Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Miloš Crnjanski
TERMINILLO HEGYÉN
1994. április 1.
Az 1941. év márciusának végén Róma lúdbőrzött.
Már megérkezett a tavasz, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a háború, poliphoz hasonlatosan, magához öleli majd a Balkán-félszigetet és Ázsiát egyaránt.
El kellett képzelni ezt a polipot.
Fekete, hatalmas, mérhetetlen, mindent magához ölel, és véres nyomok maradnak utána.
Mindezek ellenére nem ez volt a legfantasztikusabb esemény, ami ezekből az időkből egészen élénken megmaradt emlékezetemben. A legőrültebb dolog az volt, hogy a Borghese-palotán, éppen ezekben a napokban, valami - szinte euforikus - jókedv lett úrrá. A főnököm korán reggel magához hívat, március 23-a reggel van, arcán mosoly ül, ami egyébként nála nem fordul elő túl sűrűn.
Azt kérdezi, nem lenne-e kedvem néhány napra fölmenni a havas Terminillo hegyére?
A múlt szombaton el kellett utasítania ez irányú kérésemet, most viszont teljesítheti, méghozzá örömmel. Folynak a megbeszélések. Minden rendben lesz. Kemény dió vagyunk. Nem írjuk alá a Németország, Olaszország és Japán hármas paktumához való csatlakozást. Esetleg csak egy formális megnemtámadási egyezményt.
Dzsingisz kán elégedett. A herceg sikert aratott. Meg vagyunk mentve.
Jó lenne, mondja, ha néhány napig nem tartózkodnék Rómában. Kerüljem el a sajtó képviselőit. Majd később tolmácsoljuk az eseményeket, ha már megtörténtek. Nem kell pánikot kelteni.
Fölmehetek Terminillóra.
Én ezek után kilépek jókedvűen a Borghese-palota kapuján. A carabinierik is mintha vidámabban tisztelegnének, mint bármikor ezelőtt. A spanyol piac lépcsőin áruló kofák az első tavaszi ibolyacsokrokat kínálgatják, és pontosan visszaszámolják az aprót. Tudják, ki vagyok, hát azt mondják, remélik, Olaszország és az én hazám ebben az évben se támadja meg egymást. Ugye, így lesz?
Megérkezett már a tavasz a Palatinusra is, ott lebeg a vörös téglaívek és a zöld borostyán fölött, valami furcsa öröm kerít hatalmába. Becézem a növényeket. Azt mondom: gyöngéd növényeim. Verde tenerello.
Ezen ívek alatt ölték meg Caligulát. A gárda ezredese ölte meg, akinek középső ujját mutatta oda - de úgy, mintha mást mutatna -, ez az obszcén mozdulat ma sem ismeretlen Rómában.
Már a rügyek is megjelentek a fákon. Érkezik a tavasz.
Nincs azonban annál őrültebb dolog, mint hogy Rómában egyetlen ember képviselje egész hazámat. Az a szokása, hogy a tükör előtt állva nadrágszárába törli cipőjét. Előbb az egyiket, majd a másikat. Soha nincs megelégedve lábbelije fényével. Mintha spanyolnak született volna, Madridban.
Nála minden abszurd. Tőle azon a lépcsősoron távozom, amelyen hajdan Napóleon - mára félmeztelen, márványba faragott - nővére is lépkedett, amíg élt. Meg az imperátor édesanyja, ugyanabból a fajtából. Igaz, ő szegény azt is mondta, hogy minden szép és jó, csak tartson is el. De nem tartott.
Noha tudtam, hogy egy nagykövet ezúttal csak hazája levélvivője lehet Rómában, mégis bolondságnak tűnt, hogy egyetlen ember képviselje egész hazánkat. Egyáltalán, hogy ezt a munkát olyan emberek végezzék, akik úgy vannak öltözve, mint a francia akadémia tagjai, és úgy, mint egy temetkezési vállalat alkalmazottai.
Még nagyobb bolondság volt, hogy valahol volt egy hercegünk is, aki majd megnyom vagy nem nyom meg egy gombot, amely a háborúról dönt, amelytől mindannyian fölfordulhatunk. Ennél is nagyobb bolondság, hogy évszázadok óta vannak ilyen hercegek. És hogy a többiek - a hajó gyomrában fűtő láthatatlan fűtőkhöz hasonlóan - semmit se tudnak, nem is látják a hajót ostromló hullámokat. Csak a vészjelzőt hallani. A kormánynál.
Én mégis tudtam, mi az, amit aláírni készülünk. A kérdés csak az volt, mikor fog megtörténni. Ennek ellenére reménykedtem, noha már százszor elmondtam magamban: a nemzetközi kapcsolatokban nincs helye reményeknek.
