Túl jó író

Szilágyi Zsófia beszélgetése Mispáln Attilával

2006. október 2.

A fény ösvényei, ahogy ez a film honlapjáról is kiderült, a te ötletedből készült, az első szinopszist 1999-ben készítetted el. Hosszú út vezetett el a 2005. január 30-i első stábvetítésig - miért kellett ebbe a filmbe Tar Sándor, hogyan kerültél vele kapcsolatba?

Én nem vagyok író. Amikor elkezdtem ezen a történet-változaton gondolkodni, éppen meghatározó élményem volt a Tar Sándor szövegeivel való megismerkedés. A mi utcánkat olvastam először. Ez a könyve akkortájt, illetve néhány évvel azelőtt, 1995-ben jelent meg, és annyira megérintett, hogy azonnal előkerítettem és kiolvastam Sándor korábban megjelent novellásköteteit is, A te országodat például. És amikor reális lehetőséggé vált, hogy nagyjátékfilmet készíthetek, eszembe ötlött, milyen jó lenne, ha személyes kapcsolatba kerülhetnék ezzel a nagyszerű íróval. Mert elképzelésem, formai ötletem akad elég, de amit Tar Sándor oly nagyon tudott - hajszálpontosan megragadni egy karaktert, emberi sorsokat mélységükben, ugyanakkor nagyon tömören láttatni -, az nekem nem erősségem. Keresni kezdtem vele a kapcsolatot. Kinyomoztam a postacímét, és küldtem neki egy levelet, melyben egyfelől nagyrabecsülésemet fejeztem ki a munkái iránt, másfelől elküldtem neki A fény ösvényei alapmotívumait, és megkérdeztem, volna-e kedve beszállni egy ilyen jellegű történet kidolgozásába.

És azt tudtad, hogy ő korábban vett-e részt filmes munkákban, tisztában voltál vele, hogy van-e effajta tapasztalata?

Ezt utóbb tudtam csak meg. A nevét hallottam már, de A mi utcánk elolvasása előtt Tar Sándor ismeretlen jelenség volt számomra. Ez nem nagy büszkeség, de így igaz. Amikor megismerkedtünk, és dolgozni kezdtünk, akkor néztem csak alaposabban utána, ki is ő, és mivel foglalkozik. Aztán ő is elkezdte mesélni. Hogy fegyverműszerész volt, hogy ő már az Objektív Filmstúdióban is, meg itt is, meg ott is, és akkor csak néztem, hogy nahát, egy profi dramaturggal állok szemben. Hogy ekkora szerencsém is van ráadásul. De nem ez volt a fő szempont, hanem, ismétlem: az emberismerete és az ember-ábrázoló képessége volt az, ami lenyűgözött. Tar Sándort megkeresni, ez tulajdonképpen csak egy kósza ötlet volt. Elég pofátlan és bátor vagyok ahhoz, hogy képes legyek elküldeni teljesen ismeretlenül egy levelet valakinek. Sokat nem vártam tőle. Meglepetésemre napokon belül jött a válasz, méghozzá egy kimerítő elemzés: szempontok felvetése, honnan lehetne a témánkat megközelíteni, valamint egy olvasmánylista, hogy melyek azok az irodalmi művek, ahol hasonló motívumok megjelennek, Victor Hugotól a Juan Goytisolo nevű, alig ismert portugál szerzőig. Irányt szabott, hogyan lehet rákészülni egy ilyen történet kidolgozására. Aztán újabb levélváltásunk is volt, de akkor még gondolni sem mertem arra, hogy őt kérjem fel erre a munkára, hiszen nem volt semmiféle anyagi hátterünk. Viszont 1999 márciusában kiírt egy pályázatot a Nemzeti Kulturális Alap filmforgatókönyvek kidolgozására, ahova én beadtam a történet szinopszisát. Nyertünk a pályázaton egy viszonylag komolyabb összeget, és az első dolgom volt, hogy felhívtam Sándort, akkor már tudtam a telefonszámát, és megkérdeztem, hajlandó-e ebből a történetből forgatókönyvet írni. Örömmel válaszolta, hogy ő már régesrég benne van ebben, tehát természetesen igen. A forgatókönyv első két változatát ő írta meg teljes egészében, a szinopszisom alapján. A harmadiknak a kidolgozásában már nem tudott részt venni, mert akkor jelentek meg azok a cikkek az ÉS-ben, meg aztán más folyóiratokban is, amik után ő gyakorlatilag hónapokra, tán évekre is eltűnt, mindenkinek a látóköréből. Semmilyen megkeresésre nem reagált. Utólag lehetett csak megtudni, mi volt vele, hogyan élte ezt túl, éppenhogy, hogyan próbálta magát az alkohollal elpusztítani, hogyan kellett hosszú ideig a kórházban altatni, és hasonlók. De mindez csak töredékekben jutott el hozzánk. Így esett ő akkor ki a forgatókönyv fejlesztésének folyamatából. Később, amikor jobban lett, és elkezdett vissza-visszatérni úgymond az élők közé, akkor egy későbbi változatot elolvasott újra. Voltak még ötletei, kiegészítette, de azt mondta, már nem tud mit hozzátenni, szerinte ez így jó, el kell kezdeni forgatni. Persze még akkor sem kezdhettünk el forgatni, még ahhoz képest is több változat készült.

