SZOKVÁNYOS MESE, ÉRDEKES ESZKÖZÖK

(Jack Kerouac: The Subterraneans – Barlanglakók. Andre Deutsch, London, 1960.)

1965. január 15.

Leo Percepied, a sokat próbált és irodalmi ambíciókat melengető fiatalember egy San Franciscó-i éjszakai mulatóban ismerkedik meg Mardou-val, egy szintén elég viharos múltra visszatekintő, kissé megbillent lelki egyensúlyú néger-indián keverék lánnyal, s hamarosan viszonyt kezd vele. Bár érzelmeik kölcsönösek, szerelmük mégsem lesz termékeny és hosszúéletű. A partnerek életérzése és orientációja ugyanis merőben különböző: Mardou-t a sok céltalan hányattatás, futó kapcsolat után már csömör fogja el, s szilárd pont, támasz után vágyik, míg Leo irodalmi álmait dédelgetve, éppen most veti magát teljes hévvel a „beatnik”-élet forgatagába, halmozza az élményeket, habzsolja az életet, amelyet – szerelmével együtt – voltaképpen csak „irodalmi nyersanyagnak” tekint. Bár életmódja miatt néha ő is émelyt érez, és Mardou-val szőtt közös ábrándjaik során gyakran ködös terveket sző egy mexikói faluról, s kettejük ott folyó zavartalan, idillikus életéről, életstílusán mit sem hajlandó változtatni, és a legkevésbé sem alkalmazkodik a lány törekvéseihez. akit mintegy feláldoz irodalmi-művészi céljainak oltárán. Mardou végül is kiábrándultan faképnél hagyja, s Leo minden „révbefutási” tervével leszámolva elhatározza, hogy továbbra is „megőrzi függetlenségét”, és – most már illúziók nélkül – tovább evez egy újabb, kérészéletűnek ígérkező viszony hullámain.

Röviden összegezve ez lenne Jack Kerouac, az amerikai beatnik-irodalom Norman Mailer után talán legjelentősebb írója, sorrendben (az „On the Road” és a „The Dharrna Bums” után) harmadik regényének minden esztétikai izomzattól megfosztott csontváza. Nem különösen eredeti és érdekes fabula, némely momentumában kissé elcsépeltnek hat, sőt majdnem divatszerű, megoldásait és stílusát tekintve azonban annál figyelemre méltóbb. Kerouac ugyanis nem hagyományosan, temporális sorrendben, egysíkban mondja el a történetet, sőt még csak nem is montázsszerűen, felforgatva az idő makrokozmoszát, de megőrizve az egyes, az egészből kiragadott történetrészek időbeli folyamatosságát, hanem teljesen főhőse gyakran szeszélyes, sőt kissé kaotikus asszociációs rendszerére bízza magát. Előadásmódja ezzel kissé zavarossá válik (ami sok tekintetben inkább csak az ínyenc olvasó számára teszi élvezhetővé a regényt), viszont lehetőséget nyújt az író részben ornamentális, főképpen pedig elemző eszközeinek kibontakozására (bár ebből a szempontból mégsem éri el a sok tekintetben hasonló eszközökkel dolgozó Lawrence Durrell káprázatos csillogását és hajszálfinom megkülönböztetéseit), másrészt viszont ez a kaotikusság, a minden törvényszerűséget nélkülöző, tárgyról tárgyra való ugrálás – ha figyelembe vesszük Leo alkoholtól, esetleg kábítószerektől áthatott tudatának kavargását – még bizonyos reális alapot is nyer (mintegy bizonyítva, hogy a belső monológban a szabad asszociációk alkalmazásának ilyen foka csak különleges lelkiállapotok vagy egészen sajátos lelkialkatok ábrázolásánál helyénvaló igazán), sőt ezen is túl, mintegy az érzelmi hőfok érzékeltetésének is eszközévé válik. Mindez szükségszerűen hozza magával a klasszikus elbeszélőforma teljes mellőzését, sőt még bizonyos grammatikai szabályok felborítását is.

Persze Kerouac fent vázolt eszközei (illetve általában a hasonló ábrázoló- és kifejezőeszközök, hiszen a szerző módszerét semmiképpen sem tekinthetjük eredeti „találmánynak”, legfeljebb egy stíluskoncepció válfajának) bizonyos veszélyeket is rejtenek magukban, elsősorban azt, hogy a gátlásnélkül áradó tagolatlan szózuhatag lehetetlenné teszi az emberábrázolás egy bizonyos módszerességének kibontakoztatását. Bár az író reflektora fénykévéjét szándékoltan a két főszereplőre irányítja, s a környezetet tudatosan homályban hagyja, mégis részben a fentieknek köszönhető a mellékalakok (egy-kettő kivételével) bizonyos elnagyoltsága, ami némely esetben valami hiányérzetet kelt (némely mellékszereplőt néha csak egy név jelez, amelyhez semmiféle alak sem társul; cselekedeteik legtöbbször nem eléggé egyénítettek, amit egyikük tesz, bármelyik másik is megtehetné), sőt a két főalak sem határozott körvonalazás következtében bontakozik ki előttünk, hanem inkább azért, mert a regény 158 oldala elegendő teret biztosít a szerzőnek, hogy róluk beszéljen. Kettejük közül inkább a béke és megnyugvás után vágyó, szexuális gátlásoktól terhelt, mégis féktelen temperamentumú és életszomjú Mardou válik ki inkább (bár sok tekintetben kissé irodalmi konjunktúra-figura: Durrell Justine-jára is erősen emlékeztet, sőt Truman Capote „Breakfast at Tiffany's” című regényének hősnője is hozzá hasonló), mint a kissé inkább csak a „barlanglakók” (így nevezi magát a regényben szereplő fiatal beatnik írók és költők csoportja) típusát megtestesítő, magát a történetet elmondó Leo, aki gyakran önnön gondolatai kavargásában folyik szét.

Mindent összevetve Kerouac regénye érdekes, figyelemre méltó, igényes és sokrétű művészi eszközökkel megírt alkotás, amely több okból hosszabb időn át is megmarad emlékezetünkben, anélkül, hogy igazán remekműnek tekinthetnénk.