A herceg Mussolinivel tárgyalt. Elküldte emisszáriusát Rómába, aki titokban folytatta a tárgyalást. Senki se tudott erről. A herceg azt képzelte, hogy ez egy nyilvánvaló, igen bölcs húzás. Nyomorult dolog volt.
Az emisszárius elküldte hozzám látogatóba a feleségét.
Egyébként egész Róma tudott a tárgyalásokról. A herceg azt képzelte, a szfinxhez hasonló. Olyan volt, akár egy strucc, amely a homokba dugta fejét.
Ami pedig Rómába küldött mandarinját illeti, ő egyszerűen hazudott. Azt képzelte, bölcsen jár el. Nem is sejtette, hogy én mindenről tudok már régóta. A német nagykövetség egyik tanácsosának feleségétől, aki férjhezmenetele előtt Berlinben újságíró volt, és az én ismerősöm. No meg Mussolini officiózusától, aki másról se beszélt nekem napok óta. Hálás volt, kitüntetést kapott tőlem.
Mindezek ellenére, egy pillanatra, elismerem, elhittem főnököm szavait.
Talán sikerült mégis négyszögesítenünk a kört. Talán majd, ha egyáltalán BÁRMIT is aláírunk, csak egyszerűen egy "megnemtámadási" egyezményt írunk alá. Mindannak ellenére, hogy abban az évben már századszor elmondtam: a nemzetközi kapcsolatokban a reményeknek semmiképpen nincs helye, én magam is reménykedtem. Megkapaszkodtam a szalmaszálban. Ki tudja, talán a mi mandarinunk - ahogyan azt kellene is - nálam többet tud. Ki tudja, aláírunk-e egyáltalán bármit.
Most is látom emlékeimben, ahogy ott áll a tükör előtt, és ahogy megelégedetten a kezét nyújtja. Azt mondja, kerülnöm kell minden beszélgetést idegenekkel arról, hogy aláírjunk vagy ne írjunk. Hogy csak mosolyogjak.
Mit csinálok majd Terminillo hegyén?
Michelangelóról írok, meg Tiberiusról. Michelangelo édesanyjáról.
Elneveti magát. Ez jó lesz, mondja. Ennyit mondjak másoknak is. Csak ennyit.
Ez a szerencsétlen ember, egy miniszter fia, egy másik unokája, valami gyomorbajban szenvedett, asztalán egy egész miniatűr gyógyszerraktár állt, tömte magába őket rendesen. Beszéd közben mindig egy kis hab rezgett a szája sarkában. Állandóan köpnie kellett. Az ablakon át kiköpött a szökőkútba, a nimfák közé. Tanácsadója ilyenkor tisztességtudóan lesütötte a tekintetét. Az első titkár, aki jó lovas volt, vigyázzállásba merevedett. A másodtitkár, feleségének rokona, halkan fölnevetett.
Terminillo hegyén azonban a megszokott társaság fogad, amely még a szobámat is fönntartotta. Itt van Torsten Roslyn is, akinek, jobb híján, azt mondom, NEM írjuk alá. Ez jókedvre deríti. Két fiatalasszony társaságában ül, egyik egy olasz tábornok leánya, a másik fiatal orosz emigráns, atlétai termettel, szép nő, csak éppen nagyothall.
Társaságukban találkozik Torsten egy harmadik nővel, olasz ő is, és háborúban állnak. Egy tiszt menyasszonya, Rieti városából, szembetűnően fejlettek a mellei. Megvetően szemléli a svédet.
Nordstroem asszony éppen nem tartózkodott Terminillo hegyén.
A szálló közelében van egy pálya, amelyen mindezek a népek csúszkálnak le-föl. Ide Mussolini is sűrűn járt. Gyerekek is vannak. Sok gyerek. A tábornok leánya azt kérdezi, miért jöttem?
Hogy ne legyek Rómában, válaszolom. Ilyen pillanatokban, no meg a halál előtt, a legjobb idegenbe menni, minél messzebbre. Kitalálni magunknak egy másik világot, és úgy élni benne, mint Arkhimédész, mindaddig, amíg, hogy megölje, be nem lépett a római katona. Én tulajdonképpen nem vagyok - noha tudom, furcsán hangzik - Rómában, de Terminillo hegyén se, hanem Dánia legészakibb pontján, egy Skagen nevű helységben, annak szállójában.
És mit csinálok ott, kérdi a fiatal orosz nő gunyorosan.
Azt a kérdést tanulmányozom: ki volt Michelangelo édesanyja.
A nők ekkor békén hagynak, elmennek táncolni. Torsten Roslyn a rieti menyasszonyt kéri föl, de az kikosarazza, kedvesen, majd gorombán. Kézen merészelte fogni ezt a fiatal lányt.
Majdnem botrány tört ki a szállóban.
