Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Tarzan Zéró
Inka nuku
Bogotái napló
2015. március 20.
Tisztázzuk a játékszabályokat most, itt az elején! Én leírom bogotái napjaim ide-oda ugráló, összevissza krónikáját, és te elolvasod ezt. Miután elolvastad, elhatározod, hogy egyszer majd te is elmész Bogotába. De aztán mégsem mész el Bogotába, hogy magad is lássad, ott tényleg így van-e, ahogyan én írom, mert Bogotá messze van. Bogotá Kolumbiában van, az meg Dél-Amerikában, ráadásul fenn a magas hegyen. Bogotá messze van, hacsak nem innen, a Hotel Tequendama 1244-es számú, panorámakilátású szobájából nézed. Különben messze van Bogotá. Nem mégy el oda, vagyis: Bogotá nuku. (…)
Mi történt Bogotában, és mi nem történt velem? Megérkezéskor a repülőtéren én vagyok az együttes utolsó tagja, aki még mindig a poggyászkiadó futószalag mellett álldogál. A többiek rég kint vannak az érkezőcsarnokban, és elégedetten dohányoznak, mikor én még mindig a csomagomat keresem. Ezek a lusta franciák a párizsi átszálláskor elfelejtették fölrakni a gépre az én pesti bőröndömet. Tehát itt állok most, 2004. március 23-án, helyi idő szerint délután öt órakor, ám valójában éjjel tizenegy európai órakor a bogotái repülőtéren, és a csomagomat keresem. Bőrönd nuku. Üres kézzel (és fegyvertelenül) állok itt, mint egy utazó báró. Egy paszporttal a kezemben végre gazdagnak érezhetem magam. Üres kézzel a gazdagok utaznak. Cipekedés nuku. Most én is gazdag vagyok! Az Air France helyi képviselője gyakorlott mozdulattal nyújtja át a kis tisztálkodópakkot, hogy legalább fogat mosni és borotválkozni tudjak, míg a bőröndöm a következő repülőjárattal két nap múlva megérkezik. Tessék, itt van mellé háromszázezer peso, ebből lehet ruhát venni addig is. (Nem lehet, állapítom meg másnap egy ruhaüzlet kirakata előtt. Egy rendesebb öltönyt hat-hétszázezer körül kínálnak, egy nyakkendő ötezerbe kerül.) A hatjegyű összeg durván száz eurónak, vagyis huszonötezer magyar forintnak felel meg. Összehasonlításul mondom: a helyi létminimum ötvenezer peso havonta. A szállodában kiosztott napidíjunk éppen ennyi. Philippe, az együttes adminisztrátora fáradtan számolja a bankjegyeket. Hét napra jöttünk, fejenként hétszer ötvenezer pesót kapunk. Az én zsebemben ott lapul még a késve érkező poggyász utáni bánatpénz is. Bárhogyan számolom, egy itteni szegény pára 13 havi fizetését birtokolom, amely nagyjából 220 eurónak felel meg. Tehát igenis gazdag vagyok! (…)
Úgy érzem magam, mintha én volnék bűnös ezért a mindent átható, mélyvonulati szegénységért. Bemenekülök egy közeli szupermarketbe. Az ajtóban itt is fegyveres őr áll. Odabent a polcok zsúfolásig megrakva mindenféle élelmiszer-világmárkákkal. És odabent kikkel találkozom? Természetesen magyarokkal! Dénes és Péter, az együttes tagjai a polcok között válogatnak. „Bennünket most raboltak ki” – újságolják szinte nevetve. Elbeszélésükből megtudom, hogy ma délelőtt Mathilde-dal, az egyik táncosnővel (de még milyen jól táncol!) sétáltak a szállodától nem messze eső parkban, amikor egy négytagú fiatal geng késekkel rájuk támadt. Pontosabban Mathilde táskájára, amit le is vágtak róla. Péter a karatés múltjával ellenszegült az egyik késes támadónak, de túl hosszú volt a penge, nem tudta a támadó csuklóját elkapni. A helyzetet egy közelben autózó úrvezető oldotta fel, aki kiszállt a kocsijából, és a pisztolyát a támadókra szegezte. Azok elfutottak a táskával, benne a pénzzel és az igazolványokkal. Úgyhogy Mathilde bankkártyája, útlevele és napidíja nuku! (…)
Fizetek a bisztróban, és felállok. Mit tehetek én e borzasztó szegénység ellen? Semmit. Legalább nem teszek úgy, mintha nem létezne. Annyit tehetek, hogy meglátom és leírom. Megmutatom neked, aki most a szavaimat olvasod. Ha netán úgy vélnéd, hogy te milyen szerencsétlen vagy, mert mostohán megy a sorod, neked nem sikerül semmi, téged húz az ág és ver az élet, akkor ezt rosszul gondolod. E szövegben megmutatom neked, hogy léteznek olyan emberek, olyan lelkek, olyan páriák, éppen a távoli Kolumbiában, akik emberhez méltatlanul, éhesen, koszosan, nyomorítottan tengődnek, félig a nemlét kapujában. A szervkereskedés paradicsomában járok. Éjjel elkapnak pár koldust, mint a galambokat, és kibelezik. Senki nem fájlalja eltűnésüket. Formaldehidben úsznak tagjaik.
