Tar és egész

2006. október 2.

Egész sokszor találkoztam Tarral. Egész jóban voltunk. Siralmas volt. Konkrétan vagy pontosan nem is tudnám megmondani, micsoda, mindjárt belegondolok. Pont azért írom, amit írok. Az egész volt siralmas valahogy, Tar és az Egész. Minden. Először Lakatos Andrástól hallottam róla, lelkesedett A 6714-es személyért a maga összetéveszthetetlen és ellenállhatatlan módján, egyből el is hittem neki, Lakatos Andrisnak nem lehetetett nem hinni. Nem mintha aztán el is olvastam volna. Ez az Új Könyvek szerkesztőségében volt, 1982-ben. Istenem. Elhittem, nem olvastam. Aztán olvastam is, sőt be is szereztem a kötetet, '81-ben jelent meg. III/III-as volt a nyomorult, ez az előbbiekhez képest egy körülbelül 20 évvel későbbi információ. Nyers, erős, egyszerű, mellbevágó szövegek. Nem játssza az agyát. Nem játszik. Teljesen rendben van. Gyárilag nem tud hibázni. Nagy művész, rakás szerencsétlenség, vérbe frusztrálhatták a belvár, hohhelit, fon hauz ausz hibátlanul eleresztett, irtó okos zsidófiúk, akik egyből levették, hogy na, itt egy surmó magyar kerekfej zseni. Eljött egyszer az egyik gödöllői műfordítótáborba, felolvasott valami irgalmatlanul hosszú novellát, szörnyen pocsékul. Szörnyen sokáig tartott, össze-vissza habogott, mégsem hagyta abba, unalmas volt az Egész és elviselhetetlen, szegény külföldiek kifeküdtek. Udvariasan végigülték. Én is végigültem. Nem udvariasságból, hanem mert, szóval, végigültem. Mert nagy író. Ez a szerencsétlen fickó. Besúgta, akiktől csak jót kapott. Meg lenézést, ami vele jár: ne legyél, baszd meg, túl nagy, mer', baszd meg, kénytelen vagyok téged lenézni. Nagy író, és nem csak az, hogy nagy író, mert attól még simán otthagyom a fölolvasás kellős közepén, hanem mert összefacsarodott tőle a szívem.