Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

Test–Emlékezet

Korbel Péter

Test-Táj-Kép

2012. május 25.

„Nem szép, de van benne valami visszataszító” – szokta apám mondani, hogy sommásan jellemezzen valakit, akit nem tart kifejezetten megnyerő jelenségnek. Most kölcsönveszem tőle, ahogy minden bizonnyal ő is úgy orozta el annak idején valakitől, csakhogy én másra fogom használni. Akkor jutott ugyanis újra eszembe ez a nem túl hízelgő és szellemes mondat, amikor PhD tanulmányaim során szerencsém volt Kövecses Zoltán nyelvészprofesszor szemináriumát látogatni, ahol a kognitív nyelvészet berkein belül mindennapi metaforáinkat boncolgattuk: a metaforákat, melyek „mentén élünk”.[1] Egyik alkalommal a professzor „de-teszt” nevű módszerét alkalmaztuk, hogy jellemezzük például a „prototipikus” magyar jó nőt. A módszer elnevezése angolul „but-test”,[2] amely magyarul „bár-” vagy „csak-teszt”-ként jobban hangzik és érthetőbb, ezért én inkább utóbbiak valamelyikét fogom alkalmazni, most csupán apám mondatának kedvéért használtam a „de” szót, így is jelezve, hogy a szálak összeérnek!

Hogy apám fentebb idézett mondata ennyire nyakatekert, és ekkora jelentésbeli káoszt hordoz magában, az nyilvánvalóan abból fakad, hogy két szinonim jelentésű tagmondatot egymással ellentétesként ágyaz egy nyelvtani szerkezetbe, ezáltal megakasztva neuronjaink szorgos munkáját. Ha viszont a Kövecses professzor által használt szerkezetet „rendeltetésszerűen” használjuk, akkor igen érdekes következtetésekre juthatunk – például a már említett „prototipikus magyar jó nő” esetében. Nézzük az alábbi mondatokat: Jó nő, bár túl magas. Jó nő, bár szép. Jó nő, bár cigány. Jó nő, bár nem cigány. Jó nő, bár mozgássérült. Jó nő, bár értelmes. Jó nő, bár túl okos. Jó nő, bár várandós. Jó nő, bár buta. Stb.! Valószínűsíthető, hogy egy átlagos, magyar hím nézőpontjából a nem dőlttel szedett mondatok nem értelmezhetők: nyilvánvaló közhelyet fogalmaznak meg. A dőlttel szedettek viszont zavarba ejtők, és megkérdőjelezik a „magyar jó nő” általánosan elfogadott fogalmát. Rövid, csupán ízelítőnek szánt kísérletünk eredményeként elmondhatjuk tehát, hogy a köztudatban a „prototipikus magyar jó nő” szép, nem cigány, és értelmes. Halmazunkból viszont kiesnek a túl magas, a cigány, a mozgássérült, a buta, a várandós, és a túl okos nők is. Ha kísérletünket folytatjuk, illetve más halmazokra is kiterjesztjük – azt hiszem, ezek után mindenki egyetért velem –, igen hátborzongató eredményeket fogunk kapni.

Vajon mi határozza meg, hogy mely elemek maradhatnak a halmazban, és melyek azok, amelyeket kivet az magából?  Miért nem tartja a köztudat jó megjelenésűnek azt, aki mozgássérült? Miért néz le valakit azért, mert cigány? Miért gyanús az, aki túl okos? (Egyébként is: mit jelent az, hogy „túl okos”? Mihez képest?)

A világ minden kultúrája késztetést érez ara, hogy különbséget tegyen tagjai között, és a különbségek mentén társadalmi hierarchiát építsen fel. A 11’09’’01 – szeptember 11. című film francia szegmensében például így fakad ki a New York-ba éppen a katasztrófa idején látogató siketnéma francia nő szerelmének, egy amerikai, egészséges, siketnémákat kalauzoló idegenvezetőnek írt levelében: „America is not for the handicapped. America is for heroes.” („Amerika nem a nyomorékoknak való. Amerika a hősöknek való.”)[3]