Találkoztatok személyesen is?

Hogyne, jártam a lakásában is Debrecenben, az első komoly beszélgetésünk ott volt. Egy lakótelepi lakásban. Szívszorító élmény volt az az elhanyagolt, élettelen lakás. Arra emlékszem a legjobban, hogy a tapétába, és a nagyon régi, mosatlan függönyökbe, nem is tudom, milyen mélységben beleivódott a nikotin. Sárgásszürke volt az egész. De kiderült, hogy viszonylag keveset tartózkodott ott. Elmesélte, hogy van valami kis házuk Debrecenen kívül, ahol az édesanyja élt. Az ideje nagy részét ott töltötte nála, mert ápolni kellett, nagyon beteg volt. Úgy tudom, nemsokára meg is halt.

És a beszélgetéseitek a film körül maradtak mindig?

Nagyjából igen. A motívumok körül. Mindketten mondtuk az ötleteinket, filmélményekről beszéltünk. Elmondta, mik az irodalmi példaképei. Nagyon emlékszem például, hogy azt mondta: Lawrence Durrell Alexandriai négyese az egyik utolsó olyan regény, amit még olyan író írt, aki tudott írni. Roger Martin du Gard Thibault családját azért olvastam el, mert Sándor annyit beszélt róla. Hogy ott van az a nagyjelenet, amikor haldoklik az apa, és a két fia az ambivalens érzéseivel ott küzd a haldokló apa mellett, no, hát úgy kell írni, ahogy az meg van írva, mondta. Nekem az ELTE magyar-összehasonlító irodalomtörténet szakpárja után is revelatív volt, ahogy ő nyúlt az irodalomhoz.

Volt olyan figura a filmben, amelyik közelebb állt Tarhoz, jobban foglalkoztatta? Mondjuk első ötlete az lenne az embernek, hogy a Kovács Lajos által játszott hajléktalan, Doma figurája jobban megérintette, mint a Cseh Annamária által játszott modellé, Csilláé.

Tarnál sokkal nyersebbek, brutálisabbak és direktebbek voltak a karakterek. Például, ami tőlem idegen volt, és amire mondtam is mindig, hogy kellene rajta változtatni, az a Brandt nevű szereplő figurája. Egy gazdag, de még ennél is fontosabb, hogy hatalommal bíró ember, aki a divatbemutatókat pénzeli. Róla sok konkrétum nem derül ki, a háttérben áll, talán két vagy három jelenetben bukkan fel. Ez a figura Sándor képzeletét nagyon megragadta, de egy egészen más karaktert írt belőle. Egy kivénhedt kommunista tábornokot jelenített meg abban a figurában, egy parancsoláshoz szokott öreg katonát, akinek csak fél keze van, a másik műkéz. És a műkezével gyújtja meg a szivarját vagy cigarettáját. Néha tán még oroszul is beszél. Érződött, hogy Sándor egy másik korban él, amikor ebben a figurában gondolkodik. Én pedig a történetet sokkal inkább a mából, mai karakterekből akartam eredeztetni.

Mert az az ő története lett volna.

Nem is azért, hanem mert számomra túl direkt volt az úgy. Az öreg elvtárs tolószékben ült, olyan volt az egész, mint a Peter Sellers által játszott náci tábornok Stanley Kubrick Doktor Strangelove, avagy hogyan tanultam meg szeretni az atombombát című híres filmjében. A Kovács Lajos által játszott figura viszont már megvolt az első szinopszisban, nem Sándor találmánya. Nagyon tetszett neki, de azt is egy kicsit máshogy gondolta el.