Fizetek, és felállok a helyemről. Kilépek az utcára. Emberem erre vár. Felpattan, és rám tapad. Jön velem, kísér engem. Kettősünk a szokásos koreográfiai rendben halad a járdán. – Los monétas, los monétas! – hadarja szünet nélkül. Adok neki egy monétát, csak kopjon le.
Tíz perc múlva egy másik koldussal megismétlődik az eset. Később egy harmadikkal is. Egészen nyomott kedvem támad. Be kell lássam, hogy Bogotában séta nuku. (…)
Bogotá az a város, ahol a hegyekből érkező felhők meglepően hirtelen beborítják az eget. De tíz perccel később ismét vakítóan süt a nap. Bogotá az a város, ahol a büdös buszok szüntelenül tülkölnek. Bogotá az a város, ahol a hosszú hajú, feszes fenekű szenyoriták pillantásra sem méltatják a fehér pofájú, sétáló gringókat. Bogotá az a város, ahol Gabriel García Márquez egyetemre járt, és megismerkedett egy másik, híressé vált fiatalemberrel, Fidel Castróval. Ez az örökifjú ember 2004-ben még mindig él, de nem Bogotában, ahol a felhőkarcolók egyfajta dél-amerikai, kopott Manhattant képeznek.
Bogotában a felhőkarcolóktól kicsit arrébb egyemeletes, cseréptetős, erkélyes, mediterrán kolonialista udvarházak őrzik a régi hangulatot. Udvar és ház a szó szoros értelmében, mert belül kellemes terek bujkálnak a kertek mélyén. Állok a kerítéseknél és leselkedem befelé. Kiteregetett fehérnemű, domborodó macskakövek, az udvaron széthagyott nádbútorok, növények cserepekben, éppen úgy, ahogy a regényekből várom. Bogotá az a város, amelyik száz éve még egy kétszer két négyzetkilométeres területen feküdt, de mára hatmilliós nagyvárossá duzzadt. Bogotá az a város, ahol a sötétzöld trópusi növényzet fuldoklik a nagyvárosi olajbűzben.
Santafé de Bogotá, a város, mely Kolumbia fővárosa, az országé, ahol a világ legtöbb és legfinomabb kávéját termelik. (És kokaint.) Bogotában egyetlen jó kávét sem ittam. Kávé címén mindenféle barna löttyöt, vízzel higított fost adtak. Úgyhogy jó kávé nuku Bogotában. (Képzelem, miféle kokaint adtak volna elém, ha a kávé után ezt kérném! De nem kértem.) És Bogotá az a város, ahol a Festival Iberoamericano de Teatro elnevezéssel minden évben hatalmas és fényűző játékokat rendeznek, a régi római szellemben. Ha nem tudod a népet jólétben tartani, legalább vessél neki egy produkciót – mondták a császárok. Panem et circenses. Nesze, tessék! (…)
Megyünk a színházba (No. 1.). De előbb még arról, miért jöttem Kolumbiába. Azért, hogy színházba menjek. Josef Nadj táncegyüttesével, vagyis a francia illetőségű Centre Chorégraphique National d’Orléans csapatával itt, Kolumbiában játsszunk a ix. Festival Iberoamericano de Teatro de Bogotá 2004 rendezvénysorozatán. A mi régi, még 1990-ben készített Comedia Tempio című előadásunkat adjuk elő. (Többes számban írom, hisz igen, többünknek köze volt az előadás születéséhez.) A fesztivált ebben az évben március 26-tól április 11-ig rendezik meg, a kiöregedett és magát rémisztően megjátszó igazgatónő, Fanny Mikey ízlése nyomán. (Annyi bizsut és kösöntyűt aggatott magára, hogy azt hihetném, ő is kegytárgyárus, csak nincs kordéja, ezért magán viseli a sok cuccot. De nem, ő itt kulturális hatalmasság.) A reprezentatív és államilag kiemelten támogatott fesztiválba rengeteg pénzt ölnek. A világ minden tájáról érkeznek együttesek, produkciók. Tizenhét nap alatt kétezer művész lép föl, köztük olyanok, mint a Deutsches Theater Berlinből, a kanadai Daredevil Opera Company, a szlovén Tomaž Pandur, az izraeli Inbal Pinto (ők az Oyster című darabjukkal érkeztek, amelyről Budapesten éppen én írtam kritikát az Ellenfény hasábjain). Így kerül ide a Compagnie Josef Nadj is mint francia zászlóshajó (és a