszul hangzik –, akik ezt a színházat a zászlajukra tűzték vagy megpróbálták utánozni. Épp azt nem láttam bennük, ami Nagy József előadásaiban csodálatos volt. Csak nála volt meg az elemi, autentikus erő, ami miatt nem is tűnt színháznak. De játék volt, és mégis valóságos, ami ott játszódott a szemünk előtt. Erre mondtam, hogy ott történt előttünk az élet, a mi „pálutcaifiús” tekintetünk előtt, ott zajlott a valóságban az álmunk.

Akkor Franciaországban ez lehetett a kezdete a cirkuszszínház – nem táncos, inkább – akrobatikus vonalának. Vagy a metaforák. Sokan csak azt próbálták tőle átvenni, hogy mennyire funkcionálisak a díszletek. Hogy a díszletek hogyan alakulnak át ezzé-azzá. Holott nála ez az átalakulás mindig úgy zajlott, hogy őrült erős, metaforikus, költői, filozófiai jelentéssel bírt. A változás, a „mutatvány” az előadásban mindig kisebb esztétikai csoda volt. Mélyen az emberbe nyúlt. Mint a legjobb festmények.

De ez az ő tehetsége. Az ember keresi magát. Gondolom, ő is. Vagy nem is önmagát, inkább az otthont, ezt a teret. Bár ő mindig vállalta ezt a térséget. Ami Tolnai Ottónál is megjelenik. Nem csak a műveiből készült előadásokra gondolok – bár Tolnai Ottó az, aki ebből csodálatos, enciklopédikus mítoszt hozott létre. Ez más kanizsai ismerőseimben is megvan, és ez más identitás, mint például a zentaiaké. Ez egy specifikus ragaszkodás a tájban meglévő momentumokhoz. Pedig alig van különbség, s mégis: hogy pontosan ahhoz a fűszálhoz, szikes röghöz ragaszkodnak, és nem egy másikhoz.

Nagy József mindig autentikus embereket válogatott össze, nem klasszikus táncosokkal dolgozott. Ez is az ő táncos-koreográfusi munkájához tartozik, hogy nekik adott szabadságot. Frissességet hozott, olyan dolgokat, amit a nyugati technikákon nevelkedett táncosok nem is értettek, nem is éreztek. Ők azt az elidegenített táncot művelték. S egyszer csak megjelentek ezek a furcsa mukik, akik nagyon különösen és jól viselkedtek a színpadon, és tudták csinálni. Szinte képzőművészetből, képzőművészeti attrakciókból született meg az előadás.

Épp Tolnai mondta, hogy Nagy József művészetével beteljesedett az, amit ő a színházról gondolt. De ez tényleg az ő színháza, az ő művészete. Nekem furcsa is volt eleinte, hogy sokáig nem találkoztunk. Körülöttem már mindenki profin vette a hatást. Aztán rájöttem, hogy ez jó, hogy rendben van, hogy én így, másként artikulálódtam.

Lejegyezte: Balog József (Szabadka, 2015. január).