Hogy lecsillapítsam a társaságot, Skagenről mesélek nekik. Fölmegyek a szobámba a skageni képekért és az ott írt szövegekért.
A következő nap reggelén, sítalpakkal, fölmegyek a hegyekbe, messzire. A tél behavazott világába, mindenünnen az csábít. Abruzzo csúcsait látom és a folyóvölgyet, ahol már nem hó van, hanem buja tavasz. Végtelen körülöttem a csönd, csak behavazott, üres faházak és szénaszárító csűrök akadnak utamba, ereszükről csurog a hólé. Az ég fölöttem mérhetetlenül kék.
Délután a csúcson ülök - a terminillói drótkötélpálya állomásánál - egy lejtő fölött, amely meredeken fut alá a völgybe. A házikó elé kihoztam egy nyugágyat, pihenek, szokásom szerint olvasok, egy magammal hozott verseskötetet. Görög költők ismert antológiája, fordításban.
A névtelen görög arról szól nekem, hogy Akhilleuszt a tenger partjára temették, hogy halottan is élvezhesse a - már sírját mosó - hullámokat. A könyv arról szól nekem, hogy álmaink az óceán nyugati partján laknak, és hogy lakosztályuknak két ajtaja van. Az egyik elefántcsontból, itt jönnek ki a hamis álmok, a másik szaruból, itt pedig az igazak. Szimónidész azt mondja, Athénra akkor virradt a derűs reggel, amikor Harmodiosz és Arisztogeitón megölték a tirannust. Ptolemaiosz azt mondja, tudja, hogy halál vár rá, és hogy ő maga mulandó, de amikor a csillagokat szemléli, úgy tűnik neki, mintha már nem érintené lábával a földet. Szapphó két gyönyörű verssort írt egy halász sírkövére. Pelagón, mondja, apád evezőt hozott sírodra, nehéz életed emlékeit. Platón azt mondja, Laisz a következő szavakkal áldozta föl tükrét Aphroditének, a szerelem istennőjének: Magamat már, most, amilyen vagyok, NEM AKAROM látni, azt meg, milyen voltam, NEM TUDOM meglátni.
Napnyugtakor azonban, mielőtt visszaindulnék a szállóba, Rómára gondolva valami furcsa elégedetlenség kerít hatalmába, magammal vagyok elégedetlen, korábban soha nem éreztem ehhez hasonlót. Abbahagyom az antik görög verssorok olvasását, azt mondom magamban: mire való mindez? Most is távol vagyok hazámtól, nem vagyok ott, ahol lennem kellene. Amikor hazánk nagy veszélybe került, én a kisujjamat se mozdíthatom, és azt se tudom, mi vár rá holnap. De szívesen visszatérnék most abba a városba, amelyben életem legboldogabb napjait töltöttem! A háborúban, az elsőben, egy egész világ tűnt el a szemem elől. Birodalmak buktak meg. Olyan államok, amelyek ezer évig léteztek a földrajzi térképeken. Városok haltak ki. Ismerőseim egész családjai. Időnként itt, Rómában, az az érzésem támad, hogy már nem is e világból származom. Megtanultam, hogy semmi sem állandó, és hogy bizonyosság e világon nem létezik. Most már bárhol képes lennék élni. És családtagjaim annyi siránkozása után - már rég halottak, de amíg éltek, mindannyian visszavágytak szülőföldjükre - én, íme, visszatértem hazámba. Hogy miért jöttem akkor Rómába?
Itt se azon a helyen vagyok, ahol értelme lenne léteznem.
Évekig sínylődtem saját szülőhazámban is, nemcsak nehéz, hanem keserű és megalázó volt ott élnem. A sokáig hatalmában tartó önámítás - hogy meg kell szenvednem azért, hogy megszülessen a fényesség, hogy részt vegyek a munkában, sőt, az élen járjak valami jobb jövő érdekében, amiért érdemes lenne élni - már hidegen hagy. Vajon merre indulok majd Rómából?
És hazánkban is, városunk állomása felé haladva, ahonnan feleségem is nemrég útra kelt, számtalanszor éreztem magam ennyire mélységesen letörtnek. Sötétség vett körül, amott mögöttem is, és előttem, a távolban, és nemcsak a régi állomásépület teteje alatt besűrűsödő, kormos, füstös félhomály volt nehéz, hanem egész életünk.
Mostanában mindig ugyanaz jut eszembe, a vonat mindig hajnalhasadtakor hagyta el városunkat és ment át a folyót átívelő hídon. Remélem, ezúttal is így lesz, amikor Rómából lesz indulásunk.
Talán öt óra lehetett, amikor elindultam lefelé.
Valami tompa baljós érzéseim voltak.