Tobin Siebers, a Michigani Egyetem Angol Nyelv és Irodalom Tanszékének tanára „What Can Disability Studies Learn from the Culture Wars?” (Mit tanulhatnak a rokkantakkal foglakozó tudományok a kultúrháborúból?)[4] című tanulmányában a politikai tudattalant teszi felelősért azért, hogy az olyan kisebbségi csoportok, mint például a mozgássérülteké, nem képesek magukat megfelelőképpen reprezentálni egy adott társadalom kultúrájában. Frederic Jameson irodalomkritikus és marxista politika-teoretikust idézve Siebers megállapítja, hogy „az emberi közösség tapasztalata olyan »politikai tudattalan«-ként működik, mely minden értelmezés »abszolút horizontját« képviseli / jeleníti meg.”[5] Jamesont továbbidézve megjegyzi, hogy a kritikus azon állítását, mely szerint ez a politikai tudattalan az, ami megszabja, hogy a közösség magát milyen esztétikai eszközök által tudja megjeleníteni, ki lehet egészíteni azzal, hogy ez a tudattalan egyben szabályozza is, hogy mi tekinthető a közösség által elfogadható, és mi elfogadhatatlan esztétikai formának. Tehát nem csupán definiál, hanem egyben ki is zár csoportokat az önreprezentáció lehetőségéből.[6]

Hogy az adott kultúra politikai tudattalanja miért éppen úgy viselkedik, ahogy, az nyilván a domináns politikai légkörnek tudható be.  Samuel P. Huntington, aki a Harvard Egyetem politikatudós professzora volt, világhírű munkájában, a Kik vagyunk mi? Az amerikai identitás dilemmái című könyvben azt követi nyomon, hogy az amerikaiak történelmük során miképpen, kihez és mihez képest határozzák meg saját magukat. Huntington is gyakran utal arra a kultúrháborúra, amelyet Siebers említ fenti tanulmányának címében. Bár a problémakört Siebersszel ellentétben inkább konzervatív oldalról közelíti meg – a régi szabályokat felrúgó, kisebbségi csoportokat gyakran a „dekonstrukcionista” jelzővel illeti – azért azt ő is fontosnak tarja megjegyezni, hogy ez a kultúrháború az USA-ban akkor bontakozott ki igazán, amikor eltűnt a térképről a Nagy Vetélytárs, és az amerikaiak – elvesztvén külső ellenségüket – az ország határain belül kezdtek el újakat keresni.[7]

Ez a „háború” a hetvenes években, a polgárjogi mozgalmak nyomán kezdődött, majd – ahogy azt említettem – a kilencvenes években terjedt ki az élet szinte minden területére. Az etnikai csoportok, a nők, a melegek és leszbikusok megítélése; a tananyagok és az irodalmi kánon tartalma; az abortusz és az eutanázia kérdése; a hazafiság megfelelő definiálása stb.: hosszan sorolhatnánk még azokat a témákat, melyek a közgondolkodás előterébe kerültek. Ahogy Huntington, úgy Ron Dorfman, amerikai író, szerkesztő és producer is felteszi a kérdést: „Mit jelent Amerikában a »mi«, amikor »rólunk« és »róluk« beszélnek?”[8]

Amerikában – másokkal együtt Huntington szerint is – a 2001. szeptember tizenegyedikei terrortámadás enyhített az addigra kialakult belső helyzeten: a tragédia nyomán az amerikaiak összezártak,[9] ám hogy az elmúlt tizenegy évben hogyan alakulnak ott a dolgok, arról most se helyünk, se tisztünk beszélni.

Annál fontosabb viszont felfigyelnünk a párhuzamokra: az amerikaiak számára a Szovjetunió felbomlása, számunkra – azon kívül – saját régi rendszerünk szétmállása jelentette egy új korszak kezdetét. Amerikában a külső helyett belső ellenségeket kezdtek keresni, nálunk ilyen váltásra nem volt szükség: tabula rasa hiányában az ellentétek továbblappanganak, hogy bűzös slejmjüket mindennapjainkra sercintsék. A rasszizmus minden hivatalos álláspont ellenére megvan, sőt a rendszerváltással erősödött; az abortuszt és a házasságon kívüli nemi kapcsolatot cölibátust fogadott bősz egyházfik, esetleg a kérdésben egyéb okokból nem érdekelt személyek, szervezetek bélyegzik ördögtől valónak; az oktatást, az intézményeket egyre jobban centralizálják; az angol nyelvet újra a spájzba kívánják, de most nem politikai okokból: „Túl könnyű az, kérem, túl könnyen lesz sikerélménye annak az átkozott kölöknek!”; egyesek „maguk-” és „magunkfajtákról” harsognak, és még rengeteg példát sorolhatnánk.  Hogy nálunk mi könnyíthetne a helyzeten, abba inkább most ne is gondoljunk bele!

