Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

Jel Színház

Ladányi István

„Egy fűszál szimfóniaként tud megszólalni”

Beszélgetés Szelevényi Ákossal

2015. március 20.

Mikor, milyen körülmények között mentél el Magyarországról?

’86-ban mentem el. Ez magával hozott egy hatalmas törést, mert távozni a szülőhazából nem egy könnyed, nem egy ingyenes cselekedet. Sajnos akkor olyan rendszerben kellett élnünk, ahol egész egyszerűen nem volt mód a művészetben fejlődni, nyitni, érdeklődni, hallani, utazni. Ezért kellett nagyon radikális lépést tennem. Egy ilyen lépésnek a sikeres megtétele azonban olyan hihetetlen szabadságérzettel jár, olyan energiákat szabadít fel, amelyek valószínűleg egy életre meghatározzák, hogy mit hogyan kultiválunk.

Te tudtad, hogy hová mész? Mennyire voltak terveid arról, hogy mit akarsz csinálni?

Nem vagyok egészen biztos benne, hogy húszévesen az ember pontosan átlátja, hogy melyek azok a dolgok, amelyek csíráznak benne. A háttérben ott volt a jazz mint mozgatórugó – így talán az lett volna a logikus, hogy az usa felé tendáljak –, viszont mindazok a zenék, amelyek megfogtak, összeségükben nem a jazzhez sorolhatók. Archie Shepp, Albert Ayler, Coltrane, Don Cherry, Ornette Coleman, s idehaza Dresch Mihály és Szabados György mellett Beethoven, Led Zeppelin, Zappa, Hendrix és sokan mások nem olyan utat mutattak számomra, amely oda vezet. Emellett itt van még Európa szeretete is, az európaiság szeretete. És abból a kevés információból, amim volt, úgy tűnt, hogy Párizs az egyik legmegfelelőbb város arra, ami felé orientálódhattam. Nagyon hamar sikerült hallanom olyan, számomra nagyon fontos zenészeket, sőt aztán meg is tudtunk ismerkedni, akiket többször másolt kazettákon tudtam csak addig hallani. Griffin például Franciaországban élt (tőle van a tenorom), Archie Shepp, Steve Lacy is, Steve Potts is.

Mikre tudtál ott rákapcsolódni? Hogyan indítottad el az ottani életedet?

Mindenképpen megoldottam azt, hogy ne kelljen olyan zenét játszanom, amiben nem hiszek. Feltétlenül arra törekedtem tehát – bármilyen fizikai munkával –, hogy ez a tér ne mocskolódhasson be. Eközben egyszerűen arra jöttem rá, hogy hihetetlen szabadságot ad az, hogy le van foglalva a kezem, le van foglalva a testem, ezáltal nincs úgymond idegesnek mondható keveredés a test és a gondolatiság között. Több zene született meg bennem papírvágás közben, mintha csakis azzal foglalkoztam volna, hogy zenéljek, vagy csak gyakoroltam volna. Valószínűleg elmentem volna valami mellett, amit ezen az úton megtaláltam. És amin valószínűleg tovább is tudok menni az élet és a zene közti viszonyt illetően.

A szaxofon az alaphangszered, így egyfajta anyanyelved is, amelyet beszélsz, de amelytől mindig el is mozdulsz. Létezik olyan, hogy elégedetlenség a hangszerrel? A hangszerrel elégedett vagy továbbra is, csak lehet olyan közlendőd, amire mégse felel meg a szaxofon, és más nyelveket is igénybe akarsz venni? Nemcsak a zenei műfajok, stílusok kevesek számodra, hanem új hangszereket is keresel, sőt csinálsz is. Ilyenkor valamit hallasz belülről, amit szeretnél reprodukálni, vagy találkozol hangzásokkal, amelyeket beemelsz?