Leráztam magamról ezt a nevetséges melankóliát, és tenyeremmel néhányszor végigsimítottam a sílécek talpát, gyanta- és tobozillat szállt föl. A tenyeremnek is fenyőillata lett.
Bekentem lábbelimet is.
Aztán beleléptem a léc acélkötésébe, és rákattintottam bokámra az acélkapcsot. Kézfejemet átbújtattam szintén acélból készült botom szíján - alig néhány napja vásároltam -, és fölegyenesedtem. Látom a távolban az ereszkedő lejtőt, belátom a pályát, le, egészen a szállóig, és belélegzem mélyen a levegőt. Nem vagyok síbajnok, de aki tudja, mi a lesiklás, hét év síelés után, az ismeri a lesiklásba való lendülés előtti pillanatot fönn a csúcson.
Egy-két lépés a hóban. Aztán a lendület, mintha leugranék a völgybe.
Ebben az évben kezdtünk el Rómában mindannyian álló testhelyzetben síelni.
A sílécek úgy csúsznak, mintha felhőn ereszkednék alá.
A távolban, alant, egy pillanatra lángot látok, meg kanyargó füstjét, jobbról pedig, amerre kanyarodom, erdő bukkan föl, ismerősen. Noha még jól látható minden, arra, jobbról, minden ködben úszik. A lesiklópálya jobb széléhez érek, úgy-ahogy megkísérelek ekébe állni. A léceim nagyon, elképesztően fölgyorsultak, és csak most villan agyamba, hogy a rásütő nap miatt megereszkedett a pályának ez a része, amikor pedig lenyugodott a csúcs mögött, az olvadt felület jéggé fagyott. Már késő. A lécek borotvaként hasítják a havat. Már erősen nekilendültem, rohanok, és érzem, hogy léceim szinte föl-földobnak a levegőbe minden - még a legkisebb - egyenetlenségnél is. Hiába igyekszem lécem orrát legalább egy kicsit hegynek föl fordítani, gyorsaságom, mellyel siklok le a völgybe, egyre vészesebb. Délben fölmelegedett az idő. A hó megolvadt. Most pedig újrafagyott. Siklásom egyenes irányú zuhanássá változik.
Érzem, hibáztam, hogy a lesiklást ilyen meredekre vettem.
Megkísérelek jobbra húzódni, de ugyanabban a pillanatban félelmeteset esek, soha ekkorát a hét év alatt. Fölpördülök, majd fejest le. Talán valami kő akasztott meg, sokszor bújik meg észrevétlenül a hó alatt. Csak az örvényt érzem, és hogy mindkét lécem eltörött, jobbra vágódva valami fán akadok föl.
Soha még ekkorát nem buktam havon.
Amikor kissé alábbhagy zihálásom, tapogatni kezdem, mint gyermekkoromban, arcomat: szemem keresem, hogy megbizonyosodjam, nem sérültem-e meg. Ha még a nemrég is használt, kedvenc bambuszbotjaim lettek volna nálam, ottmaradhattam volna, átszúrt lábbal vagy arccal.
Fekszem és apránként végigtapogatom magam. Mindenem ép.
Elindítom a két eltörött lécet egymás után a völgy felé. Törött evezőkhöz hasonlóan, egymás után csúsznak le a völgybe. Én még fekszem egy darabig.
Csak hatalmasat estem, más bajom nem történt.
Mindenem ép, a szemem, a bordáim, a térdem. Fölállok és önkéntelenül, elégedetten fölnevetek. Aztán hozzáfűzöm magamban: ez valami rossz jel lesz.
Legyalogolok, acélbotjaimmal - melyek még csak le se csúsztak csuklómról - döfködve a havat, és látom, hogy a pályához közelebb eső szálló előtt a férfiak és az asszonyok fölálltak nyugágyaikból.
Látják, mi történt, hát - egymást nyugtatgatva - visszaülnek helyeikre.
Leveszem sapkámat, és ismét nevetek, néhány perc alatt a szállodámba érek. Orvosi ellenőrzést ajánlanak, de minek? Fölmegyek megfürdeni a szobámba, később csatlakozom a vacsorázókhoz, igen jókedvűen.
Beképzeltem magamnak, hogy elveszthettem volna szemem világát.
Torsten Roslyn nevet, és elújságolja, hogy csúnyán összeveszett a szembetűnő mellbőségű menyasszonnyal. Nem árulja el, mit mondott a lánynak, de látom, hogy a tábornok leánya és más társaságbeli nők is kerülik, és lopva, furcsán néznek rá.
Ő a fiatal orosz lánnyal ül, a lány asztalánál, és nevet, hangosan. A lány kissé nagyothall, noha gyönyörű az alakja, és a svéd szinte ordít a fülébe. Az, hogy buktam, méghozzá ekkorát, szokatlan jókedvre derítette. Ez azért történt, mondja, mert megijedtem Hitlertől.