Ahogy a már említett michigani professzor, Tobin Siebers megállapítja, a kisebbségi csoportok sorsában a mozgássérültek is osztoznak, politikai tudattalanunk őket is a pálya szélére állítja. Ha mégis valami deformitás, hiányosság, valami „csúnya” reprezentációjával találkozunk, elborzadunk, de legalábbis nyakunkat behúzva továbbsietünk – vagy fizetünk, hogy kedvünkre bámulhassuk, de erről kicsit később. Siebers tanulmányában említést tesz az úgynevezett „csúnya törvényekről”, melyek egészen az 1960-as évekig hatályban voltak az amerikai városi önkormányzatoknál, sőt egy-két településen még mindig érvényesek. Ezek a törvények megtiltják, hogy nyilvánosan mutatkozzon az, akinek testén bármiféle deformitás, betegség, csonkolás stb. jelei láthatók.[10] Ha jól emlékszem, középiskolás koromban olvastam valahol, hogy Franciaország egyik tengerparti városában rendelettel tiltották meg, hogy előnytelen felsőtestű hölgyek toplessben napozzanak a nyilvános a strandokon. A rendeletet hamar visszavonták, ha emlékezetem nem csal, a csendőrök vonakodása miatt, hiszen roppant kényelmetlen azt mondani: „Hölgyem, az ön melle csúnya. Kérem, öltözzön fel!”

Siebers tanulmányában számos példával illusztrálja, hogy a politikai tudattalan hogyan ölt testet, hogyan válik könyörtelen poroszlóvá, amikor a „normális”-tól eltérő jelenséggel találja szemben magát.

Elsőként Karen Finley esetét meséli el, aki botrányos performanszaival vált a nyolcvanas évek New York-jának hírhedt művészévé. Előadási során mindenféle anyagokat kent sokszor meztelen testére, miközben obszcénabbnál obszcénabb kifejezésekkel bombázta közönségét, így ábrázolva az amerikai kultúra erőszak-tüneteit – ahogy ő kommentálta saját nyelvezetét. Válaszul a környék konzervatív közönsége leállítatta a Nemzeti Művészeti Ösztöndíj (National Endowment for the Arts, NEA) működését, Finley-t pedig a civilizáció testét felfaló ráknak nevezték.[11]

Siebers második példája az 1996-os Farmer Jack Store kontra Karl Petzhold per. Petzhold egyike volt azon kétszázezer amerikainak, akik az ún. Tourette-szindrómában szenvednek, azaz időnként önkéntelenül szitkozódni, durván káromkodni kezdenek. A zöldséges üzlet tíz hónap után bocsátotta el a férfit, mivel a vásárlók sorra panaszt tettek az őket ért szóbeli inzultusok miatt. A helyi bíróságnak azt kellett mérlegelnie, hogy Petzhold betegsége beleesik-e a csökkent képességűek polgári jogait védő törvény hatáskörébe vagy nem, majd az üzlet védőjének állítására, miszerint a durva nyelvhasználat ellentmond az üzleti szabályoknak, azt a döntést hozta, hogy a férfinek vagy egy hangtompítóként funkcionáló maszkot, vagy egy tájékoztató táblácskát kell viselnie. Az ügy görgött tovább, majd megszületett a végső döntés: az üzletnek van igaza. Petzhold elbocsátása jogos volt, mert betegsége akadályozza a hatékony munkavégzésben.[12]

Siebers szerint a két eset között az a különbség, hogy míg Finley performanszaival esztétikai ízlésekbe gázolt bele, addig Petzholdé politikai problémát vetett fel. Mindkét példa azonos viszont abban, hogy számos további – politikai – kérdést tesznek jogossá: „Némely test több polgári joggal rendelkezik, mint más? Melyik a fontosabb, a baba vagy az anya teste? Kinek kell a középületek akadálymentesítésének költségeit viselnie? Ki kivel létesíthet szexuális kapcsolatot? Kinek a vérvonalát vallhatják sajátjuknak az amerikaiak?”[13] Nem hiszem, hogy Siebers ezen kérdéseit – egyetlen változtatással – ne tehetnénk fel ugyanolyan joggal a mai Magyarországon!