Van a honlapotokon egy részlet Tar Sándor leveléből, amelyben arról ír, hogy a megégett lány, a Cseh Annamária által játszott Csilla eltorzítása ne legyen túl erős, direkt, sokkoló.

A film különös médium, mert szembesít azzal, hogy az eszem hiába állítja, szeretek egy embert, hiszen ha az illető fizikailag taszít, akkor nem szeretem valójában. És azon kezdtünk el filozofálgatni, milyen módon lehetne megoldani, hogy dacára annak, igen komoly sérüléseket szenved el a főhősünk a tűz által, mégse legyen fizikailag visszataszító. Erre írta Sándor azt, hogy elég egy kicsi elváltozás, a korábbi egyensúlyból való kicsi kibillenés ahhoz, hogy új helyzet álljon elő. Később többen is a fejemhez vágták, hogy mért nem használtuk ki a ziccert, brutálisan el kellett volna torzítani a gyönyörű női arcot, akkor ütősebb, zsigeribb lett volna az egész. Ebben van valami, de a közös gondolkodásunk azt az eredményt hozta, hogy nem feltétlenül akarjuk zsigerileg sokkolni a nézőt. Lehet, hogy tévedtünk, éteribb így a film, inkább belül működik. Az a logikája, hogy keveset mutat, és sokat enged gondolni vagy érezni.

A film végéről vitatkoztatok, vagy ez a találkozás a két főhős között már az elejétől így volt?

Ez az eredeti szinopszisnak szintén része volt, és Sándor adottságként kezelte. Nem emlékszem, hogy vitatkoztunk volna a végéről, de az biztos, ő is érezte, hogy pengeélen táncol a történet. Mert eredendően nagyon érzelmes ez a két párhuzamos sorstragédia. Mindent elkövettünk a film készítése során, hogy ezt az eredendő érzelemteliséget ellensúlyozzuk. Ezért olyan szikár a fogalmazás, ezért jelenik meg a színészi játékban olyan kevés érzelem, a zenék ezért olyanok, amilyenek. A zene is inkább ellenpontoz. Ezért kevés a dialógus, kevés a történés, főleg a film második részében. De megpróbáltunk a pengeélen végigtáncolni, ennek pedig szerves része az utolsó jelenet is. Ha az nincs ott, akkor nem járjuk végig a "pengét". Az az első pillanattól úgy volt, hogy amikor ők találkoznak, vége van a filmnek.

Mondtad, hogy sokat beszéltetek a motívumokról, amelyek aztán, véleményem szerint, mesterien épülnek be a filmbe. Ez azt is mutatja, hogy Tar remekül tudott a szövegszerű gondolkodásról valamiféle képi gondolkodásra váltani?

Tar a regényében és a novelláiban is nagyon vizuálisan fogalmaz. Szituációkban gondolkodik, olyan elementáris gesztusokban, cselekedetekben, amik könyvben olvasva is filmszerűen jelennek meg. Ő eleve filmszerű író. Ha megnézzük például A szürke galambot, azzal nem sok mindent kellene csinálni, hogy fantasztikusan izgalmas filmforgatókönyv legyen belőle. Ott minden le van írva, ami kellhet egy filmhez. Sándornak nagyon könnyű volt az átjárás az irodalom és a film között. Utólag én is rájöttem, nem véletlenül volt dramaturg, dramaturgiai tanács tagja, szakértő annyi filmben, ahogy később megtudtam, például Sopsits Árpád Torzók című filmjében is.

A film bemutatóját már nem érte meg, ugye?

Nem érte meg, sőt, nem is látott semmit a filmből. Keresgéltem sokáig, hogy jöjjön, nézze, segítsen, szóljon bele, de elérhetetlen volt a végén megint. Pár héttel a végső vágás előtt bejelentkezett magától. Hogy itt vagyok, most megint jól vagyok, találkozzunk, beszéljünk. Mondtam, hogy gyere, segítsél. Elmondta, hogy még mindig annyira foglalkoztatja ez a történet, hogy szeretne belőle egy regényt vagy novellát írni, függetlenül attól, hogy megcsináltuk a filmet. Kérdezte, mit szólnék hozzá. Mondtam, hogy megtisztelsz, nagyon jó ötlet, de azt is mondtam, előbb nézd meg a filmet, aztán döntsd el. Meglepett az ötlete, mert ez fordítva szokott lenni: van egy elkészült irodalmi mű, és abból írnak filmet. Ahogy ővele is általában az történt, hogy egy novellájából vagy hasonló motívumokat felmutató novelláiból írtak egy filmet. Így készült Tóth Tamás filmje szintén Tar Sándor személyes közreműködésével, vagy Molnár György filmje, amely ugyancsak több Tar-novella motívumait használja fel. A fény ösvényei esetében fordítva történt volna meg, és biztosan érdekes lett volna, hogy a film után Sándor mit írt volna, milyen művet. Nyilván máshova tette volna a hangsúlyokat.