Mint ugyanezzel a társasággal tett más, hasonló hegyvidéki kirándulások alkalmával is, a sarkvidéki tájakról, Dániáról, Svédországról, az odavezető utakról szóló történeteim ezúttal is érdeklődést keltenek. Amikor elhallgatok, a tábornok leánya kér arra, hogy folytassam. Mások is biztatnak. Talán azért, mert a fiatal svéd továbbra is ordít, az orosz lányt kicsúfolandó.
Úgy méregeti a lányt, ahogy egyébként minden más nőt is a társaságban - kék szemével, hűvösen. Gyűlöli a nőket, ez egyértelmű.
Még hogy Skagen, mondja, hiszen az Koppenhága legundokabb, sznob fürdőhelye.
Én arról beszélek, hogy az a legszebb helység az észak felé vezető úton. Dánia ezen út korábbi szakaszán is olyan, mintha félig a tengerbe süllyedt volna, mintha csupa szigetből, földnyelvekből, homokbuckákból, zátonyokból és hullámokból állna. Skagennél az ember, ha kimegy a part végére, fél lábával az egyik, féllel a másik tengerben állhat. Hát nem szép? Nem tudni, melyik a jobb.
Nevetnek az olasz lányok.
A fiatal svéd, aki ezen az estén a kelleténél egy kissé többet ivott, azt kiabálja, hogy ugyanez történt, csak éppen széna és szalma között vacillálva, Buridán szamarával.
Talán, hogy kifejezze a fiatal svéddel szembeni megvetését, aki goromba volt vele, a rieti menyasszony mellém ül, én tüzet adok neki. Szeretné, azt mondja, ha Dániáról beszélnék, ahol még sosem járt. Reméli, hogy nem csúnya és illetlen a mondanivalóm.
Én azt mondom, Dánia szép, idillikus hely az Északi-sark felé vezető úton, éppen azért, mert nem a gránittömbök országa, mint a svéd föld, és nem a hegyeké, mint Norvégia, hanem tavasszal kékeszöldben játszó tengerének csillogó habja körbeöleli és átszövi, az idegent pedig úgy ringatja csónakában, mint bölcső a csecsemőt. A víz hordozza hátán a mezőket, az erdőket, a kerteket, és behúzódik mélyen az ember életébe, minden zugába. Úgy fest, mintha az egész ország fehéren hintázó vitorlákból, hajókból és árbocokból állna. Felhőkből, füstökből, szelekből lenne szőve. Mindenek fölött pedig ott leng a dán zászló, számtalan vörös vitorla a látóhatáron.
Torsten Roslyn azt ordítja az orosz lány fülébe, hogy Dánia a világ legunalmasabb országa.
Ostoba idill, fülemüle énekével.
Van azonban, mondom, egy másik Dánia is. Nyugati partjainál egész homoksivatagok ölelik a tengert, burjánzó fűbokrok oázisával, és mindez később elveszik az esők ködében. És akkor az egész ország csak északi sárból áll, szétfolyó tengerből, töltésből, hatalmas, vasfalú zsilipekből, és baljós és sötét. Nem csak idilli minden. Skagennél szelek harsognak és üvöltenek, ilyenkor alig hallani az emberi szót. Hófútta az ország, az emberek szemöldökére jégkéreg fagy. Mielőtt az Északi-sark felé indultam volna, amennyire tudtam, körbejártam Dánia világítótornyait, és megszerettem a sarkkutatók földjét. A hiperboreusok közé, Dániában is, a magányon át vezet az út. A világítótoronyban, akár a szerelemben, csak két embernek jut hely. A férfinak és a nőnek. Torsten Roslyn természetesen tudja, hogy a svédországi Strindberg világítótornyában valóban csak ketten vannak.
Nem tudom, mit mondhattam, de azt látom, hogy a fiatal svéd föláll, és hátat fordít a társaságnak. Elmegy asztalától.
Az orosz lány is vele tart, becsukják maguk mögött az ajtót. Mindenki csodálkozva tekint utánuk. Kinn már besötétedett.
Én Rómában is látni vélem ezeket a világítótornyokat, mondom, még négy év után is, most, az ajtónkon dörömbölő, fenyegető háború előestéjén. Szellemalakjuk ott fehérlik szememben. Ezen a képen a Blavand Huk látható, ez itt Fir, ez meg Bovbjerg. És az utolsó, a messzi északon, a két tengerszoros között: az ősrégi Skagen.
Az olasz lányok, ha valamit mutatnak vagy beszélnek nekik, könyv fölé hajló gyermekek kíváncsiságát és kicsi lányok báját mutatják.
