Tar munkássága

avagy a "kimondhatatlan" szociológiája

2006. október 2.

Bármit mondjunk, írjunk, bármiképp tűnődjünk Tar Sándor lezárult életművéről és eltávozott személyéről, előre kell bocsátani, hogy remekművek írójáról van szó, jónéhány hibátlan novella szerzőjéről. Ezenkívül kialakított egy olyan írói látásmódot, amit, mint egy szemüveget, fel lehet tenni az orrunkra, ha élesebben szeretnénk látni az elmúlt ötven évet. Ezen is túl meg- és átfordította a "kimondhatatlan" kifinomult filozófiai, esztétikai, költészeti komplexumát, amennyiben annak a társadalom fenekére és az animális-vegetatív embermélybe süppedő alsaját, a társadalom- és tudatalatti fertályát ábrázolta, méghozzá egészen konkrétan. Műveit olvasva feltárul az emelkedett gondolati, érzelmi szférában lebegő fenomén "lenti", az indulatokba és a végtelen kínlódásba belefúlt, artikulálhatatlan félgömbje.

1993-ban a Nappali ház felkérésére írtam egy kritikát, vagy inkább kisesszét Tar Sándor gyűjteményes kötetéről, A te országodról, mely A végtelen horizontális címet viselte, és ez volt az utolsó mondata: "Szürkés-piszkos látványai valami biztosat jelentenek ebben az irodalomban, tartós alapozást a vásznon." A lapszám decemberben jelent meg, rajtam kívül még Károlyi Csaba és Závada Pál írtak igen elismerően a könyvről. Nemsokára, 94. január elején kaptam egy Commodore számítógéppel írt, tűs nyomtatóval kinyomtatott levelet Tar Sándortól, akit nem ismertem személyesen - sajnos nem ismertem meg soha -, melyben a következőket írta: "Kedves Radics Viktória! Szeretném megköszönni a Nappali ház decemberi számában olvasható tanulmányát a könyvemről. Nem tudom, hogy ez a gesztus szokásos módja-e az elismerésnek, nem is nagyon érdekel, mindössze el akartam mondani. És csak ennyit, mert a többit úgyis tudja. Egy nagyon boldog újévet kívánva barátsággal üdvözlöm: Tar Sándor". A borítékon a feladó címe: Debrecen, Kishegyesi út 61/c. VII. lph. I/4. A levélre nem válaszoltam, nem jeleztem vissza semmit, nem kérdeztem meg, mi az, amit úgyis tudunk. Nem tudom, miért nem, talán mert nagyon boldogtalan új évnek néztem elébe.

Sokáig nem nagyon olvastam több Tar Sándort. Úgy éreztem (tévesen), hogy kiismertem ezt az egyébként kiváló prózát, már untatott a sok ismétlődés (ami pedig az opus formaalkotó eleme), mást, valami színesebbet kerestem. Hűtlen lettem hozzá. Aztán 1999-ben, a Frankfurti Könyvvásáron láttam az írót: megközelíthetetlennek láttam őt. Egy helyre voltunk elszállásolva valahol messze a külvárosban - mindössze egy másodpercnyi kézrázásra emlékszem, izzó vörös-lila arcra, mely rögtön elrebbent előlem, és egy riadt, zavart, mégis merev tekintetű szempárra. Mint aki azonnal menekülésre fogja. Nem tudom, miért nem elegyedtem szóba vele mégis, hiszen egyedül éreztem magam; elmulasztottam egy beszélgetést. "Fagyos volt körülöttem a légkör valahogy" - mondta később Tar egy interjúban a frankfurti napokról, balsejtelmeit magyarázva. Csakhamar kipattant az ügynök-botrány, és nekem jó időre teljesen elment a kedvem a prózájától. Egy darabig, érzésben, Eörsivel tartottam.

