UMJETNOST RIJEČI 2.

(Časopis za nauku o književnosti)

1965. január 15.

Az irodalmiság tanulmányozásának módszer-problematikája nem mai keletű kísérlet, mégis az elmúlt néhány évben a „zágrábi iskola” elméletírói gyakorlata elsődlegesen ezt érvényesítette. A Pogledi és az Umjetnost riječi köré csoportosult horvát érteimiségiek értékes munkájáról van szó, elsősorban I. Frangeš, A. Flaker és Z. Škreb elégedetlenségéről, amely az irodalomtudomány eddigi, saját használatra kialakított tudományos eszköztárával, rendszerével szemben nyilvánul meg. Írásaikat (könyvalakban megjelentek Ivo Frangeš: Stilističke studije, A. Flaker–Z. Škreb: Stilovi i razdoblja, de megemlíthetjük S. Petrović Kritika i djelo c. művét is) az ún. müncheni iskola, Staiger, Kayser s különösen Leo Spitzer hatása foglalja egységbe. Spitzert módfelett izgatta a stílus, a struktúra és az irodalmi műben előforduló lingvisztikai eltorzulás, ezért tanítványait stíluskritikusoknak, stilisztikai kritikát művelő lingvisztáknak (erre céloz az Umjetnost riječi folyóirat-elnevezés is) tartják. Frangešék működésének eredménye nemcsak akadémiai szinten érződik.

Az Umjetnost riječi 2. száma változatos és értékes anyagú. Ivo Frangeš: Odnos poezije i proze kod Matoša című értekezésében kimutatva a motívumok egyezését, igen érdekes, általánosabb jellegű esztétikai gondolatokat vet föl, mint pl. az ihletettség és a szenzibilitás egysége egy meghatározott szerzőnél, milyen mértékben lehet kapcsolni az egyes művet az életműhöz és milyen mértékben kell feltételezni annak önálló élvezhetőségét, még akkor is, ha az alkotás összefüggésbe hozható ugyanazon költő másik művével is.

Julije Derossi írása képviseli az elégedetlenséget és a tagadást. Örökké visszatérő kérdésként szerepel nála a műélvezet, majd megfosztva azt összes „klasszikus” kritériumaitól, vállalkozik a műalkotás, a művészet definiálására: Umjetnička su djela stvarnosti bez dimenzija, bez zvukova, boja, okusa i mirisa, bez ljubavi i mržnje, ona su ravnodušnost.” (129. l.) „Idealna li umjetnost bila ona koja bi uspjela da svojom realnošću ukine realnost objektivnog svijeta, kao što bi i idealan doživljaj umjetnosti bio onaj koji bi uspio da nas oslobodi nas samih.” (130. l. Teškoće u analizi umjetničkog dijela) Derossi vizsgálódásának bizonyítékaként szerepel Anna Karenina esete is, amikor is Tolsztoj érdemét nem abban látja, hogy a hősnőt vonat elé vetteti, hanem abban, hogy sikerült bennünket megszabadítani a halálfélelemtől.

Megemlíthetjük még Juraj Lončarević Kafka-tanulmányát, amely eddigi ismereteinket mintegy összegezi, azonban Kafka álomszerűségének strukturális, képletszerű bemutatása már új momentum számunkra.

Julije Derossi néhány fentebb ismertetett gondolatáról ír Zdenko Škreb. Ő is egyezik Derossival az elégedetlenséget illetően, és vallja, hogy igen elevenen s tüzetesen kell esztétikai ontológiával foglalkozniuk, ha új poétikájukat elméletileg kellően akarják alapozni. Škreb Katičićtyal, Grčevićtyel polemizáló cikke szintén figyelmet érdemel.

Ezenkívül néhány kisebb jelentőségű írás egészíti ki a számot. Itt elsősorban Milivoj Solarnak az interpretációról írt cikkére, valamint Sava Penčić Csehov-értekezésére gondolok. A Prikazi rovattal zárul a folyóirat. Itt Katičić ismerteti a 63-as Filološki pregledet, Zmegač pedig Margret Dietrich Das moderne Drama című munkájáról közöl kritikát.