És amikor a halálhírét meghallottad, mire gondoltál először?

Kiment belőlem minden erő. 10-kor kezdődött a stábvetítés, az Odeon moziban, a Margit híd pesti hídfőjénél. Vasárnap volt, és ez volt a film első vetítése, előző éjjel készült el a kópia. Azt gondoltam, a stábnak szeretném először megmutatni. Kerestem égre-földre Sándort is, táviratot küldtem neki, hogy jöjjön, de nem reagált. Fogalmunk sem volt, mi van vele. A mozi felé tartottam, körülbelül 20 méterre voltam a bejárattól, amikor csörgött a telefonom. A keresztfia hívott fel, akkor mondta, hogy reggel 6 órakor Sándor meghalt. Nem tudtam mit mondani. Vakító, gyönyörű napsütés volt. Január. Ha valamikor nem lehet halálhírt kapni, akkor ez az a pillanat, amikor az ember az első játékfilmjének a legelső vetítésére megy a nagyon szeretett stábja körébe, egy gyönyörű téli vasárnapon, ragyogó napsütésben. Amikor beértem a moziba, a szervezési meg a technikai gondok lekötöttek, de aztán még a vetítés előtt kiálltam a stáb elé, és elmondtam a hírt. Az elsők között lehettünk, akik megtudtuk.

Igen, én például a televízióból este hallottam csak a hírt.

Szóval a stábnak alig tudtam elmondani, küszködtem a könnyeimmel, elszorult a torkom. Azt a vetítést az ő emlékének ajánlottuk. A film országos bemutatója pedig Debrecenben volt, ősszel, 2005-ben. Tar Sándor és Cserhalmi György miatt volt Debrecenben az országos bemutató. Akkor is megemlékeztünk róla, azon a vetítésen. A stáb nagy része nem ismerte őt, csak a nevét. Rajtam kívül talán senki sem találkozott vele személyesen. De akkor ott megállt a levegő, más volt így az első vetítés.

Ha a halála előtti időszakra gondolunk, úgy tűnik, erős kettősségben élt: pusztította ugyan önmagát, de, ahogy te is mondtad, voltak tervei, megírandó ötletei.

Tele volt munkával, tervekkel, felkérésekkel. Még ha publikusan nem is, de bizonyos körökben elismerték őt. Elismertük mi, filmesek. Tudom sokakról, hogy nagy tisztelői voltak. Az más kérdés, hogy ki az, aki erről nyilvánosan is beszélt, ki az, aki nem. Ki az, aki magának sem vallja be ezt.

A temetésen ott voltál?

Igen, ott voltam, a filmesek közül, azt hiszem, én voltam egyedül. Ami némileg cáfolja az előbbi szavaimat. A temetés ugyanazon a napon volt, mint a Filmszemle díjkiosztója. Mint napközben kiderült - ezeket a híreket én Debrecenben hallottam telefonon- mi is nyertünk díjat. Délután 2-kor volt a temetés, utána rohantam föl Pestre, még szerencse, hogy autóval elhoztak, hogy felérjek az esti záróünnepségre. Még így is az történt, hogy amikor a 7 díjból, amit kapott a film, a legelsőt adták át, még nem is voltam fönn, azt még a producerek vették át. Ez is különös összefüggés, hogy pont a temetése napján.

Ha már az összefüggéseknél tartunk: ahogy például a film honlapját nézegettem, az ott olvasható szereplői, alkotói kommentárokat, volt egy olyan érzésem, hogy ez a stáb sokkal inkább a magáénak érezte ezt a filmet, mint ez általában szokás (nem mintha sok ilyen honlapot néztem volna már meg): sokkal inkább összefüggésbe hozták például a színészek az eljátszott karaktereket saját, személyes sorsukkal. Úgy tűnt nekem, itt a szereplők egész személyükkel jelen voltak, Cseh Annamária is leírja például, hogy ő ezt a szerepet milyen mélyen élte át.

