Melankóliám baloldala

avagy Sinkó mint talált tárgy, akiért senki sem jelentkezik

2012. június 25.

Baloldali melankólia. Néhány éve hallottam vagy olvastam először ezt a fogalmat, azóta pedig rendre használom. Használom, tehát mondom. Formálom a szájamban, alakítom a jelentését. Mormolom. Sóhajtom.

Walter Benjamin. Hatástalanságtörténet. Megengedően melankólia és szigorúan nem nosztalgia. Nem vágyakozás valami után, ami már volt, hanem vágyakozás valami előtt; valami olyan előtt, ami nem lehet sose. Történetesen üdvtörténet.

Vagy inkább elevenen passzív szomorúság, hogy az a valami, amit akartak, az nem sikerült, így sikerült, így sikerülhetett, az a valami, az nem fog sikerülni. Több jó válasz is aláhúzható. Rossz meg pláne. Meg egyáltalán: mi az a valami?

Balpart. Baloldali mellkasi fájdalom, ezt adja találatnak a Google, ha helyettünk fejezi be a szöveget. Magyar progresszió, haladó melankólia. Haladás körbe. A hamis tudat üli a torát. Ilyen az, amikor más fejezi be a szöveget.

Régi újságok. Munkáskultúra. Kassák. Sinkó Ervin. Az utak még egyben. Optimisták.

Nagyregénye furcsa címét Sinkó így védte meg Romain Rolland-nal szemben és neki magyarázva: „a cím lényegesen hozzátartozik a regény egész elgondolásához. S ma, az azóta elmúlt évek szörnyű súlyú történelmi tapasztalatai után még inkább úgy vélem, hogy ennél a címnél jobban most se tudnám kifejezni az akkori idő tragikumát, nagyszerűségét és poétikus egyszeriségét mind a szereplő emberek hibáiban, mind erényeiben.”

Hibák és erények. Félvakhit. Baloldali merengés. Ezen a ponton érdemes elolvasni Sinkó Ervin Szemben a bíróval című életrajzi-politikatörténeti esszéjét, például ezt a hosszabb részt, arról, hogyan dereng a baloldali pedagógia:

„A Ludovika Akadémia növendékei több órás harc után megadták magukat. A mieink közül ebben, a telefonközpont visszafoglalásáért vívott harcban sokan vesztették életüket. Miután a forradalmi törvényszék a ludovikások parancsnokát halálra ítélte, a növendékek ügyében való ítélet is aktuálissá vált. Száznál többen voltak, a legidősebb 22 éves, a legfiatalabb 16 éves, de mind, a tizenhat évesek is lőttek a mieinkre. Korvin Ottó volt az, aki gondoskodott arról, hogy a gyilkos harc után elfogott úri fiúkat a tömeg meg ne lincselje.

– Mi lesz ezekkel a nagyobbrészt fiatal gyerekekkel, akik nyilvánvalóan csak egy embertelen nevelésnek, beléjük oltott hamis ideáloknak áldozatai? – ezzel a kérdéssel állítottam be pár nappal a forradalmi törvényszék tárgyalása előtt Korvin Ottóhoz. Írást kaptam tőle, mellyel felkereshettem a Martinovics-laktanyában őrzött ludovikásokat. S mikor onnan visszatérve beszámoltam Korvinnak a látogatásomról, előadtam neki tervemet: internálják a ludovikásokat, hangozzék az ítélet nevelőmunkára, én fogom tanítani őket. Sose fogom elfelejteni azt a mosolyt, mellyel ezt a tervet s a hozzá fűzött optimista indoklást meghallgatta. De megszorította a kezemet, magáévá tette tervemet, és nem nyugodott, míg – nagyon is érthető ellenállások legyőzésével – keresztül nem vitte, hogy a ludovikásokat, a kiskorú munkásgyilkosokat, a budapesti Horánszky utcai, majd a Gyep utcai zárdában internálják, az én nevelésemre bízva őket.

Én naponta hat órát töltöttem a ludovikásokkal. Munkám sikerének feltétele volt, hogy ne lássák bennem az ellenséges diktatúra képviselőjét. Eddigi őreiket visszaküldtem, az őrség helyébe a növendékek közül állítottam általuk választott bizalmiakat. – Ha valaki megszökne, ezért nemcsak a bizalmiakat vonnák felelősségre, hanem engem is – mondtam nekik, és mint egész idő alatt, parancs helyett csak kértem –, kértem, hogy bizalmamat hasonló bizalommal viszonozzák. Ebben nem volt hazugság; idővel személy szerint ismertem mindegyiket, és őszintén szerettem őket: úgy látszott, ők is engem, mert második nap már nem bizonygatták, hogy kommunisták, hanem meg merték mondani, mit gondolnak rólunk, vörösökről. – Nem fogom követelni, hogy máról holnapra kommunisták legyenek; ahhoz akarom csak segíteni magukat, hogy gondolkodó, lelkileg szabad, döntésre képes emberekké váljanak – mondtam nekik, s a Kommunista Kiáltvány mellett Tolsztoj- és Dosztojevszkij-szemináriumokat tartottam velük…

Mindez szörnyű naivitás volt? Igen, azért, mert a diktatúra akkor már az utolsó heteit élte. Ha azonban a diktatúra nem bukik meg, akkor talán ezeknek a ludovikásoknak nagyobb része ma nem fehér tiszt, hanem munkás tagja a magyar szovjetköztársaságnak, s mi akkor, egész az utolsó napokig a közeli világforradalom, s nem a magyar proletárdiktatúra lehetséges bukásának perspektívájában éltünk.