Később, ahogy jött a többi ügynök-ügy, és felszínre dobódott a Kádár-korszak egy olyan világrétege, amit én egyáltalán nem ismertem, lassan "megbocsátottam" Tarnak - mondanám, ha ez nem hangzana fellengzősen és nagyképűen -, más szóval kezdtem megérteni őt, együttérzés alakult ki bennem a sorsa, a gyengeségei iránt, és szeretet őiránta. Szíven ütöttek a hajléktalan-novellái és a hallhatóan hamis beszéd, amivel a számonkérésekre reagált. "Állandóan résen vagyok, mintha örökösen figyelnének, szemmel tartanák a kezemet" - mondta egy őszinte pillanatában azután, és én ezt a szorongó, menekülő tekintetét látom. A fényképein is távolság, elhatárolódás, máshol-lét, hátborzongató idegenség látszik a szemén. Nem tudom, milyen lehetett az arca, amikor otthon érezte magát, és bizalommal, felszabadultan beszélgetett az emberekkel, akik "mindent" elmondtak, valósággal gyóntak neki.

Mert, hogy nyílt, megértő, tiszta szívű beszélgetőtárs lehetett, az biztos. Nem az értelmiségiekkel. Sőt, az a gyanúm, hogy az értelmiséget valahol gyűlölte és a "nyakkendősökkel" egyívásúnak tartotta. Hanem az övéivel, a haverjaival, az ivócimboráival és a gyári kollégáival oldódhatott fel, akik közt mégis más lehetett. Hiszen ő differenciáltabb nyelvvel rendelkezett, sokkal tágasabb rálátása volt a dolgokra, és összetettebb volt a gondolkodása, a problémaérzékenysége jóval árnyaltabb és tudatosabb, egyszóval a nyelv, az irodalom - a tehetsége - révén szert tett egy olyan distanciára, ami a "normális" emberek gyakorlatiasságához mérve, szesszel vagy szesz nélkül, mindenképp "módosult tudatállapot". Miközben az övék maradt. A Nappali ház "Miért ír Ön?"-körkérdésére azt válaszolta, hogy "ezeknek" - az őt körülvevő embereknek ír. Milyen lehetett Tar, amikor hallgatta őket? Bizonyára mindent értett, tudott, befogadott, de nem azáltal, hogy ugyanolyan, hanem pont azáltal, hogy kicsit más volt: médium. (Régen ezt angyalnak nevezték.) Egy interjúban elárulta, hogy szerettek neki mesélni az emberek, és szívesen vették a tanácsait. Ő pedig szeretett írni, azt is mondta valahol - még azelőtt -, hogy írás közben van igazán elemében. Azután már nem így nyilatkozott; az írás elvesztette a felemelő, éltető, mediátori erejét, miként ez a későbbi szövegeken meg is látszik.

A gyárban érezte otthon magát, a munkások és a gépek között. Aztán meg a kocsmában a munkanélküliekkel, és végül a pszichiátrián, a "megunt emberek osztályán", depressziósan, az ágyszomszédokkal. A leromlás, lezüllés, lepusztulás, amiről annyit írt - ez adja novellái dinamikáját -, vele is megtörtént. Eljött az idő, amikor ugyanúgy ette a szafttal lelöttyintett főzeléket, itta a kannás bort, ugyanolyan iszonyú érzelmesen hazudozott és álmodozott, és ugyanúgy elnémult, mint a vesztes hősei. Az írás, a tematikus anyag és a tulajdon sorsa, a saját életének a matériája úgy összeforrt nála is, mint a világirodalom legnagyobb íróinál. Danilo Kiš fogalmazta meg legutóbb hitelesen ezt a fatális élet-irodalom összefüggést, mely olykor hurkot alkot az író nyaka körül. Nem érdemes arról írni, vallotta, ami nem része az író életének, ami nem járja át, mint az ólompor a bányászok tüdejét. "Valami előérzettől hajtva már előre leírod az életed - mondta egy interjúban, rákos megbetegedésére célozva -. Az íróval, aki csak a kezével ír, s itt az olyan íróra gondolok, aki a kisujjából rázza ki a dolgokat, nem pedig a szívéből, az olyan íróval soha nem történik semmi."

