Tilos tiltani

2008. november 3.

Mivel örömünkre szolgál, hogy nem tartozunk a Quindici azon tagjai közé, akik „bizalmatlanságukat" fejezik ki az „elfoglalósdi"-val szemben, a lap hasábjait „foglalva most el", a lehető leggyorsabban kinyilvánítjuk radikális bizalmatlanságunkat a paternalista módon kifejezett helyeslések és tiltások kényelmes játékát illetően. Ami leginkább visszataszít bennünket, az a kultúrpolitikai tevékenység értelmében a forradalom prioritására vonatkozó, előzékenyen felszámolt (Szent Tamás és a jezsuiták eszméi között álló) rangsor. Miközben alaptalanul tesznek egyenlőségjelet az egyetem és a gyár közé, mi másnak, mint a munkások körülményeivel való kockázatos analógiának a nevében részesítik előnyben a diákokat más csoportokkal szemben? (Csoportokról beszélünk, nem osztályokról.) Éppen a diákmozgalom mutatta meg a legvilágosabban, Olaszországban és külföldön egyaránt, hogy az imperialista kapitalizmusnak, ha van szíve - ahová a proletariátusnak ütnie lehet és kell -, mindenütt vannak neuralgikus pontjai is, és ezeket kell bármilyen módon azonosítani, illetve bármilyen eszközzel megbénítani. Nem lehet azzal dicsekedni, hogy megvédtük a diákfelkelést, ha ez az irodalmárok és értelmiségiek bizonyos csoportja számára (az impedimentum és a kiátkozás színe alatt) azonnal a legkényelmesebb alibivé válik ahhoz, hogy szelektáljon, dicsérje vagy elítélje azokat, akik beavatkozhatnak a forradalmi tevékenységbe. (És sokan beavatkozhatnak, csak akarniuk kell.) Mert vagy rideg osztályöntudat által vezérelve készek vagyunk rábízni a forradalmi cselekvés feladatát kizárólag a proletariátusra, vagy a morális-mechanikus fékektől megszabadulva meg vagyunk győződve arról, hogy mind a munkás, mind a kultúra operátora, csakúgy a diák, mint bármilyen más állampolgár - a beavatkozás módozatait és hatékonyságát illetően ugyan különböző mértékben - valóságos tiltakozásra hivatott. Miközben természetesen meg vagyunk győződve arról is, hogy minden komoly tiltakozás csak a munkásosztállyal és a parasztsággal szoros szövetségben tud működni, még pontosabban az ő lehetséges öntudatuk uralma alatt, de éppen ezért nem hisszük, hogy bárki is akadályozva lenne abban, hogy a lehető leghatékonyabb formában, a megfelelő alkalommal színre lépjen. A kulturális intézmények nemrégen történt elfoglalását illetően az érdemi részvételre vonatkozóan pedig egy tanulságot máris levonhatunk: az elfoglalásokat a lehető leggyorsabban, stratégiailag kidolgozott terv szerint kell koordinálni ahhoz, hogy kiszűrhessük a kultúra polgári szervezetének paralitikus hatásait, anélkül, hogy bármit is átengednénk a „hosszú idők" nyomorúságos kívánalmának. E cél elérése érdekében azt kívánjuk, hogy a Quindici különféle „csoportjainak", amelyeknek a 10-es számig magunk is tagjai voltunk, ahelyett, hogy körmönfont (valójában korporatív) módon osztályozzák a különféle csoportokat, azon kellene fáradozniuk, hogy a kulturális ellenzék szerepében mind szóban, mind tettekben politikailag egyre hatékonyabban rombolják a jelenlegi rendszert.

Guido Davico Bonino - Edoardo Sanguineti
SZOKÁCS Kinga fordítása

Quindici 12, 1968. szeptember 15.

Guido Davico Bonino (1938): irodalom- és színházkritikus, a torinói egyetem színháztörténet-professzora, 1994 és 1997 között a torinói Teatro Stabile igazgatója. Az Einaudi kiadó munkatársa, a La Stampa színikritikusa, Roberto Alongéval az Einaudi kiadónál 2000 és 2003 között megjelenő négykötetes modern és kortárs színháztörténet szerkesztője.
Edoardo Sanguineti (1930): költő, drámaíró, kritikus, esszéíró. 1956-ban jelenik meg Laborintus című kötete, a többnyelvű költészet egyik jelentős példája. Munkatársa az Il Verri nevű avantgárd folyóiratnak, a „Gruppo 63" tagja, 1965-től modern irodalmat tanít a torinói egyetemen. 1979 és 1983 között független parlamenti képviselő a kommunista párt támogatásával.