Ahhoz a Skagenhoz, megnézni tornyát, néha csak egy-két órára mentem, de volt, hogy egy-két napra is. Azonban minden egyes alkalommal - érkezhettem vasúttal, kocsival vagy akár gyalog - megrázott az, hogy a homokparton, majd a két tenger között, a keskeny zátonyon sétálva, az ember eljuthatott saját utolsó, tengerbe vesző európai lépteihez. És ha az ember tudna járni a vízen, arról a helyről, a tengeren továbblépdelve, eljuthatna Grönlandig.
Dániából először nem marad más, csak a két tenger közti nyelven végigfutó, halra bűzlő sínpár. A sínpár mellett később már csak valami alacsony, pompás illatú fenyőerdőcskék maradnak, végül pedig homok és a buckák gyomtengere. A homokban az ember időnként hullámverte ládákra és gerendákra bukkan. Azt beszélik, hogy errefelé is olyan homokviharok dúltak, mint most a Szaharában, és hogy ma is áll, a homokba temetve, egy templom, csak a harangtornya látszik.
Az olasz lányok ekkor kórusban azt kérdezik, no és mi az, ami oly nagyon érdekes ebben egy idegennek?
Mindenekelőtt, mondom, érdekes maga az ősi városka, ma elárasztják az apró dancingbárok, a halászhajók, a harmonikazene és az esők. Meg az üres, több emelet magasan álló halasládák. A halászfeleségek ma már autóval járnak föl s alá Skagenben, meg vasárnaponként, felcicomázva, moziba. A parton pedig ma is egymást érik a hajótöröttmentő állomások.
Kinn, a nyílt tengeren, ott állnak lehorgonyozva a világító jelzőbóják.
Az olasz lányok ekkor annak a véleményüknek adnak hangot, hogy annak a partnak mégis unalmasnak kell lennie.
Épp ellenkezőleg, ez ma már hírneves luxusfürdőhelynek számít.
Először is, a központi hotel közelében van egy költő sírja.
Holger Drahmannak hívták.
Azért érkezett ide, hogy eltűnjön a nyílt tenger és a homok szelében, és azt kérte, hogy sírja is itt simuljon bele a mindent eltemető homokba. Nyomában, érthető módon, a dán festők is fölfedezték a hely szépségét, mert ma már nem járnak Rómába, de nem ez az, ami megható. A megható az, hogy Drahmann nyomában Dánia egész fiatalsága érkezett Skagenbe, sátortáborokat állítva végtelen hosszan a parton, és nyár közepén a halászkunyhókban szeretkezve. Mára leszállópályát is építettek a sportrepülőgépeknek. A tengerpart hangos a fiatalok zsivajától. Napnyugtakor mind ott guggolnak a költő sírja körül.
Az olasz lányok ekkor megváltoztatják véleményüket Skagenről, és azt mondják, mégis jó dolog lenne elmenni oda.
Majd gunyorosan azt kérdezik tőlem, voltak-e ott kellemes élményeim? Esetleg egy nővel?
Hogyne, mondom, volt egy élményem, de még milyen furcsa, egy nővel. A legszégyentelenebb nő volt, akivel életemben találkoztam, ugyanakkor a legteljesebb és a legtisztább Madonna-alak, aki elveszítette egyszülött fiát.
Az olasz lányok ekkor hangosan kacagnak, és azt mondják, ez lehetetlen, és egyébként is, rút istenkáromlás. Szégyelljem magam. Hogy lehetséges ez?
Lehetséges, mondom, minden lehetséges a sarkvidékre vezető utakon. A hiperboreusoknál.
Egyszer jártam Skagenben úgy, hogy teljesen üres volt, a legüresebb meg éppen az a nagy szálloda, nem messze a királyi üdülőtől. A szálloda hatalmas volt, de fából építették. Éjszaka átsüvölt rajta a szél. Nappal kényelmes és fényűző, falait régi vendégek képei díszítik. A képeken vidám társaságokat látni, fürdőzőket, biciklistákat, tiszteket, színészeket, híres színésznőket, még koronás fejeket is. Többségük már meghalt. Egy egész elsüllyedt Európa.
Amikor utoljára jártam Skagenben, ezen a helyen szálltam meg, az idő már nem volt alkalmas a fürdésre, de a bokrok között, a homokbuckák aljában meleg volt, mintha szaharai nyár érkezett volna erre az északi tájra.
Ott, azokban a napokban két élményem volt, amelyeket azóta gyakran elmesélek, mert nem tudom őket elfelejteni, még négy év elmúltával sem. Az egyik élményem a tengerparton volt, a másik annak a nagy szállodának a kandallója mellett.
Az első élmény egy törött szárnyat - talán egy sirályét - ábrázoló fényképhez kötődik.
