Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Tolnai Ottó
Az apostol alkóvja
Alkóv, vakszoba, ablaktalan fülke, a titkos hely és az alkímiai laboratórium között. A szó az arabs al-kobba (szoba) szóból származik...
(Tolnai Világlexikona)
2015. március 20.
Nem sokkal azután, hogy Nagy József levetette a nevét a neki épített, az ő nevét viselő Központról, lévén hogy nem felelt meg a saját nevét viselő Központ igazgatói posztjára kiírt pályázati feltételeknek, nem sokkal azután, hogy a Nagy József Központ hangtalanul kioltódott, fiatal költő és művészettörténész barátaimmal meglátogattuk őt ún. gazdaházában, Magyarkanizsán.
József éppen nyolc-tíz macskájával játszott ablaka előtt, az udvaron. Mikor hazajön, egyszerre elkezdenek vonulni feléje a városka e tapintatos lényei. Külön edénye van mindegyiknek. Ahogy egy kis csillogó edénnyel kezében, jellegzetes fekete göncében ott térdepelt, ő is egy volt közülük. Igazi Nagy József-i színház volt. A végtelen tapintat színháza, szemben az eluralkodó őrmesteri drillel, vészes politikai furfanggal. A kis fémedények össze-összekoccantak, konkrét zenéjükre a kéményen fészkelő gólyák kelepelése felelt. Mesélte, levetette a fészket, építtetett alája egy biztosító platót, majd vigyázva visszahelyezték. Aztán, mesélte tovább, egy gólyamaszkot vett fel, és azzal kezdte visszacsalogatni a gólyákat. Naponta, pontos időszakokban játszott nekik az udvar füves térségein. És a gólyák visszajöttek. Szinte hallani véltem, ahogy a gólyák kommentálják, ez a faszi ott lenn azt gondolja, hogy gólyának hisszük őt, de hát mi anélkül is szeretjük, a maszk nélkül is visszajöttünk volna hozzá…
Szobájában Tandori-kötetek, tomusok halmazait láttuk. Tandoriból csinál éppen valami előadás-nukleuszt, mondta. Mindig így kezdi. Előbb valami kicsi vázlat, ami majd lassan, szervesen nagyobb előadássá nő, felváltva Magyarkanizsán, Orléans-ban, Párizsban, máshol a világban, Velencében, Kolozsváron vagy Szaratovban éppen. Csak most láttam, a vaskos prózai tomusokra pillantva, mennyire rokon ez a két világ. És azt is láttam, fiatal barátomat mennyire meglepte, hogy az általa legtöbbre becsült költőt, Tandorit tanulmányozva látja Józsefet.
Fiatal barátom különben éppen egy Blanchot-könyv fordítását fejezte be akkortájt. Nem kis meglepetésére, ahogy beléptünk a felső épületbe, a balról eső polcon hihetetlen, akárha összebeszéltünk volna Józseffel, egy teljes Blanchot-könyvtár mutatkozott. Lám, gondoltam Józsefre pillantva, ki lenne nála jobban hivatott megeleveníteni, elolvasni az olvashatatlan Thomas l’obscur-t (a rejtélyes árnyat), akit a nemlét ténye nem kisebbített, és nem is keltett benne vágyódást a létre, akit nem lehetett megfosztottnak tekinteni, hanem csak bővelkedőnek…
Majd akkor József elvezetett bennünket az alsó épület egyik ajtajához. Gyerekkoromban két házzal odébb laktunk, sokat játszottam az udvarnak abban a részében, ugyanis éppen ott, az ajtó mögött lakott egyik pajtásom. Első gondolatom az volt, nagyon elérzékenyültem, netán újra láthatom már rég halott pajtásomat, mintha mi sem történt volna, folytathatjuk szenvedélyes játékainkat a ház előtti gesztenyefán, a kőlyukban, a Jézus szíve-szobor körüli puszpángbokorban… Vagy, gondoltam, József netán a nagy mángorlót akarja megmutatni vendégeinek, amit a házzal vett volt még, és évekig éppen abban a helyiségben állt, amit most kinyitni, megmutatni szándékozott nekünk, a mángorlót, amit, illetve hát a hajtogatást, a pliszírozást, Hantainak köszönve, nem is olyan régen tanultak volt meg a vezető párizsi filozófusok Derridától Deleuze-ig; Hantai egyik Cixous-nak írt levelében még le is rajzolta, oda is írta a rajz mellé magyarul: mángorló. Mi, gondoltam közben, csak annyit adhatnánk még hozzá az egészhez, hogy felénk a pliszírozott szoknyát még meg is sütötték a kemencében…
És József kinyitotta az alsó épület ajtaját: egy kis, vakítóan fekete helyiséget, színházi laboratóriumot, ahogy én azonnal elneveztem: alkóvot pillantottunk meg. Feketére voltak festve a falak, feketére a mennyezet. Azért nem lehetett megállapítani a helyiség nagyságát pontosan. Elöl két frissen gyalult, kényelmes, akárha iskolai padsor. Igen, itt majd minden bizonnyal a nézőre is valami új, másféle feladat vár… Lám, a Nagy József-féle szobaszínház!, mondtam. Miért foglalkozzam a politikai, kultúrpolitikai fondorlatok, hurkok bogozásával, legfeljebb nyakamra szorulnak, amikor ezennel szépen, csöndben, magunk között, hiszen ide nem kellenek szervezők, se politikusok nem kellenek, meg is nyithatnánk Nagy József magyarkanizsai gazdaházának szobaszínházát: Nagy József színházi alkóvját.