A szaxofon filozófiailag nagyon érdekes hangszer. Azért az, mert eleve hibrid, már eleve egy alternatíva, bizonyos szempontból világokat áthidaló, világok közötti kapcsolatkereső. Az élethez s ezáltal a zenéhez hozzátartozik, hogy akarva-akaratlanul mást kell fújjon az ember, mint amit már fújt az előző nap, csakis azért, mert az előző nap nem ugyanaz, mint a mai nap. Rengetegen vannak, akik sémákba zárkóznak, ha viszont az ember megpróbál rákérdezni az életre, a létre, akkor szembesül egy olyan határral, ahol egyszerűen elviselhetetlenné válik az a tény, hogy csak szaxofonozni. Olyan szintre kell eljutni, hogy a hang miértje érdekeljen, és ennek a miértnek az állandó hogyanja, magyarán hogy mi írja körül a lét értelmét, hogyan – mit kultiválva, nap mint nap cselekedve – érdemes élni. Egy ember nem lehet csupán zenész, s nem lehet mindössze szaxofonos, ahogy nem lehet csak egy bizonyos stílust játszani sem. Zenéről van szó, nem stílusokról, és a zenéről is csak azért, mert van lét. Lépten-nyomon találok új hangszereket, melyekbe beleszeretek, sokszor népieket, amelyeket azonban nem a hagyományt követve használom, hanem úgy, ahogy egy gyerek felfedez valamit, majd kifejlesztem, amit szükségesnek érzek. Az, hogy az ember milyen hangforrásokat használ – s fontos az is, hogy miket nem –, az tulajdonképpen már annak a vetülete, hogy ki ő, és mi a viszonya a léthez. Többet, illetve mást tudok meg valakiről, ha improvizálok vele, mint egy kávéházi beszélgetésből.

Az embernek van valamilyen viszonya a zenéhez, a hangszerhez, de ahhoz is, akivel együtt játszik. Az nyilvánvaló, hogy nemcsak a zene fontos a számodra, hanem az előadás is, aminek van egy komplexitása, a zenén túlmutató komplexitása, amikor a zenei produkciódat behelyezed a színpadi térbe, ott valamilyen együttmozgásba, aminek adott esetben nem csak zenei vonatkozásai vannak, hanem egyúttal az előadás része is. Ennek legkiteljesedettebb formája az, amit Nagy Józseffel csináltok, ahol a színpadon közös játék, dialógus, küzdelem zajlik. Mikor találtatok rá egymásra, hogy láttátok meg, hogy erre szükség van, hogy ezt lehetne, kellene csinálni?

Mielőtt személyesen találkoztunk volna, eltelt jó pár év, én láttam a darabjait, ő pedig látott koncerten, hallotta a lemezeimet. Ez az egymás munkásságára figyelő korszak aztán egy bizonyos pillanatban valószínűleg önmagától megért arra, hogy megszülessen a kapcsolat, s felkeresett, hogy dolgozzunk egy darabon. A társművészetek mindig is foglalkoztattak, és sokat dolgoztam a nyolcvanas évek végétől alternatív társulatokkal. Az én meglátásom szerint az a hely, ahol a szöveg, a zenész, a színész, a festő és a táncos találkozhat, a színház. Az ott történő közös munka adott lehetőséget arra, hogy föl tudjuk térképezni azokat a folyosókat, egymást kiegészítő zónákat, amelyek a társművészetek között vannak. Olyan hosszú lélegzetű munkákba fogtunk, ahol nem egymás alá rendelt szerepekben akartunk dolgokat megvalósítani, hanem arra kerestünk alternatívákat, hogyan tudjuk együtt megmutatni a különbözőségeinket, hogyan egészíthetjük ki egymást, s hogyan ad az ötvözet valami mást, két (vagy több) elemből hogyan születik meg egy harmadik. Ilyen jellegű műhelymunkában részt venni hosszú hónapokon át kialakítja az emberben a kellő érzékenységet a másság, az önmagát máshogyan kifejező ember iránt. A Szkipével való találkozáskor ezzel a tapasztalattal rendelkezve mindezekről nem kellett külön beszélnünk, de amúgy sem a beszéden keresztül találunk rá a minket érintő dolgokra: a munka igazi realitása konkrétan a platón zajlik, a teremben, ahol dolgozunk, s minden ott töltött percnek jelentősége lehet. Nála mindig konkrét gondolatvilág van, eleve egy képet, díszletet lát, ami aztán változhat, vagy meg se valósul. Ez a tér zavarhatna – merthogy eleve kötöttséggel indul –, de a próbákon nem meghatározott elemeket gyakorlunk be, hanem közös improvizációk során született elemekből építkezünk, és a plasztikai látásmód hozzátartozik a személyiségéhez. A hangsúly azon van, hogy mindig rátaláljunk arra a kellő metodológiára, aminek köszönhetően valami megszülethet, s bármilyen kötött formája is lesz, az improvizációnak mint hozzáállásnak köszönhetően a legélőbb, legbalesetveszélyesebb, legtörékenyebb maradhasson. Az improvizáció – de jobban szeretem „az előre nem eldöntött” kifejezést használni – mindig attól érdekes, hogy születik, egyfolytában születőben van, s nem törheted össze ezt a nagyon törékeny egyensúlyt, ami attól áll fenn, hogy a létből merít. Hogyha bármelyikünk figyelme alábbhagy, az labilisabbá teszi a dolgot, így vannak jobban és rosszabbul sikerült fellépések, de ezt a rizikót érdemes vállalni. Magas mértékű és fokú koncentrációt követel meg, létfontosságú a jelenlét, s mindez túlmutat azon, amit egy kisember döntése hozhat. Szkipe számára épp ezért fontos és inspiráló a kreatív zene iránti érdeklődése. Az így születő elemek összerendezéséhez persze szükség van az alkotó kapacitására, a rálátására ahhoz, hogy darab, illetve kompozíció legyen belőle. Előfordul, hogy a tárgyak egész egyszerűen hangszerré válnak, mint például a kiürült ágyútölcsérek (most már elég komoly gyűjteményem van ezekből). A Szkipével való munkánkban az az egyik legjobb, hogy ezekre is módot ad, s van idő keresésre, ami manapság ritkaság. Minden darabnak megvan a maga hangszerparkja, mint díszlete, témája, ami eleve megadja a karakterét, ami nem csak a hangzásra hat, hanem a darab egészére is. A legutolsó darabban régebben már kellékként használt bádogkádakból készítettünk hangszereket, de mindig vannak újak. Tartja bennem a lelket, hogy messze nem fedeztünk fel mindent, ami akusztikusan megvalósítható. Hiszek abban, amit egy ember egy hangkeltő eszközzel fizikailag meg tud teremteni. Nekem ez koherens képpé áll össze.