hajófenékben az egyik evezőst úgy hívják, hogy: én). A meghívott együttesek saját kultúrájukat reprezentálják. Így fordulhat elő, hogy Franciaország, mely Corneille, Racine és Molière drámaírók hazája, most egy fele részben magyar előadók által játszott és Csáth Géza-motívumokból építkező, erősen Franz Kafkára és Tadeusz Kantorra hajazó, feketére festett abszurd tragikomédiával képviselteti nemzeti kultúráját. A kentaur-együttes felett francia trikolór leng, hiszen Orléans-ban működik. Josef az igazgató. Én pedig a beosztott daru, az emelőgép, aki fizikai erejét ki-, fel- és elhasználva a színpadon ide-oda pakolgatja az abszurd testhelyzetekbe merevedett társait. És ezért én, a luxusrakodó előadásonként nettó 250 eurót kapok, hatszor többet, mintha ezt a magyar alternatív színpadon tenném, ahonnan szalajtottak.
Az utcai falragaszokról értesülök, hogy ugyanebben az időszakban rendezik itt Bogotában az alternatív színházak fesztiválját. Elgondolkodom több szemponton. Ezek szerint én, aki Pesten az egyik legelvadultabb alternatív játszóhely, a mu Színház régi jóakarója vagyok, most a nemzetközi mainstream, azaz a hivatalos, az arannyal kinyalt seggű főcsapás elismert előadója lettem. (Ezt a nyakamban lógó artist pass félreérthetetlenül tanúsítja.) Kettő: ezek szerint a földgolyó túlfelén, itt, Bogotában is kettéválik a színház teste hivatalos és jól fizetett őrzőkre, valamint maguktól jött, de mások által meneszteni akart alternatív sírrablókra. És nem csupán kettéválik a két oldal, de hatalmas űr tátong közöttük, akárcsak Pesten, ahol soha nem fog eltűnni ez a fekete lyuk. Az pedig, hogy te melyik oldalon foglalsz helyet, csak attól függ, hogy te, a művész elfogadod-e a hatalmat, vagy elutasítod. Fölmész-e a miniszteri hivatalba, vagy lent maradsz a próbateremben. Adminisztrálod-e magadat, és bodorítod a tetteidet, vagy teszed a dolgodat és gyakorolsz. (…)
Partira megyünk. A francia nagykövethez, fogadásra. Meghívta az együttest látogatásra a rezidenciájába. Egy ilyen megtiszteltetést nem hagy ki senki, tehát tizenketten préselődünk egy Hyundai kisbuszban. Kik ezek az emberek? Tíz táncos előadó és Philippe, az adminisztrátor, valamint Raymond, a technikai igazgató. A tíz előadó már nem az eredeti, bizony, az eltelt évek alatt új beállók is vannak a csapatban. A régiek kasztját Josef vezeti. Törhetetlen előadója saját színházának. Személyes részvétele olyan conditio sine qua non, amely nélkül az „un spectacle de Josef Nadj” műfaji megjelölés nem létezhet. Aztán jönnek a többi régiek (most alkalmi sorrendben említem nevüket): Dénes Döbrei, a csendesnek és szürkének tűnő volt vajdasági színész, kiben drámai tartalmak csatáznak, Sárvári József, a nyakas Józsi, alias Scharul Godzsa, a zsidónak kikeresztelkedett, kopaszra nyírt fejű, paraszti származású, kiskajdacsi bakter fia, egy másik magyar táncos, aztán Cécile Thieblemont, a diszkrét francia táncosnő, de nyúljál csak hozzá, azonnal felrobban; aztán jómagam, a nagydarab, joviális barom Rókás, akinek csak a lelke nagyobb, mint a testi ereje, mellyel emelget. Ők ott voltak az 1990-es kreációban, tehát szó szerint, a saját sorsukban valósítják meg a darab latin címét: Comedia Tempio – Az idő komédiája. Aztán jönnek az „új beállók”, ez azt jelenti, hogy csupán hatodik éve dolgoznak az előadásban. Ők a következők: Bütyök, alias Bicskei István, a Josef földije, de meglehet, rokon, az idős és pocakos karakterszínész, akinek oly sok mindent elnéznek; Gemza Péter, a fiatal gyöngyössolymosi tornász, mára Josef sakkpartnere, aki ügyes és ruganyos, és nyíltan arra törekszik, hogy mesterét, Josefet nemcsak mozdulataiban, de öltözékében is pontosan másolja; aztán Mathilde Lapostolle, a lassan elmeborulásba forduló, csendesen mosolygó és törékeny álomtáncosnő; azután Nasser Martin-Gousset, az egoista, vékonycsontú arab-francia táncos fiú, aki energiái felét rááldozza saját jogai állandó kikövetelésére. Plusz Philippe, a humorérzékkel megáldott francia adminisztrátor és Raymond, a nyugdíjba készülő színpadtechnikai igazgató (a titulusra a jobb bérezés érdekében volt szükség). (…)