Amint már említettem, a „csúnya” vagy „testpolitika” egyetemleges velejárója, hogy egyrészt a politikai tudattalan hajlamos a „mást” kizárni látóköréből, másrészt az emberi kíváncsiság, kukkolhatnék, azaz a voyeurizmus sokakat arra sarkall, hogy még anyagi áldozatot is hozzanak némi borzongásért. Ki ne emlékeznék a Bodies… The Exhibition című kiállításra, mely Budapesten 2008-ban volt megtekinthető. A kiállítás célja nyilván az volt, hogy az élet egy egészen más aspektusával, nevezetesen a halál esztétikájával szembesítsék a látogatót, hogy olyan tárgyakat tegyenek láthatóvá, melyek valaha emberek voltak, így serkentve gondolkodásra a még lélegző egyént. A sajtó persze hemzsegett az olyan kifejezésektől, mint „borzasztó”, botrányos”, „undorító” stb., a kiállítás bejáratánál pedig tábla figyelmeztette a látogatót: inkább forduljon vissza, ha nem elég erősek az idegei. Utóbbiak eredményeként könyvelhető el, hogy naponta átlagosan tízezer ember nézte meg a kiállítást. Tagadhatatlan, hogy mai világunkban a sznobizmus mellett a voyeurizmus az az „ágazat”, amely a legnagyobb nyereséggel kecsegteti a befektetőket.

Siebers is ere a következtetésre jut, amikor esszéjében a Sensation (Szenzáció [Érzékelés/!/]) kiállításról ír, melyet a Brooklyn Museum of Arts rendezett fiatal brit alkotók műveiből 1999-ben. Olyan műveket láthattak itt a szemlélődők, mint például Chris Ofili Szent Szűz Mária című ikonját, melyen a Szűzanyát elefánttrágya díszíti; Marc Quinn saját, megszilárdított véréből faragott, önnönmagát ábrázoló mellszobrát; Ron Mueck Dead Dad (Halott apa) című alkotását, mely a művész hullaházi asztalon fekvő apjának némileg kicsinyített, de teljesen valósághű viaszmásolata; Jake és Dinos Chapman Übermensch című térplasztikáját, mely Stephen Hawkingot ábrázolja kerekesszékében egy sziklaorom peremén ücsörögve; vagy ugyancsak Chapmanék Zygotic Acceleration („Zigótikus akceleráció”) elnevezésű szobrát, melyen többszörös sziámi ikrek zigótáját ábrázolja ezerszeres nagyításban.[14]

Az anyagok megválasztása, a témák és ábrázolási módok a múzeumot olyan borzongatóan varázslatos hellyé változtatták, ahol az ember kegyetlen módon szembesül egyrészt saját magával, másrészt az élet azon aspektusaival, melyeket egyébként igyekszik tudatának leges-legmélyebb fiókjában rejtegetni. Válaszul erre a merőben szokatlan művészeti megnyilvánulásra, New York akkori polgármestere, Rudolph W. Giuliani (aki maga sosem látta kiállítást) jelentősen megkurtította a múzeum költségvetését, és nyilatkozataiban is dühödten kikelt a kiállítás ellen. Részben neki is köszönhető, hogy hatalmas tömegek özönlötték el nap mint nap a múzeum épületét.[15]

Siebers a Sensation kiállítás hosszas elemzésével azt igyekszik – sikeresen – bebizonyítani, hogy igenis meg lehet változtatni a politikai tudattalant. Igaz, az üzlet is megjelenik – nem csekély mértékben – az ilyen és hasonló események kapcsán, de a kultúrháború egyik célja pontosan az, hogy minél nagyobb tömegek figyelmét hívja fel arra a tényre, hogy a másság és szépség viszonylagos.