Mi volt az első munka, amit együtt csináltatok?

Az volt a címe, hogy Éden, Franciaországban kezdtük, és Magyarkanizsán fejeztük be. Kevés időnk volt, kevés pénz, az jött ki belőle, ami, a zenéjét – kibővítve – ebben az évben adom ki.

Abból, amit mondtál, világos, hogy nem az történt, hogy magyar emigránsok találkoztak kint, összeborultak, és csináltak valamit. Mi az, ami összerántja ezeket az embereket ilyen alkalmakkor?

A művészeti igény. Amúgy mindig is ódzkodtam attól, hogy olyan apropóból mozogjak kint élő magyarok köreiben, hogy magyarok. Miért lenne ugyanazért ott, mint én? Szkipével természetesen más a helyzet. Olyan szempontból nekem például nagyon érdekes a külhonba szakadás kérdése, hogy elérhettem azt a szintet, hogy mindenhol idegen vagyok, a szónak a legnemesebb értelmében. Ezért nem lehet számomra olyasmiről beszélni, hogy nagy visszatérés meg ilyenek. Hovatartozás biztos van, de lehet, hogy ezt a hovatartozást úgy lehet megfogalmazni, hogy például hogyan tud megérinteni egy olyan fény, ami csak bizonyos helyeken van, mint például az Alföldön. Szkipe is érzékeny ezekre a dolgokra, fontosak neki az alapok, a földhöz kötődő kultúra. Úgy gondolja, azt kell megmutatni a világnak, hogy kik vagyunk. Ilyen szempontból fontos, hogy alapvetően egy nyelvet beszélünk, de szerintem inkább az a fontos, hogy hogyan látjuk a dolgokat, amit részben befolyásolhat az eredetünk. Van az Alföld mint közös pont, egy ilyen térben akár egy fűszál is szimfóniaként tud megszólalni. Számomra olyan szeretetről van szó, amit a környezetünk, a Föld állandó jelleggel ajánl. Határtalan és soha nem lezárható inspiráció, kifogyhatatlan kondér, ami mellett, ha elmennék, mocskosnak érezném magam.

A zenéhez visszatérve, milyen jelentőséggel bír nálad a csend? Ami nemcsak a hangzás hiánya, hanem önmagában létező valami. Azon is el lehet gondolkodni, hogy a csend sem teljesen egyforma, nem ugyanolyan minősége van, a tartama is jelen van egy-egy előadásban. Ezek a csend–hangzás periódusok hogyan működnek az előadás során? Meddig lehet tartani, meddig lehet kitartani, hogyan lehet használni?