A későbbi fejlemények visszaigazolták, milyen erősen beleszólt A fény ösvényei készítése a szereplők sorsába, több esetben is. Valószínűleg olyan a film témája, a levegője, a motívumrendszere, hogy vagy odaadom magam neki, vagy eltartom magamtól. A benne szereplők nem tartották el maguktól, rendesen belementek. Ez érződhet a honlapon is, amely valóban nem szokványos. A filmes honlapok sokkal játékosabbak, inkább a film eladására irányulók szoktak lenni. Nálunk nem ilyen céllal készült a honlap.

Még ha ezt kicsit erős párhuzamnak is érzem, úgy tűnik, ahogy Tarnál, úgy a film szereplőinél is véresen, elválaszthatatlanul épül egybe a valóság és a mű.

Nemcsak Cseh Annamáriának, de a Janót játszó Soós Attilának is erősen beleszólt az életébe a film. De távol áll tőlem, hogy magunkat vagy a filmünket a Tar Sándor-i megéltséghez hasonlítsam. Az élettel való másféle összefüggésről van itt szó.

Ha már az élettel való összefüggésről beszélünk: amikor Tar az ügynök mivolta kitudódása után eltűnt, majd előkerült, és újra beszéltetek, megkerültétek a témát? Vagy szóba hoztátok, beszéltetek róla?

Miután megjelentek a cikkek, én egyszer még, nem sokkal utána, tudtam vele beszélni. Elmondtam neki, hogy akárhogy is volt, én nem ezért becsülöm, vagy nem becsülöm, hanem azért, amit az írásaiban tett. Mert ezek igazi nagy tettek, az írások. És én ezek alapján fogom őt továbbra is megítélni. Gesztusnak szántam, hogy értse, én nem fogok belérúgni, mi szeretnénk vele dolgozni, részünkről megy tovább a munka. Ő viszont nem bírta ki, eltűnt. Nem volt semmi olyasmi, hogy mi kihátrálnánk, letagadnánk, vagy eldugnánk őt.

Ő nem azt várta, számolta, hányan bocsátanak meg neki. Saját magának nem bocsátott meg.

Már régesrég nem bocsátott meg saját magának. Az önpusztítása, az életmódja öntudatlanul vagy tudatosan ugyanabból az egykori történésből, vagy történés-sorból következett.

És mit reagált, amikor elmondtad neki, hogy neked ez nem számít?

Erre mit lehet reagálni? Semmi lényegeset nem lehet erre mondani, nem is azért mondtam, hogy reagáljon. Úgy gondoltam, talán jólesik neki. Később még beszéltünk róla, közben eltelt több év, mire a forgatókönyvből film lett. A forgatás előtt találkoztunk egyszer, a forgatókönyv utolsó változatát olvasta el, ahhoz fűzött még egy-két dolgot. Meg szerzői jogi, praktikus kérdésekről beszéltünk. És akkor visszatértünk erre, talán én kérdeztem rá, hogy Sándor, mért nem nevezed néven azokat, akiket néven lehet nevezni. Azt mondta, hogy ő még mindig fél. Hogy tudja arról az elvtársról, akinek nem tudom, milyen köze volt az ő történetéhez (azért nem fogalmazok konkrétabban, mert ő sem fogalmazott igazán konkrétan), az, bizony, nagyon magas pozícióban dolgozik a mai napig egy bizonyos minisztériumban. És azt mondta, hogy amíg ez így van, addig ő nem mer beszélni. Mert sosem tudhatja, kinek árt vele. Nem magáról volt szó. Minthogy azt sem árulta el, hogy pontosan mivel volt zsarolható. De megemlítette, hogy már írja az új regényét, amiből azonnal forgatókönyv is készült. Úgy tudom, Gothár Péternél van, vagy volt, Tar Sándor saját ügynök-történetének a megfilmesítési joga. A szürke galambnak is Gothárnál volt a megfilmesítési joga. Ők rendszeres kapcsolatban álltak egymással.

Mit gondolsz, mért bánt úgy Tarral a környezete, a filmesek, az irodalmárok, ahogy? Mért taszították ki, mért nem foglalkoznak vele halála után sem?

Örök kívülálló volt. És túl jó író.