Beba baba

Részlet a "Banyatanya" című regényből

A „Baba Jaga je snijela jaje” című regény magyar fordításban a Libri kiadónál jelenik meg.

2012. május 25.

Beba és a teste kölcsönösen utálták egymást. Beba már nem is tudott visszaemlékezni arra, hogy mikor esett meg köztük az első ellenséges incidens. Akkor, amikor ráragadt az első plusz öt kiló? Lehetséges, hogy a teste már akkor átvette fölötte a felügyeletet, és többé semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy tovább konspiráljon ellene. Közben ő azzal áltatta magát, hogy öt kilótól megszabadulni semmiség, s már a jövő hétfőn nekikezd az akciónak! Aztán amikor egy napon szembesült a tükörben az alakjával, elképedve állapította meg, hogy olyan testben lakozik, mely már nem az övé, s ami még ennél is rosszabb, ezt a testet a jövőben büntetés gyanánt kell viselnie. A mellei, amelyek azelőtt nem voltak se kicsik, se nagyok, előbb csak megdagadtak, aztán jó nagyokká váltak, aztán akkorákká, hogy olyasmi történhetett vele, mint ma reggel, a masszázsról távozóban… Egy borzas hajú, puffadt orosz pacák, két hasonló pasinger társaságában, odaszólt neki – Aj, mamaaaa, titki kak u gipopotama! –, nem tudván, hogy a „víziló” ért oroszul. Csakhogy Beba elértette; a sértések amúgy sem szorulnak fordításra.

Vállát meggörbítette melleinek a súlya, a felkarja pedig úgy megdagadt, akár egy kikötői rakodómunkásé, és lehúzta a nyakát. Mindig tisztességes hosszúságú nyaka volt, most azonban hirtelen mintha eltűnt volna. Testének fölső része burjánzani kezdett, a dereka köré vastag hájszalag tekeredett, olyan, mint a régimódi úszógumik, melynek tetejében virított a nagy Beba, miközben testének alsó része, derekától lejjebb, vékonyodni kezdett. Teljesen új ülepet is kapott, a szomorú, lapos ülepek közül valót, melyek alapján lehetetlen megkülönböztetni az öregasszonyt az öregembertől. Egyedül az alsó lábszára meg az alkarja maradt a régi. És az arca, mely néhány évvel ezelőtt még vonzó volt, ah!, az is bosszút esküdött ellene! A szeme körül kis zsíros táskák keletkeztek, a valaha élénk, kék szeme most elvesztette fényét és besüppedt a bőr alatti hájba. Alsó állkapcsán elernyedt a bőre, és legörbítette a száját. A haja megritkult, a lába pedig két számmal megnagyobbodott. Azelőtt harmincnyolcas lába volt, most negyvenes lett. Az egyetlen dolog, amire úgy-ahogy gondot viselt, a lábkörmei voltak, s ha nem járt volna rendszeresen pedikűröshöz, a lábfeje bizony patává változott volna. S a fogai? Hogy azok mit műveltek vele! Egész életét a fogorvosi székben töltötte, mert meg akarta őrizni a fogai egészségét, azonban ebben sem járt sikerrel. Igen, csúnya bosszút esküdött ellene a teste, semmi sem volt már a sajátja…

Igaz, még mindig igyekezett javítani a helyzeten. „Minimizert” kezdett hordani, ami egy fűző, mely kisebbíti a melleket; nagy fülbevalót tett fel, feltűnő, hosszú sálat tekert a nyakára, szembetűnő brossokat hordott és nagy gyűrűt húzott az ujjára, mindezt azzal a szándékkal, hogy a szemlélő kritikus tekintetét a nagy melléről ezekre a kirívó részletekre csábítsa. Ez okból ragaszkodott annyira a nyakékéhez, ami egy szalag volt, rajta jókora, lapos, középütt lyukas kő. És a trükk bevált, az emberek tekintete általában rátapadt erre a kőre…

Igen, lassan azzá változott, amitől borsódzott a háta: a rövidre nyírt, szőkített hajú asszonyságok egyikévé, akiknek olcsó szoláriumokban sült barnára a bőre, kezüket duzzadt erek és öregségi pigmentfoltok tarkítják, ujjaikon szembeötlő, olcsó gyűrűk virítanak, csuklójukon jókora strassz karkötő fityeg. Hát még a fülcimpák, azok a szomorú, lógó fülcimpák, amelyek megnyúltak a nehéz fülbevalók súlyától!