Az ember a csenddel úgy tud dolgozni, ahogy az agyagot tudja megmunkálni a kezével, ugyanúgy, mint a zajokkal, a hangokkal, ugyanúgy él. A hang és a csend, a zaj és csend összjátéka maga az élettér, ilyen esetben a keret, ha például koncertről beszélünk. De ugyanúgy dolgozunk vele, használjuk a Szkipével folytatott munkában, az előadásokon is, ezek a dolgok ott is alapvetőek. A csend, a lassúság–sebesség olyan témakörök, amelyekhez egyenrangú részekként kell hozzáállnunk, egymást éltetik. Nem arról van szó, hogy lenne rá bármilyen recept, hanem arról, hogy az embernek milyen a viszonya ezekhez a dolgokhoz. Nincsen két egyforma csend, s nincsen abszolút csend. Többen próbálkoztak azzal, hogy megteremtsék, a dolgok ellentmondása révén ugyanakkor, mihelyt meg akarod tapasztalni, bele kell kerülnöd, s miután élőlény vagy, az már nem lehet abszolút csend. Természetes közegben ilyen csend nincs, ezért minden csend más. Visszakanyarodtunk oda, hogy nem elkezdeni kell valamit előadni, valamilyen stílusban, hanem az élet rezdüléseire kell figyelni, szerintem. Legalábbis megadni a lehetőségét annak, hogy a dolgok megtörténhessenek, nem előre eldönteni, hogy mi fog történni. Ezáltal, hogy nem döntök el előre semmit, fejet hajtok az előtt, amit úgy mernék hívni, hogy teremtés… a létezhető, a születhető… Ez majdnem egy hódolat, hommage magára a kreációra, magára a létre.

Szóba hoztad Kanizsát. Oda nyilván másképp nem kerültél volna, ha nem lett volna ez a találkozás Szkipével. Föltételezem azonban, hogy nem önmagában Szkipe miatt tetszett meg, hanem magában fogott meg a hely. Mi van ott, ami annyira közel áll hozzád, hogy évente több hónapot ott tölts? Ott van a Tisza, ott van a város, ott van a Járás, amelynek önmagában a neve is elgondolkodtató. Miket foglal magába ez a kötődés, ami számodra ismerős is meg idegen?