Megyünk a színházba (No. 2.), (…) de most a mi előadásunkra, a Teatro Colónba. Aranyozott a nézőtere. Olasz színház, négy emelet balkonnal. A jó helyekre nyolcvanezer pesóba kerülnek a jegyek, föl, a galambülésre már két fagylalt áráért, vagyis ötezer pesóért ülhetsz. (Sajnos, még szükséges egy repülőjegy is Budapestről, ez nagyjából kétszázezer forintba kerül.) Most ebben a színházban játsszuk az előadásunkat, összesen öt alkalommal.
Mi is ez az előadás, melynek címe sejteti, hogy „az idő komédiája”? A cím igazzá lett, mert az 1990-ben Orléans-ban kreált darabot most, 2004-ben, azaz tizennégy évvel később itt adjuk elő Bogotában. Most a kétszázadik előadás körül tartunk (sajnos, abbahagytam a számolást 1995-ben, amikor három év játékszünet köszöntött be az előadás történetében).
A Comedia Tempio reprezentatív darab. Tíz játékos és négy kísérő technikus működteti. A csapathoz eredetileg négytagú zenekar is járult. A díszlet hatalmas, éppen megtölt egy kamiont. Most hajóra adták, hogy ideússzon egy dél-amerikai színpadra. Ha nem ismételgetném magamban, amikor a díszletbe lépek, hogy „Bogotában vagyunk, ez most Dél-Amerikában van”, akkor azt hihetném, hogy ez a díszlet téren és időn kívül áll valahol az univerzumban. Mert ha felépítik, mindenhol ugyanolyan. De mi, az előadók, sehol nem vagyunk ugyanolyanok.
Ez az előadás zászlóshajó Josef Nadj alkotói pályáján. Színházi stíluskorszakainak második és nagyon sikeres fejezetét jelzi. Addig kisebb létszámú, hat-nyolc előadóra alakított, erősen táncos, nagyon lihegős darabokat készített, ahol a díszlet sokkal kisebb szerepet kapott, mint a mozgás. Ilyen volt a Canard pékinois (1985) és a Sept peaux de rhinocéros (1988) című előadás. Ez utóbbiban kezdtem Józsival együtt én is a Joseffel való együttműködést. (Nálunk régebbi harcostársnak csak Hudi és egy másik táncos számít, mivel ők részt vettek a Pekingi kacsa című, zászlóbontó előadásban.) De a Comediában egy új alkotói fordulat vette kezdetét: a hatalmas díszlettel a színházi akció nagyobb jelentőséget kapott, mint a visszaszorult tánc. A Comedia Tempio nyelvezete a mai napig érezteti befolyását Josef többi darabján. (…)
Az ám, a zenekar! Hiszen ezt a darabot eredetileg négytagú zenekarral adtuk elő. (Az úgy milyen méltóságos volt! Egészen más, mint ez a mostani merev gépzene.) A zenét Stevan Kovač Tickmayer szerezte, az újvidéki Tickmayer Öcsi, Szkipe földije, aki a hágai királyi zeneakadémián, a Koninklijk Conservatoriumon tanult zeneszerzést. És milyen érvényes, időtálló, melodikus zenét komponált ennek a darabnak! Kesernyésen érzelmes dallamok hajlanak egymásba, nagyon gazdagon váltogatva a zenei témákat. A kis zenekar, aki az előadás kezdetén Öcsi vezetésével fekete frakkban, szertartásosan bevonult a színpadi árokba, öt (csupán öt!) zenészből állt. Tickmayer zongorán és bőgőn játszott (és vezényelt), csellón Milan Vrsajkov zenélt, brácsán Dušan Ševarlić hegedült, pozanon Branislav Aksin játszott, szaxofonon és tárogatón Grencsó István fújt. Ez a kvintett hallatlanul izmosan adta elő a Comedia zenéjét. Hol kortársi hangzásban, hol dzsesszes ritmusokkal, dinamikusan tolták előre az előadás menetét.