Tar Sándorral aztán tényleg minden megtörtént, ami egy Kádár-kori, a rendszerváltásba belebukó, kentaur munkás-íróval megtörténhetett, és még annál is több, gondoljunk azokra a rettenetes szexuális poklokra, amelyeknek már első, igazán radikális kötetében is hangot adott. (Művészetének erről a rétegéről, melyben magyar viszonylatokban igen merészen, mégis feltűnés nélkül ábrázol ödipális, egyenesen incesztuózus, erőszakos és homoszexuális jeleneteket is, tudomásom szerint nemigen beszélt még a kritika.) Mégsem volt élményíró - fegyelmezetten, megfelelő távolságtartással és részletlátással, precízen és konkrétan írta le magába eresztett tárgyait avagy tárgyiasított tapasztalatait. Tudott borotvaélen táncolni: egészen hihetetlen, hogy nála a realizmus, a valószerű irreális, valószínűtlen, szürreális, abszurd, groteszk. Különösebb technikás trükkök, feltűnő formabontó eljárások nélkül írt, a szabad függő beszédnek azonban minden lehetőségét kiaknázta. Novellái közérthetőek, lényegében azonban értelmezhetetlenek, vagy ahogy Kemény István fogalmazott: "írói előfeltevések nélkül" működnek, azaz a szerző nem kódolt be a szövegekbe semmi megfejtést, megoldást, szimbolikát. Más szóval elvisz bennünket olyan kínok, olyan vad valóságdarabok elé, hogy nincs szavunk; oda, ahol nincs mit mondanunk, csak megcsap bennünket a puszta (jól megírt) van rettenete. A Litera névtelen, kiváló kritikusa jól fogalmazott: Tar szövegei ellenállnak bármiféle moralizáló vagy humanisztikus szándéknak, egyáltalán bárminemű külső szempont vagy magyarázat érvényesítésének. Sem mint szellemi, sem mint gyakorlati ember nem tudsz mit kezdeni az eléd táruló, kibírhatatlan életet lehelő valósággal: ez a legnagyobb, a letaglózó csattanó.

A mindennapok nyelvével élt, ezen belül azonban számos nyelvi réteget, különféle beszédszólamokat kevert. A gyári munkások és a parasztok, a "csinálom-emberek" szaknyelve, szakzsargonja egy olyan roppant értékes gyakorlati tudás lenyomata a szövegekben, amivel szembesülve csak táthatjuk a szánkat. Az üzemi és a kocsmai nyelv hol ordenáré, hol telitalálatos szellemessége, a sajátos, zsíros munkáshumor, a leépült emberek nyelvének sivársága, gorombasága és megrendítő reszketése - megannyi érzékenység íróilag nemegyszer hibátlanul megcsinált gabalygása. Hangzó, lármás, nyelvében élő realizmus ez, melyhez még hozzájönnek a néhány mondatos, de annál remekebb táj-, helyszín-, környezetleírások, meg a szintúgy frappáns portrék és a szemléletes társas vagy tömegjelenetek. Mint Kálmán C. György is írja, itt nincs a szereplőknél "jobban tudó" elbeszélő, az elbeszélő nem keresi-fűzögeti a motívumokat, hanem átveszi a szereplők nyelvét, együtt beszél velük, velük lát és láttat - sok esetben mégis szabályos, igazi drámai novella kerekedik az ilyen-olyan, hazai anyagból.

Tar a szó szoros értelmében megörökítette a Kádár-kori magyarországi valóságot és kimondhatatlan mélyvalóságot, ami azt jelenti, hogy legjobb művei a rendszer tűntén mit sem vesztettek erejükből - nem az "ellenzéki tendenciájuk" tartotta meg őket, hanem a szöveg ereje és a formafegyelem. Ezek a szövegek nem tendenciózusak, nem "hívják fel a figyelmet" a munkásság sanyarú sorsára, nem "mutatnak rá" a rendszer álnokságára, nem ágálnak az "elnyomás" ellen. Tar nem is tartotta magát ellenzékinek. Szocialista, kommunista szívű volt érzületben, szemléletben és magatartását tekintve egyaránt, úgy, mint József Attila. Ezért is tudta a legvégsőkig, egzisztenciálisan átélni és átérezni a paraszti és a munkáséletet (családokét, átkot, "sorskönyvet" átörökítő generációkét), a prolik, a szegények és a legszegényebbek valahol siralmasan és formátlan indulatokat keltőn változhatatlan világát - no és önmagán átengedve a legtárgyilagosabban, szakavatottan megírni. Keményen, mint egy igazi marxista, s a szenvedés megnémuló mélyét érintve, mint egy Pilinszky. Valaki Simone Weilt is idézte Tarral kapcsolatban, és igaza volt.