Egyszer már léptem föl a Jazz Fesztiválon előtte, de ami válaszkísérletben fogódzóként felhasználható, az az, hogy nagyon fontos szerepet játszik a Tisza. Majdnem azt merem mondani, hogy a Tiszára példaképként tudok tekinteni abból a szempontból, hogy az az önregenerációs rendszer, az az abszolút világ, amely egy ilyen folyót karakterizál, példaértékű. Most nem csupán arról beszélek, hogy mit művelnek vele, mi minden kerül bele, és mégis túléli, hanem ha az ember igazából merítkezik meg a Tiszában – nem lemegy és lubickol, vagy átússza, és akkor az egy teljesítmény –, akkor úgy éli meg ezeket a dolgokat, hogy a természet olyan erős részével tud kapcsolatba kerülni, amely számomra, amióta ezt megtehetem – és ez már nagyon régóta történik –, most itt ezzel a magyarkanizsai jelenléttel állandóan elérhetővé vált, sehol máshol nem valósítható így meg. Ahogy a Tisza él, ahogy benne az állatok, a növények élnek, halnak, bomlanak, újjászületnek állandóan, az egy abszolút világ. Megmerítkezni a Tiszában szerves kapcsolat a természettel, a víz miértjével. S itt ez nem olyan körülmények között történik, ahol a többi ember jelenlétét olyan szinten kell megpróbálni elviselni, mint a turizmusnak nevezett jelenség esetében. Ez itt olyan környezetben történik, ahol ez a jóság egész egyszerűen csak van, és oda lehet menni. Így meg tudunk maradni nagyon közel ahhoz, amit maga a Tisza ajánl a sebességével (és ez a sebesség mára egy nagyon sarkalatos kérdéssé vált). Állandó kölcsönhatásban megvalósuló viszony, amely lehetővé teszi, hogy azokon a színtereken meg tudjak jelenni, ahol ezekről a számomra fontos dolgokról és persze sok másról a zenén keresztül beszélni tudok. Ahhoz, hogy ide eljussak, először is repülőre kell ülnöm. Ez az egyik leggyorsabb közlekedési eszköz ma. Azután Budapestről lejutni Kanizsára, ahhoz vonatra kell szállnom, ami kicsit azért lassúbb. Majd következik a sínbusz, ami még lassabb, míg végül elhoz ide. És amikor az ember megérkezik a Tiszára, fölfogja a folyása sebességének jelentőségét. Ami valószínűleg önmagában nem tudna teljesen kielégíteni, legalábbis akkor nem, ha csak ez lenne, de ha nem tudnék kapcsolatban állni vele, biztos, hogy nehezebben tudnám megélni mindazt, amit egy más sebességű világ megkövetel. És említetted, hogy van a Járás, van a Csodakút… Rengeteg részletet tudnánk említeni, aminek megvan a maga fontossága, amelyek engem mélyen megérintenek. Valószínű, hogy egyféle pluszként érintenek meg, és ez az a hely, ahol az idegenségemet talán kicsit máshogy élem meg, van benne valami azonosság, holott nem vagyok idevalósi. De az, ahogy az itteni magyarság Szerbiában éli meg a maga voltát, valamint az én hosszú ideje tartó idegenben létezésem, valószínűleg leveszi azokat az éleket, aminek köszönhetően találunk olyan szálakat, amelyekről szó ugyan nincsen, de látok hasonlóságot, sorsbéli hasonlóságot. Küzdésbéli hasonlóságot. Anélkül, hogy azt mondanám, hogy ez a kettő átfedi egymást. Kialakultak számomra értékes barátságok is. Lehet, hogy butaságnak fog tűnni, de imádok boltba menni Kanizsán, mert nagyon mélyen megérint az eladók kedvessége. Nagyjából tudod, milyen pénzekért és milyen körülmények között dolgoznak ezek az emberek. A nyomorszinttől nem messze állandósult az életükben az a figyelmesség, az a kedvesség, az a közvetlenség, ami átsüt a munkájukon. Nem azt mondom, hogy máshol nem létezik udvariasság, de ilyen formáját máshol ritkán találom meg. Nem is tudom, ezekről lehet-e olyan nagyon sokat beszélni, valószínűleg nem. Viszont megérezni és örömmel megélni ezeket – ennek megvan a maga fontossága. Ez valószínűleg összefügg a többlakisággal is. Franciaországban összpontosul mindaz, ami engem szakmailag érint, a menedzseri irodától kezdve az adórendszerig, tehát hivatalosan ott vagyok. De több időt töltök Budapesten, mint azelőtt. És ez az anyaországban leledzés arra emlékeztet néha, mintha egy nagyon furcsa, belterjes tavacskában főnék. Amikor az ember átlépi a határt, akár Zentáig, Kanizsáig, egészen más energiákat sugároz az egész. Én ebben a másságban hatalmas értéket látok, s ez már önmagában némi hovatartozást jelent, és az a fontos, hogy mi mellett állok ki. Akármilyen áron, vagy felmérve, hogy milyen áron, mindezek erre vezetnek rá.

További zenei és művészi kereséseidre szeretnék rákérdezni. Mi az, ami most látszik a szemhatárodon? Mi az, ami felé tapogatódzol, ami felé mozdulni szeretnél?