Hogy ki normális, ki egészséges, ki szép, azt azok döntik el, akik magukat normálisnak, egészségesnek és szépnek tartják. A rokkantak számára fenntartott parkolóhelyeket lelkiismeretesen kialakítják, aztán vagy szemetet pakolnak oda, vagy télen elfelejtik onnan ellapátolni a havat – ha nem egyenesen odalapátolják! –; az akadálymentesítő rámpákat úgy építik fel, hogy a rászorulóknak kész akadályversenyen kell átesniük, mire célba érnek. Siebers tanulmányának láthatóan egyik legdühödtebben megírt része az, ahol fotókkal és saját maga által készített interjúk részleteivel bizonyítja, menyire álságos a „normálisak” hozzáállása a „nem normálisak” problémáihoz.[16] Ám nem kell Amerikáig szaladnunk, hogy az általa leírt jelenségeket közelről is megszemlélhessük, sőt Veszprémet sem kell elhagynunk: a Pannon Egyetem nem is olyan régen átadott főbejárati lépcsősorában például állítólag még fűtőszál is van, akadálymentesítés viszont sehol – ám a politikai tudattalan lelkiismerete nyugodt lehet: egy-egy korlátot felszereltek a lépcsősor két oldalfalára, amelyek mozgássérült hallgatóm szerint hasznavehetetlenek. Egy már végzett, szintén mozgássérült hallgatóm pedig azért volt elkeseredve, mert folyamatos lázzal küszködött: mire megmászott egy-két emeletet, hogy eljusson órára, annyira kiizzadt, hogy a hűvös teremben egyből megfázott, sőt nem egyszer tüdőgyulladást is kapott.

Talán a mesebeli okos lányhoz lehetne politikai tudattalanunkat hasonlítani: fel is volt öltözve, meg nem is; se nem gyalog ment, se nem szamáron; vitt is Mátyás királynak ajándékot, meg nem is. Akadálymentesítünk is, meg nem is; se nem kedveljük a cigányokat, se nem nem kedveljük őket; el is önt minket a vallásos szeretet, meg nem is.

Mit tehetnek a pálya szélére állítottak, hogy egy szép napon ne legyenek értelmezhetők ezek és az ezekhez hasonló mondatok: „Szép, bár kicsit kancsal” vagy „Jó nő, bár mozgássérült”? Azt hiszem, a konklúziót illetően teljesen egyetérthetünk Tobin Siebersszel, aki három – közvetlen, elméleti; közvetett, elméleti; illetve egy „alulról szerveződő”, gyakorlati – fronton képzel el lehetséges áttörést:

Először is folytatni kell a mozgássérült, beteg testek megjelenítésének tanulmányozását a művészetek, az irodalom, a természet- és társadalomtudományok, az orvostudomány, a média, a törvénykezés, a kereskedem és a politika segítségével. Másodszor a sérült testek tanulmányozását ki kel terjeszteni az azokat szimbolizálni hivatott más testekre, illetve az adott kultúra számos olyan tárgyára, mint például művészeti alkotások, épületek és árucikkek. […] Végül a mozgássérültek közösségének művészeti alkotások, performanszok, színházak létrehozásával, politikai látványosságok szervezésével hathatósan be kellene avatkoznia a kultúrháborúba, hogy a sérült test és elme odavésődjön a közgondolkodás tájképére; a szépség új módozatainak feltalálásával indítson rohamot azon esztétikai és politikai normák ellen, melyek ragaszkodnak az uniformizációhoz, a kiegyensúlyozottsághoz, a higiénéhez és a formai integritáshoz.[17]

Felejtsük el, hogy Siebers a fenti sorokat 2003-ban írta – ráadásul az Amerikai Egyesült Államokban. Hagyjuk, hogy ezek a mondatok – kiterjesztve az összes, alárendelt entitásként kezelt csoportra – napjaink Magyarországában is gyökeret verhessenek, mert akárki akármit mond: bizony egy olyan Kulturkampf folyik most itt éppen, amelyet nem tudok másképp jellemezni, mint hogy „nem szép, de van benne valami visszataszító.”

Irodalom

Dorfman, Ron: „The Culture Wars and the Great Conversation” (An Idiosyncratic Web Essay). 2005. április 25. Legutóbbi hozzáférés: 2012. március 11. http://www.pbs.org./shattering/culture.html

Huntington, Samuel P.: Who Are We: The Challenges to America’s National Identity. Simon&Schuster, New York, 2004.

Kövecses Zoltán: Metaphor in Culture: Universality and Variation. Cambridge University Press, Cambridge, 2006.

Metaphors of Anger, Pride, and Love: A Lexical Approach to the Structure of Concepts. John Benjamins Publishing Company, 1986.

Lakoff, George et. Johnson, Mark: Metaphors We Live By. The University of Chicago Press, Chicago, 2003.

Lelouch, Claude rendező: a „francia” rész a 11’09”01 – September 11. című filmben. Producer: Alain Brigand. Nemzetközi koprodukció, 2002.

Siebers, Tobin: „What Can Disability Studies Learn from the Culture Wars?” In: Cultural Critique, 55. – Fall 2003. Regents of the University of Minnesota, 182–216. o.