Az a gyanúm, hogy berzenkedett ő attól, amit az ellenzékiektől hallott, hogy bizalmatlan volt a fővárosi "disszidens" és nem disszidens értelmiséggel szemben, és amikor összeszövetkezett a béemesekkel, ezt az igát azért tudta kilenc-tíz évig hordozni, mert valahol cinkosságot vállalt, és egyet is értett a szocialista vezetéssel. Az a gyanúm, hogy az őt fogva tartó tisztek közelebb álltak hozzá, mint a tanulmányokat író, idegen nyelveken beszélő és publikáló, ultraművelt tudósok és irodalmárok. Nem tette le a voksát mellettük. Ez az eldöntetlensége nemcsak a munkás lapításból és sunyiságból fakadt - egyébként írt erről a karakterisztikumról is eleget -, hanem abból is, hogy inkább volt szolidáris az ismerős szocialista káderekkel és a rendőrtisztekkel, mint a pesti, könyvtárszobában élő, teoretizáló intellektuelekkel, akikre felnézett ugyan, akikhez az irodalmi becsvágya hajtotta, ám akikhez érzésem szerint nagyon is ambivalens, az utálatot, a gyűlöletet és a bosszúvágyat sem kizáró érzelmek fűzték. (A Tilos rádiónak adott életinterjújának végén, mely jóval azután készült, Tar beolvasott egy magával hozott karcolatot, mint mondta, "pacsirtaszó" gyanánt. Igen rossz szöveg volt, melyből csak úgy fröcskölt a "pingvinek", mindennemű úriemberek iránti, primitív gyűlölet.)

Tar a rendszerváltást is megörökítette a munkás, pontosabban az elbocsátott munkás szempontjából - bár nem annyira erőteljes szövegekben, mint a Kádár-kori helyzetet -, a "nagyfene demokrácia" vajúdásának kínjait, amitől a szegény, a melós, a szakmunkás kódult, a mélyszegénység és a hajléktalanság bugyrait és a lerongyolódás, a totális lepusztulás folyamatait. A jobb lepusztulás-novellák esetében szintúgy tendenciózusság nélkül, de semmi esetre sem a régi és az új demokratákra, a liberálisokra jellemző elkötelezettséggel. Már 1990 elején így vélekedett erről a kérdésről egy írásos interjúban: "Hőseimre, bizony, velem együtt, velünk együtt szomorú jövő vár, ezt teljes meggyőződéssel állíthatom. Nem a ránk jövő szegénység, nélkülözés és mindaz, ami majd ezzel együtt jár, a nyomasztó, hanem a tudat, a lélek kilátástalansága, a totális kiábrándultság. A munkásnak a marxizmus megrokkanásával tudomásul kell venni, hogy még sincs igazságos társadalom, nem volt, és most már nem is lesz. Ezt a letargiát nagyon nehéz megfogni, szinte már nincsenek külső jegyei sem. Csak nézünk a levegőbe. Nekünk már nem lesz forradalmunk, még emlékünk sem, dologgá, tárggyá váltunk. Ez az ország volt már ennél kilátástalanabb helyzetben is, de volt valami hit, ami ösztökélt, lökött előre, és nem ismerek el nagyobb bűnt, ahogy ezzel visszaéltek. Ez egy becsapott nép, amellett, hogy tudatosan, módszeresen kifosztották. Nem jó erről beszélni." Tíz év múlva még ígyebben gondolkodott: "Ebben az a szomorú, hogy nem változik soha semmi, mindegy, mi lesz, akármilyen szuper a demokrácia. Akikről én írok, és akikhez tartozónak vallom magam, azok ugyanúgy élnek, mint ezelőtt. Egy munkásnak nincs demokrácia. A munkahelyen terror van, elnyomás van, szigorúság van, nincs lazítás. A munkás egész életében ezt veszi alapul, mert a munkahelyen kívül csak nyolc-tíz órát tölt el, a többit átalussza. Tehát ezek a szavak, hogy demokrácia meg szabadság, neki egész mást jelentenek." (Magyar Narancs) Tarnak ezzel kapcsolatban nem lehet szűklátókörűséget a szemére vetni. Onnan, lentről, ő igenis átfogta a tekintetével a horizontot. A Mindenki tudja című novellában ábrázolt Kádár-nosztalgia a megfelelő kontextusban, az elbeszélő-szereplő jól körülírt szempontjából teljesen érthető és a helyén van.