Ott sétáltam a keskeny földnyelven, a két tenger között, egészen a végéig, én is, mint annyi más skageni látogató. Addig akartam menni, amíg meg nem teszem utolsó lépésemet, ahol a part elmarad a hátam mögött és megnyílik előttem a nyílt tenger és fölötte a felhők, amelyek a távolba nyúlnak, egészen Amerikáig.
A homokban észrevettem egy törött sirályszárnyat, vérnyomokkal, és eldöntöttem, hogy lefényképezem. Sietségemben azonban, hogy utol ne érjenek a hullámok, azzal a szárnnyal együtt saját, a szárnyra vetülő árnyékomat is lefényképeztem. És ezt nem feledhetem. Ez az emlék elkísért egészen Rómáig.
A másik egy gyönyörű, boldogtalan nő emléke, aki férjével együtt rajtam kívül egyedüli vendége volt a szállodának. Azt mondták róluk, amerikaiak.
És ahogyan az lenni szokott ezekben a nagy és üres szállodákban, ha csak három vendég van: egymáshoz közel, ugyanazon az emeleten kaptunk szobát, és elkerülhetetlenek voltak találkozásaink ebédkor és vacsoraidőben - vacsora után pedig, akarva-akaratlanul, a kandallónál.
Azokban a napokban Skagenben korán esteledett.
Már órákkal lefekvés előtt ott üldögéltünk a tűznél.
Mindketten igen magas, szép termetűek voltak, a férfi is és a nő is, és általában a tűz mellett hagyták újságjaikat. Svéd lapok voltak. A férfi első naptól kezdve köszönt nekem. A második estét töltöttük a tűz mellett, amikor megszólított, még mielőtt a felesége csatlakozott volna hozzánk. Szemmel láthatóan vagyonos ember volt, jól öltözött; és a nőnek is, ruháiból, cipőiből, ékszereiből ítélve, igen gazdagnak kellett lennie. Azt mondták a szállodában, a férfi kérdezősködött felőlem.
Amikor megszólított, hamarosan elmondta, hogy Chicagóban élő svédek, hogy ő építész, hogy szülei és a felesége szülei is Stockholmban élnek. Szép ember volt, jeges tekintetű hiperboreus szépség. Fesztelenül, udvariasan viselkedett, nyilván beszélgetőtársra vágyott. Atlétatermetű síelőként mozgott.
A felesége ugyanolyan magas, kivételesen szép testű nő volt, hatalmas, furcsa, talán kisírt szemekkel, és föltűnően hallgatagnak, szinte némának bizonyult. Teljesen kifejezéstelen, de tiszta tekintettel, hűvösen szemlélt, és én egy pillanatig arra gondoltam, azért lehet ilyen barátkozó hangulatban, mert bizonyára meghallotta a szállodában azt, amit nekem be kellett jelentenem, hogy egy berlini képviseletből érkeztem. Az észak a sznobok és a nyakba akasztott kitüntetések világa.
A férjével kismillió dologról beszélgettünk, a legtöbbet mégis Berlinről.
Elmondta, hogy a szüleit megy meglátogatni Svédországba, és hogy felesége nemrég temette el egyetlen fiukat. Azzal a reménnyel állt meg Skagenben, talán sikerül megnyugtatnia feleségét a hazaérkezés előtt, mert még most is sír éjszakánként, és holdkórosként járkál a világban. Azt remélte, hogy a csönd, a tengerpart, az idegen táj kifejti jótékony hatását, segítségére lesz feleségének abban, hogy egy kicsit elfeledje kisfia halálát.
Sajnos olyasmi történt, amire nem számított.
A szállodabeli fényképek között volt egy, amelyet 1911. szeptember 4-én a boldogtalan Marija Fjodorovna ajándékozott a szállodának, amelyben megszállt.
És ez mindent elrontott.
Ráadásul - ami még rosszabb - felesége szobalánya egy nap az ablakon keresztül megmutatta az asszonynak azt a partszakaszt, amelyre az első világháborús tengeri csata után a hullámzás kisodorta a Skagerraknál elesett és elsüllyedt katonák holttestét.
Alig sikerült neki lecsillapítania feleségét, még most is kisfiát siratja.
Egyetlen öröme ez a csönd az esti kandallótűz mellett.
Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezentúl ezt a tüneményes nőt, ahogy megjelent, mindig mély részvéttel és udvariassággal fogadtam. Igyekeztem magára hagyni, és fölmenni a szobámba, hacsak éppen férje nem tartóztatott.
A nő ilyenkor ott ült velünk, a szemben álló karosszékben, fekete estélyi ruháiban, szinte némán. Azonban került-fordult, fölkelt és megrakta a tüzet, matatott a parázsban, félrehúzta róla a hamut.
Így szinte minden percben ott guggolt a tűz mellett.