Valószínűleg nem tudok olyan választ adni, ami nagyon könnyen kibontható, s nem is törekszem erre, mivel nem kell, hogy mindenáron legyen olyan. Aggódva nézek erre a világra, ahol a pro–kontra állandósult áldemokratikus vitája nem hagy teret a gondolatnak, a gondolkodásnak, ahol a „vélemények” megakadályozzák a rálátást a valódi problémákra. Visszatérve a konkrét kérdéshez, biztos, hogy azt a folyamatot, amely megmutatta, mi az az igény és ízlésvilág, amely az általam választott irányt – illetve amit kaptam s megéreztem, ami erősen hatott rám – meghatározza, ezt a folyamatot annak idején az jellemezte, hogy sok mindent megírtam. Abban az időben véghezvittem, hogy bármi áron létrehozzuk, amit hallok. Tudom, hogy többeknek nem volt könnyű velem dolgozni emiatt, mert nagyon akartam valamit, és nem volt egyszerű ezt megvalósítani vagy akár megérteni, de a szeretetnek – zenei és emberi – köszönhetően mégis sikerült, haladtunk. Ez elérkezett egy szintre, de alapvetően olyan emberi viszonyt követelt meg, amit egy idő múlva nem akartam többet megélni – hogy vezető legyek, és hogy igenis kidolgozzuk az ötleteimet –, s ez pontosan a szeretet, a hogyan élni kérdését illeti. Ezt követően elegem is lett abból, hogy bármit lekössek, nagyon nagy hatású improvizátorokkal volt szerencsém játszani, és ez nagy mértékben megváltoztatta, irányította az életről s ezáltal a zenéről alkotott képemet. Az egyre inkább fekete-fehér (bináris) gondolkodású világban azt tartottam fontosnak, hogy nyissunk, felszabadítsuk a zenét, alternatívákban s árnyaltabban gondolkozzunk. Egyre többet foglalkoztattak a kizárólag improvizált duók, a másikkal való teljesen szabad találkozás és játék, s ezt kultiválom ma is. Ámbár a nüanszok itt is fontosak. Van igényem megírni dolgokat, de valószínű, hogy ez az igényem most kielégül azon a munkaterületen, amit például Szkipével csinálunk, vagy amikor egy autisták életéről – és úgymond élhetetlenségéről – készült dokumentumfilmhez készítek zenét, mint éppen most is. Ezt leszámítva most  a zenében kifejezetten nincsen ilyen jellegű igényem, nem ezt tartom a legfontosabbnak. Elérkezik az a pillanat, amikor az ember nem tud azokban az idiómákban és sémákban gondolkodni, amelyekben korábban – ez érinti a ritmust, a harmóniát, a dallamot, amelyek elég családiasak lehetnek bárkinek –, és ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, maga a hang válik fontossá. Tetsző, nem tetsző, akármilyen hang, a hang mint érték. Megpróbál túllépni ezeken a gátakon, és megpróbál belemenni a hangba, magába az anyagba. Ez is egy anyag. Arról, hogy ezen az úton hogyan tudok továbbmenni, erről nagyon nehéz beszélni. Azt például, hogy a tenorszaxofonon mit tudok művelni, mit fog ez sugallni, nem tudhatom előre. Itt olyan dolgokról van szó, amelyek egy kívülállónak valószínűleg nevetséges hülyeségek, de nekem, aki csinálja, főleg egy fúvós zenésznek, de ezáltal mint embernek is, itt kezdődik a kapcsolata a világgal. A hangján állandóan dolgozik az ember. Kialakul a viszonya a hangszerrel, amit a hangszer megkövetel: fizikai erőfeszítésként, beosztásként, fegyelemként – ez nagyon hosszú menet. Például az, hogy az ember milyen fúvóka–nád-kombinációkat használ, az is annak a vetülete, ki ő. Velem tavaly történt meg az, hogy fúvókát váltottam a tenoron – furcsa módon egy új, fiatal dobossal készülődtünk az esti koncertre, a fúvókát ugyan több éve kaptam egy addigra már halott fiatal barátomtól, de akkor került elő, s minden bevezetés nélkül azon fújtam aznap este –, s ez nevetségesnek tűnhet, de ez számomra egyfajta forradalom, mert képes voltam rá, és most ezen dolgozom. Nem úgy, hogy megtanuljam azokat az agyongyakorolt technikákat ezzel is elfújni, hanem ennek a váltásnak a miértjét keresem, illetve hogy mit sugall, s továbbmenni a felfedezéssel. Az első tehát a hang, a hangforrások kiválasztása, az anyag minősége, az ezekhez való viszony. Vannak más dolgok is, amelyek foglalkoztatnak, fortyog egy új kvintett lehetősége fiatalokkal, több lemezt fejeztem be az elmúlt hónapokban, de főleg azt próbálom fenntartani, nyitva hagyni, hogy ne csússzon be a gyengeség, ne hagyjon alább az igény, hogy amit csinálok, az őszinte törekvés maradhasson. Úgy érzem, ezt többek között úgy tudom megtenni, hogy továbbra sem engedem meg magamnak, hogy egy stílusba zárkózzam be. Nem gondolom, hogy azáltal lehet csak megoldani, illetve megközelíteni egy problémát, egy jelenséget, ha formát, sémát találok rá, hanem folyton törekedni kell arra, hogy ne zárkózzak be, ne higyjem el, hogy bárhova el lehet érkezni, és inkább azokat az utakat szándékozom keresni, amelyeknek köszönhetően az ember nem kerül ellentmondásba magával a lét folyamatos változásával. S mindez szorosan összefügg mindazzal, hogy hogyan sikerült idegenné válnom, vagy hogy egy időben nagyon rosszul és nagyon jól is érezhetem magam, bárhol, avagy máshol kellene lenni, miközben ott a legjobb, ahol vagy… Ez egy rálátás. Megpróbálom azt megfogni, azt játszani, ami nekem hiányzik, ahol hiányt érzek. Hogy ez mennyire sikerül, más kérdés, de ha efelé tendálok, az már mozgatórugó. Ezzel mindig van mit tenni, ezen mindig érdemes dolgozni.