Az új rezsimek hátterén zajló lepusztulás-novellák azonban, A mi utcánk mesterien megkomponált groteszk haláltáncát kivéve (ami jelentős kivétel!), többnyire nem annyira jók, mint a korábbi korszakok hasonló irgalmatlanságokat rögzítő szövegei, sőt, olykor kifejezetten rosszak. Épp a fentebb említett "hit", a lendület, a bevállalás (avagy a röss) hiányzik belőlük, gyakran cinizmusba hajló kesernyés csalódottságba és egyszólamú stilisztikai monotóniába fulladnak. Margócsy ezt finoman "alternatíva nélküli szociologizálásból fakadó melankóliának" nevezte. Valami kiveszett a Tar-prózából 1999 után: a szöveg összefogottságaként, bámulatosan kompakt formaként megnyilvánuló megragadóerő, az író rezdületlen, kemény tekintete, amit méltatói az idealizálás, ideologizálás, leleplezés és felháborodás hiányaként szoktak mint pozitívumot emlegetni, az a pőre, maradéktalan együttérzés, mely lehetetlenné tette az érzelmességet, és szövegszerűen létrehozta azt a "grammatikai magatartást" (Kálmán C. György), amibe nem fért bele a moralizálás, az ítélkezés, a gúnyolódás vagy a felstilizálás. A "súlyos realizmus" helyett most bekúszik az alamuszi magyarázat, a magyarázkodás kényszere - ami a Vadászat című elbeszélésben egyenesen katasztrofális eredményt hozott -, a rutinos, kesernyés unottság, ami széthúzott (szerkesztetlen) mondatokhoz, egyhangú szövegritmushoz vezetett, és tönkretette a szerző korábbi, csodálatra méltó arányérzékét; a keserűséget kompenzáló olcsó humor, csinált csattanó és a hetyke zárlat. A kiutat kereső szabadulásnovellák (Kiricsi Zoltán) a giccs felé közelítenek (Kis karácsony, Adventi történet), és a "biblikus kód", amiről Szilágyi Márton beszélt tanulmányában, s ami a legérzékenyebben lappangva itt-ott jelen van a korábbi novellákban is, most a szentkép-érzelgősség felé tendál.

Tar Sándor megírta a Kádár-kori és a rendszerváltást megsínylő parasztok és munkások előbb kínlódó, majd menthetetlenül hanyatló, tragikus sorsát - a történet (a történelem) másik, homályosabb-zavarosabb fele viszont a saját sorsába íródott bele, és ezt már nem tudta papírra vetni, ezt élte-halta. Elrejtette, nem voltak hozzá emberi eszközei, sem írói technikája, hogy feltárja. Íróvá és besúgóvá válásának története párhuzamos, sőt, talán egyazon történet két oldala. Cinkosa volt az ellenzéki értelmiségieknek, cinkosa volt a szocializmus fönntartóinak is, mélységes szolidaritása életfogytiglan a szegényekhez kötötte, tehetsége feljebb taszította, oda, ahol mód van igényesnek, okosnak lenni - ebben a feszültségben volt éles a szeme, bámulatos a megfigyelőképessége, a memóriája, és hibátlanok a mondatai. A mondatok feszessége, a bekezdések ritmusa, a novellák arányossága, a beszédszólamok interakciója lett oda, amikor megszűnt az írói búvóhelye - ahol nem volt lenézett munkás és nem volt besúgó sem -, amikor kihúzták a lába alól szabadságának helyszínét. Átvilágították, és úgy érezte, hogy nézik a kezét: így nem tudhatott írni.

