Kamera

2014. május 5.

Százával huppannak a szalagra

a frissen világra kelt csibék. A gép

egyenletes tempóban továbbítja őket

a tölcsérek felé, melyeken át

életük végleges, lámpákkal temperált,

alul rácsozott rekeszeibe érnek.

Az időközben elhullottakat

egy fémcsuklójú, sokujjú, fürge kéz

kiemeli. Belőlük lesz húsliszt.

Rögtön lecsap, ha fekvő testet észlel.

Köröz a szalag felett, mint héja,

vagy mint sors, e nap formájú árnyék.

A torlódó, tollas sorban, épp a tölcsér

elé érve felnéz a pislogó tömegből

egy borzas testű lény. Egyenesen az Isten,

a tágas űr sarkából néző vak tekintet

sugarába emelve csőrös arcát.

Aztán a tölcsér máris elnyeli.

Mintha teremtőjét kérdezte volna: lesz-e célja,

van-e értelme ennek, vár-e ott a mélység

túloldalán egy fészek, vagy új szalag.

Ám a két szem nem látta egymást. Azt se tudni,

hogy a távoli, figyelő gömb csak félrefordult és vissza,

vagy lassú nemet intett ezüst bolygófejével.