Ma ez nincs. A menedzser, Martine Dionisio (Thomas Erdos egykori asszistense) gépzenei felvétellel adja el a színházaknak ezt az előadást. Így olcsóbb. Vegyetek csődört fasz nélkül! Mert így olcsóbb. De olyan is.
Miről szól az előadás? Címe szerint a játékról szól, és az időről szól. Most már a mi előadói saját magunkról szól. Kezdetben Csáth Gézáról (valódi neve Brenner József) és az ő életének és írói munkásságának motívumairól szólt az előadás. Ma már nem erről szól. Mi, előadók átvettük a hatalmat, és már nagyon vidáman adjuk elő ezt a sötét és pokolra szálló darabot. Tessék nevetni! (…)
A Comedia Tempio előadás dramaturgiája szintén az elsüllyedés mentén halad. A leépülés, az elvesztés, az a valami, ami régen volt, de ma már nincs, az elme megbillenése, a hallucinációk, a betegségbe zuhanás, majd a végső koldusság. Magyar barátaim, ugye, milyen ismerős nekünk mindez? A szomjas reménykedik, hogy vizet talál, az eltaszított reménykedik, hogy szeretve lesz – de nem talál vizet, és nem lesz szeretve. Ezek azok a motívumok, amelyek Csáth Géza írásából, A varázsló kertjéből a darabba kerültek. (…)
Úgy érzem, hogy egész életemben, vég nélkül ebben az előadásban játszom. Különböző életszakaszaimban játszottam a Comediát. Játszottam fiatalon, játszottam idősen. Ez a darab végigível az előadói pályámon, s ha álmomból ébresztenének, és csupán két hangjegyet lejátszanának a zenéből, én azonnal odaugranék, ahonnan a darab folytatódik. Mint Pavlov kutyája (megint egy orosz!), egyszerűen beállnék a tér egy bizonyos pontjára a megfelelő testtartásban, és felvenném az oda kitalált mozdulatot. Még az éjszaka közepén, sötétben vagy ködben is tudnám folytatni a jelenetet. Ez az oka, hogy még így, leromlott állapotomban és testileg meggyötörve is képes vagyok lejátszani a darabot. Nem kell már alakítanom semmit. Csak bejövök az előadásba, és én magam vagyok a figura, aki megjelenik.
Kezdetben nem szerettem ezt az előadást. Ez a halálos feketeség szúrta az orromat. Ma, pár lépéssel közelebb a koporsóhoz, ezt a feketeséget csak szürkének látom. De én bohócnak születtem, nem pedig drámai hősnek. Josef drámai hős. (…)
Este játszunk, mint az állat. Mindenki pattanásig feszül. Jaj, csak nehogy elrontson valamit, mert a többiek élve lenyelik! Gengszterek kártyázhatnak ilyen halálos eltökélten, az egyik kéz a lapokat tartja, a másik kéz a fegyver markolatára csúszik. Egy rossz mozdulat, és mindenki lő mindenkire! Az előadás szikrázik. A vibráló hangulatban mindenki összekapja magát és precízen játszik. Semmi rontás, semmi hiba, még a kéttagú embertorony is, billegve bár, de megtalálja egyensúlyát. A nézők hatalmas ovációban részesítenek minket… Ez jó előadás volt!
Másnap a reggelinél kiderül, hogy Josef az éjjel végre jól kialudta magát. Mert az előző este szemhunyásnyit sem aludt. Annyira bántotta őt az első estén elrontott előadás, hogy elkerülte az álom. Mi másból lesz a gyomorbaj, ha nem ebből? Szkipe magába ágyazza a problémákat, ahelyett, hogy megszabadulna tőlük. Ebből látszik, hogy nála életre-halálra megy a játék. Még most egyelőre az életre megy. (…)
(A társulat a szövegben leírt Comedia Tempio előadást utoljára a franciaországi Maconban játszotta 2007. május 4-én. Ez volt a darab hozzávetőlegesen számolt háromszázadik előadása.)