Szabadságának helyszínét sokáig megóvta az értelmiségi beszédmódok hatásától, az íróasztal-stilisztikától és a béemesek ártó beavatkozásától is. Ott, a papír fölött, ahol annyira szeretett (azelőtt) improvizálni, ott egyszerre lehetett munkás és író, ott megvolt az identitása, melynek kifelé nem volt neve. Mert Tar Sándor nem munkásíró volt, nem osztályának krónikása, nem szociográfus, nem hírnöke egy alja-valóságnak, nem a társadalmi lelkiismeretet ébresztgető aktivátor, hanem igazi nagy, formaalkotó író, akiből kitört a tehetség. Mint azt Kiss Noémi nagyon szépen megfogalmazta: az ő monologizáló szereplője "az irodalom kollektív tudatalattijának beszélője", akinek indulataiban az olvasó a saját tudatalattijára ismer. Vagy ahogy a Litera névtelen kritikusa fogalmazott: ez a próza nem érzelgős és szóvirágos "szolidaritást" ébreszt bennünk, hanem a saját nyomorunkkal és boldogtalanságunkkal szembesít minket. (Tar azután már-már megátkozta azt a pillanatot, amikor elérte első írói sikerét, mert úgy értelmezte, hogy emiatt, az írósága miatt kellett spiclivé válnia - olyan gubanc ez, amit már nem tudott kibogozni.)

A magyar irodalom remekműveket köszönhet Tar Sándornak. Lehet választani: A 6714-es személy, Celofánvirágok, Dáliák, Hegyi beszéd, Mésztelep, A föld szaga, az egész A mi utcánk, A kísértés, Suhanó ájulat, Lassú teher, Ház a térkép szélén, esetleg még a Túlélési gyakorlatok, a Sóvárgások hídja… Ezek nélkül nem látni tisztán ezt az országot és ezt a kultúrát, a 20. század második felének magyar történelmét és társadalmát, és a jelen kapitalizmust sem. Mégsem lehetett prominens magyar író ebben a kultúrában, mert nem volt elég pallérozott és művelt, nem ismerte eléggé a fővárosi értelmiségi diskurzust, s csak a mindennapok nyelvét beszélte, és mert besúgó volt. Egyszerre volt nagyon lent és nagyon fent, tényleg szétfeszítve, és még rászakadt a megcsúfolt, tönkrement szocializmus és marxizmus egész födémje.

A föld szaga című novellájában van néhány feledhetetlen mondat - ezekkel fejeztem be tizenhárom évvel ezelőtt írt kritikámat, és ezzel szeretném befejezni ezt az írást is. Egy parasztember beszél, akit megzsarolt a téesz: "De nekem Isten megsúgta az igazat, kint álltam az udvaron, valahogy hirtelen meg kellett állnom, és izzadtam, izzadtam, de menni meg nem tudtam egy lépést se. Se kiáltani, se szólni, semmit. Na, mondom magamban, most hagyott el az Isten. Most ment ki belőlem. Mert az előbb azt mondtam, hogy nincs Isten. Hát azt úgy kell érteni, hogy nekem, velem nincs többé. Itt hagyott minden bajommal." Ez a pillanat - ismételten, elhúzódva - Tar Sándorral személyesen is megtörténhetett, ám a kimondhatatlanban ragadt. Csak izzadt és izzadt ő is, és már nem volt képes igazat beszélni.

Kár, hogy mi nem tudtuk őt megszólítani. Úgy, ahogy ő mint ember és mint író meghallgatni, beszéltetni tudott elesett, bűnös, gyarló embereket, és értette az összefüggéstelenségeiket is. Nemrég olvastam egy szerb emlékiratot, amit egy Auschwitz-túlélő idős ember írt, s van benne egy mondat, mely nem megy ki a fejemből. "Mi nem tudjuk meghatározni az emberi bűn súlyát, és nem tudjuk megmérni a bűnösség fokát. A bűn és a bűnösség nyomai kitörölhetetlenek, az életre való hatásuk pedig előreláthatatlan, beláthatatlan. Senki felett sem ítélkezhetünk, senkinek sem bocsáthatunk meg." (Djordje Lebović) Kezdetben Tar Sándor is így gondolkodhatott. Egyetlen konfesszionális beszélyében, a Fohászban hasonló gondolatmenet kavarog zavarosan, nyálasan, elgyengítve - a pszichiátrián, ahol, a mondat, benn rekedt.