A megnyitószöveg, gondoltam azon nyomban, valójában a Nagy József Központ megnyitásakor elhangzott Nenad Prokić-szöveg megismétlése kellene hogy legyen. Igaz, fogalmam sem volt, tudhatja-e Prokić, hogy közben a Nagy József Központ máris kioltódott. Talán üzenni kellene neki, József gazdaházába, szobaszínházába, színházi alkóvjába jöjjön. Mert lényegében semmi sem történt. Az ideológia cselt csinált, kicselezte, leleplezte magát (szerencsére, közben nem sikerült egy kalap alatt lenyelnie a Szabadkai Népszínházat is), ám József művészetének centruma–középpontja, ott izzik, sértetlenül, akárha lézer, az alkóvban.
Egy az egyben az a kis abszolút színház volt, amit miniatúráin rajzolt volt meg magának jó előre, hogy aztán sötétkamrájában játszva különös tárgyaival, fotogramjait készítve is megismételjen, létrehozva így azt a színházat, ahol, mint Lukács írta volt ifjú korában: az Isten a néző, ahol, mint Danijel Dragojević mondja egyik versében: Isten filmez…
Igen, Nenad Prokićnak a Nagy József Központot megnyitó Apostol című szövegét hallottam ott akkor a macskák és gólyák között. És egy kicsit szégyelltem is a Központ, az Udvar körül kialakult helyzet értelmezésére tett kísérleteimet, máris siettem kihúzni őket szövegemből, hiszen én már akkor nemet kiáltottam, veszekedve védtem álláspontomat, amikor először merült fel a gondolat, József hazafelé fordul, lévén hogy én tényleg ismertem, jól ismertem A vidék filozófiáját, és hát, különben is csak azért volt szükségem azokra az ún. értelmezési kísérletekre, hogy eljussak az Apostolhoz. Mert nekem az Apostol felemlegetésén kívül nincs az ügyben semmi mondanivalóm. Én az Apostolhoz tartom magam.
Az Apostol a legszebb szöveg, amit eddig művészünkről írtak; nem hiszem, hogy valaha is fognak szebbet, pontosabbat írni.
Sokat kellene még beszélni e szövegről, felolvasni, terjeszteni, felvenni tankönyveinkbe. Arról is, hogy Nenad Prokić e szövege kötelez bennünket. Igen, mert félreérthetetlen, félremagyarázhatatlan, afféle alapdokumentuma művészetünknek. Talán éppen ez az a szöveg, amelyre Koncz István, a költő-ügyvéd gondolhatott, amikor az alapításról beszélt, igen, maga az alapítólevél.
És a jó szöveg már előre megérzett valamit. Hihetetlen, de csak most látni például azt is, milyen jelentősek, ha nem a legjelentősebbek benne: a taktika és a botrány (skandalum) kifejezések. Lám, már ezeket a szavakat is előre kimondta helyettünk. Olvassuk tehát újra Prokić szövegét. És sírjunk. Vagy örvendezzünk. Hiszen, hogy Prokić szövegének végére utaljunk, József boldog az ő udvarában, nagy terveket sző ismét semmis színházi alkóvjában. Lassan magára záruló kagylójában.
Nenad Prokić: APOSTOL
Mindig is csodáltam Nagy Józsefet. Hozzá képest a művészek többsége taktikus és számító. A mindenütt jelen levő taktikázás, azaz hazudozás helyett tőle őszinteséget kapunk. És szükségünk van az őszinteségre, akkor is, ha tévedés. Ezért Nagy József messze a ma ismert színházak előtt jár, sőt a kritikusok előtt is, még ha szakadék fölött egyensúlyoz is. Merkantilista globalizált világunkban ő olyat jelent, amire már nincs szavunk, mert a világ elfelejtette az igazság leírására alkalmas szavakat és paramétereket.
A rajongás felett is áll. Mindig úgy érzem, hogy rajongásom megbánthatja. Nagy József bibliai alak. Ő az elveszett értékeket kutató utolsó lovag. Ilyenek lehettek az első szentek, az apostolok, akiknek kinyilatkozott az igazság, és nekik nincs más dolguk, mint hogy folyamatosan és egyszerűen közvetítsék.
Nem tudom, hogy lehet nem szeretni és kételkedni benne. Emlékeztet bennünket arra, hogy milyenek lehettünk volna, vagy hogy milyenek lehetnénk, ha eljutnánk addig, ameddig ő. Ő a vigaszom, egyedül őt vagyok képes megérteni. A legutóbbi tájképei az utolsó kapcsolataim nemcsak a színházzal, hanem, ha mondhatom így, az élet középpontjával is. Ezt az utolsó tájképet, miután közzéteszi mindenhol, ahová csak eljutott, és ahol megtehette, végezetül saját magára írja, ahol a bőre alá van tetoválva, mint egy szent engramma, mint egy öntudatlan és fizikailag fájó emlék, az izommunka emlékezetbe vésett formája. És már értem, hogy lehet az emlékezés legkisebb egysége az én bőröm alá is beírva, csak nem látom saját magam és a taktikázásaim miatt.
Azon a napon, amikor mindannak, amit ő, Jóska megérint – ismét neve lesz és jelentése –, az egész civilizációnk újjá fog születni azzal, hogy öntudatra ébrednek az emlékeink. Addig is az előadásai emlékeztetnek az utazóra, aki az éj közepén bátran fütyörész és énekel a sötét, mély erdőben, hogy így bátorítsa magát és elűzze a félelmét.
Nagy Józsefnek most rendelkezésére áll egy saját színház, hogy itt tudományosan is elő tudja idézni a botrányt, a skandalumot. Méghozzá a Tisza mellett, életének központi helyén, a földgolyó azon darabján, aminek ő mindent köszönhet. Itt fogja összeszerelni és szétszedni hatalmas intellektuális játékszereit, a maga csendes módján. És itt boldog lesz. És én majd jövök, hogy nézzem.