Másrészt: mi marad a nőnek, miután megette kenyere javát? Ritkák az olyan szerencsések, akiknek übermensch-génjeik vannak, mint például Hitler kegyencnőjének, Leni Riefenstahlnak, aki megérte a százegyedik esztendejét, és mindenkinek megmutatta, mit jelent az akarat diadala! Az a nőci százéves koráig hegyet mászott és síelt, kilencvenévesen tanulta meg a scuba-divinget, Afrikába utazgatott, a szegény nubákat fényképezte, lefeküdt velük, szívta a vérüket, és ez tartotta őt formában! S hogy vannak-e más, tisztességesebb változatok? Jessica Fletcher? Gloria Swanson a Sunset Boulevardban? Bette Davis és Joan Crawford a Mi történt Baby Jane-nel című filmben? A többségnek marad a „jó egészségnek örvendő nagymama”-féle look. Ezek azok a deszexualizált csatalovak, akiknek rövid, fiús frizurájuk van, világos színű, sportos dzsekiben és nadrágban járnak, semmiben sem különböznek a velük egykorú férfiaktól, és csak akkor veszi őket észre az ember, ha csoportban jelennek meg. Igen, talán ez a megoldás, talán egy harmadik nemet kell eljátszani, egy nem nélküli nemet, és élni a magunk észrevétlen párhuzamos életét: hegyet mászni, gyaloglóbotokkal sétálni, az operarajongók társaságával, az elzászi borok rajongóinak vagy a mediterrán sajtok rajongóinak szervezett turistacsoportjaival utazgatni… Milyen variációk vannak még a koros nők tipológiájában? A bolondos vénasszonyok, akik macskákkal élnek együtt, s akiknek az ajtaját egy napon betörik a szomszédok, és holtan találják az öregasszonyt a macskahúgy bűzében? A csillapíthatatlan szexuális étvágyú, könnyelmű spinék, akik minden tavasszal olyan földrajzi régiókba látogatnak, ahol a helybéli legények jó szokása, hogy pénzért árulják magukat? A gazdag nyanyák, akik hisztérikusan járnak mindenféle kezelésekre – lifting, zsírleszívás, hormonterápia, szarterápia – csak azért, hogy egy kicsit késleltessék a kérlelhetetlen vénülést? Vajon a fürdőhelyek nem olyan helyek, melyek az öregedés elhalasztásának illúzióját nyújtják? Igen, a fürdőhely az éltes asszonyok természetes környezete, a fürdőhely nyanya-műfaj, csak azelőtt fürdőhelynek nevezték, ma pedig – ugyanaz a szar, más csomagolásban -- wellness centrum a neve…

Beba a pucér testére felkapott kurta frottír köpenyben nézegette magát a tükörben. Minden totyakos rajta, mindene megvénült, mindene deformálódott, csak az kis „bokor” ott lenn, ősz szálakkal tarkítva, csak az buja még mindig… Jé, mi ütött belé, hogy egyszeriben ilyen büszke lett a kis „bokrának” a bujaságára? Micsoda hülyeség, mintha valami kincstárról volna szó! Mintha a többi testrész – rendőrök, könyvelők, portások – csak azért lenne, hogy ezt a kincstárat szolgálja! Mi van, mi ütött belé hirtelen, hogy moralizálni kezdett?! Hiszen évek hosszú során át valóban a „kincstára” volt a kis „bokor”, hát nem? Nem a szex körül forgott minden fél életén keresztül?! Fiatalkorában eladta volna a lelkét az ördögnek ezért, a patentek pofonegyszerű mechanikájáért… Olyanok a férfiak meg a nők, mint a patentek, mondta volt az egyik szeretője. A nevére már nem emlékszik, de ezt a mondatot megjegyezte. Akkor ellenállhatatlanul mulatságosnak érezte ezt a képet. Klik-klak! Klik-klak! Immár azonban gusztustalannak látja… Pedig ha jobban belegondol, létezik-e bármi a klik-klakkon kívül? Nem ködkép-e minden egyéb, enyhítendő az igazságot, hogy ne látsszon oly elrettentően szimplának az emberi patent-mechanika? No persze, nézőpont kérdése minden. Ma úgy látja, hogy bizony így van -- azelőtt, fiatalkorában, pont fordítva gondolta. Kész lett volna meghalni azért az ördögadta patentért…

Beba apatikusan meghuzigálta a lenti kis „bokrot”… És amikor be akart menni a fürdőszobába, egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy a száraz, szürkés kis „bokor” helyett fényes, fekete tollat lát. Egészen közel ment a tükörhöz, és lám, most látta, hogy arról a helyről egy madár szeme néz rá, mi több, hogy az a ragyogó, gonoszkás madárszem rákacsint. Hess, ördögfióka…! – sziszegte Beba, összerántotta a kurta frottírköpenyt, és bement a fürdőszobába.