A történet további részét elmesélni nem kis megpróbáltatást jelent számomra, ennek ellenére a közlés utáni vágy nem valamiféle szemérmetlenség következménye vagy szenzációhajhászás. Azt szeretném csak elmondani, mennyire elképesztett az a közvetlen közelség, amelyben egy emberi élet során a tragédia és a komédia vannak.
Akárhányszor ültünk a tűz mellett, férjével Hitlerről és a háborús veszélyről társalogva, a nő ott ült a szemben álló karosszékben velünk. Amikor pedig leguggolt, észre kellett vennem meztelen, térdétől egészen vénuszdombjáig meztelen hattyútestét.
Ahogy ezt kimondom, pokoli zűrzavar támad az olasz lányok körében. Nevetnek. A menyasszony, akinek föltűnően fejlett mellei vannak, elmegy asztalunktól.
Világos volt azonban - annak kellett lennie -, hogy én mindezt nem valami decameroni céllal meséltem, hanem hogy ez a fantasztikus élmény a groteszk valóság, amely egy csöppet sem volt kellemes számomra.
Elismerem, hogy - ugyan csak egy pillanatra, amikor mindez következő este megismétlődött - az a csúnya gondolat futott át a fejemen, hogy ez egy öntelt, lökött amerikai nő, aki érzéketlen a hidegre, és sportosan, túlzottan könnyen öltözködik. Lehet, hogy be is csípett?
Azonban a nő szomorú, szép arca, kisírt szeme, egész nyugalmat árasztó, kecses, kivételes lénye, a tartása, a beszéde, a viselkedése olyan nőről árulkodtak, akitől távol áll minden önteltség, cinizmus, önös érdek, csak a csönd érdekli, az égő tuskók pattogása és a fejünk fölött, a faszerkezetben kalandozó szél hangja.
Igen, egy pillanatra - megszokva az úgynevezett nagyvilági társaságnak, amelyben az utóbbi években részben élni kényszerültem, az erkölcstelenségét - arra gondoltam, ez a nő talán nem is felesége, hanem ágyasa ennek a férfinak, nappal a tengerben fürdik, estére pedig, megfeledkezve magáról, lengén öltözik, és úgy guggol a tűz elé, hogy nincs tudatában meztelenségének. Egyszerűen bolondot csinál az emberekből.
Azonban ha szomorú szemébe és lehajtott fejére néztem, ahogy ott ült szép szál férje mellett, és látszólag figyelmesen hallgatta, noha nyilván nem hallotta, gyorsan elhessentettem annak gondolatát, hogy a Juvenalisnál ismert nőalakról lenne szó.
Azok a hatalmas, kisírt szemek nem hazudhattak.
Keze pedig, amikor búcsúzásokkor felém nyújtotta, jegesen hűvös volt. Jó éjszakát kívánó ajkain nyoma se volt szemtelen mosolynak, érzékiségnek vagy az élet bármi más szeplőjének.
A férje úgy vezette el a tűztől, mint egy nagybeteget.
E találkozás élményét se feledhetem, elkísért egészen Rómáig.
És noha az olasz lányok vidám társasága megbocsátotta nekem azt, ami e történetben váratlan és illetlen volt, és folytatták a táncot, én azon az estén, a történet elmondása után, úgy mentem föl szobámba, mintha egy skageni árnyat követnék. Az olasz lányok is előbb szétszéledtek azon az estén, mint az előtte való napon. A környék hóval borított szénaszárító csűrjeiben és faházikóiban mindenféle történt, ott, a hegyen az egymás szobáiban tett látogatás se volt ritka, de a fiatal svéd és az orosz lány viselkedése elrontotta társaságunk jókedvét.
Amikor magamra maradtam, elhatároztam, hogy másnap Roslynnal nagyobb kirándulást teszek, eltávolodva a drótkötélpálya vonalától - már ha a szálloda lerakatában sikerül találnom, már a jövő télre előkészített, Terminillo hegyén pihenésre kényszerített, megfelelő síléceket.
Lefekvéshez készülődtem, mint egy komédiás, akinek Terminillo hegyi szerepe véget ért. Ha magamra maradtam, már egy csöppet se érdekelt a háború elől Rómából elmenekült, sznob olasz társaság. Gondolataim messze jártak, hazánk táján. Azon morfondíroztam, mi vár ránk?
Éjfél előtt kopogtattak szobám ajtaján. Egy római telefonhívás várt rám.
Ahogy leérve fölvettem a kagylót, feleségem fojtott, szomorú hangját hallottam.
Arra kér, gyorsan induljak vissza. Bécsben aláírták.
Azt kérdem, mit, a megnemtámadási egyezményt?
Nem, mondja a feleségem, ez a németek, az olaszok, a japánok, a magyarok és a bolgárok egyezménye. Nordstroem asszony jelentette neki az imént.