Utoljára a diktatúra bukása napján találkoztam Korvin Ottóval. Budapesten akkor már ott voltak a falakon az új szociáldemokrata kormány első plakátjai, melyek a magántulajdon teljes visszaállítását hirdették, s a házakon nemzetiszínű zászlók. Korvin Ottó még mindig az üres Szovjetházban ült, hogy az elvtársakat utasításokkal lássa el, s főleg, hogy búvóhelyeket jelöljön ki nekik. – Mi van a ludovikásokkal? – kérdeztem, mert az utolsó két napot a fronton töltöttem. – Fehérterrort fognak csinálni – válaszolta Korvin Ottó, akit pár nappal később elfogtak az utcán, s éjjel-nappal verték, rúgták, bosszúból és azért, hogy megtudják tőle, ki hol bújt el. Korvin Ottónak már nem mondhattam el, hogy mikor a fehérterror idején búvóhelyet kellett cserélnem, két volt ludovikás jött velem szemben az utcán. Mikor megláttak, lesütötték a szemüket, és zavartan tisztelegve, szótlanul mentek tovább. Mert ilyenek is voltak köztük.”

És igen, mert olyanok is voltak köztük. (Halkan írnám, ha merném: köztünk.) Merem. Ha erre az egész Korvin-láncreakcióra gondolunk, akkor mindenki előtt felpattanhat a fundamentalizmus patológiájának egyik-másik rémtörténetablaka. Sötétség délben; lekapcsolták a felvilágosodást. Kant leó.

Sinkó élet- és gondolkodástörténete számomra egy magatartás története. A fekete-fehér társadalmi antropológia rezignált színeváltozása. És annak a példája (majdnem azt írtam emelkedetten, hogy példázata), hogy ez a fajta önkritikus naivitás leginkább alkat kérdése.

Sinkó Ervin nekem – bármennyire is rettenetes és félproduktív a szójáték – egy személyben: a szabadság és Szabadka. Egy alaposan elgondolt és még alaposabban elfuserált új világ lehetősége és egy egykor volt valóságos Újvidék ködbe vesző emlékezete. Magyarul: az a tény, hogy Sinkó ott született és oda tért vissza, az is mérhetetlenül fontos számomra. Apatin – itt született. A helységnévnek az apáthoz van köze, magam mégis az apátiát hallom ki belőle – akárcsak Abbáziában, azaz Abbáziából is az Opatiját, azaz megint csak az apátiát.

S mivel az elmúlt években éppen a Vajdaságban (Szabadkán és Újvidéken, Kishegyesen és Csantavéren) vettem észre, hogy mit jelent határon túl lenni, közvetlen közelben lenni másutt, ezért szeretem Sinkót helyben is olvasni. Helyi szinten is. Szeretem őt feltenni erre a fantasztikus térképre. Éppen azért, mert a traumatizált ügyet és az amnéziába fojtott alaptörténetet más perspektívából láttatja. Ekképpen más fogalmakat ad a továbbgondolásra.

Akár egy kilométerre lenni a magyar határtól, úgy, hogy teljesen más a levegő. Máshogy csattognak a papucsok. Más illata van a lekvárnak. A lokálkávé zaccából pedig inkább rajzolódik ki Athén vagy Isztambul, mint Szeged vagy Kiskunhalas. Amikor már egy órája áll a vonat a határsáv és a szabadkai (sárszegi…) pályaudvar között, konkrétan tíz méterre a perontól, ahol le lehet szállni. Vagy fel.

Adná magát, hogy így várakozik a magyar progresszió. Dekkol és csekkol. Csak éppen nem tudom. Az elmúlt napokban többször is beszélgettem Gy. P.-vel, aki formálisan soha nem volt a tanárom, mert más egyetemre jártam, de az elmúlt években mégis peripatetikus tanítványa lehettem. (Itt most azt a szóviccet kihagyom, amit mindenki maga is mondana.) Sinkóról, a baloldali melankóliáról, saját élettörténetének baloldali hátországáról, édesapjáról, a hatalom által kicsit mindig lenézett magyar képzőművészet politikai elevenségéről; aztán átbillent valahogyan a dialógus hangsúlya az irányba, hogy Európában minden van a baloldalon, csak melankólia nincsen. Mélabú helyett új lehetőségek, új kilátások. Új megszólalások, amelyek nem megtagadják, hanem felülírják-felfrissítik adott esetben a régi retorikát. Azt a retorikát, ami hazánkban az elmúlt évtizedekben teljességgel kiürült, a kontextus mint a pörköltszaft dermedt meg; a szókészlet és gondolkodásmodell maradék jelentése is rohamosan semmisül meg, miközben referencialitása, hiábavalósága, a látható evidenciája húsba vág. Osztályba meg éket. Ha ezt körbepillantjuk, akkor máris megágyaztunk a magyar baloldal melankóliájának. Zaklatottan alszik. Rosszat álmodik.

Megyek az utcán éjszaka, közben telefonálok. Észreveszem, hogy a kapualjban hajléktalan alszik összekuporodva. Szapora lépésem közben megtorpanok, cirádás mondatom közben elhallgatok. Pár méterrel később szólok bele újra a telefonba. Ha ez már szolidaritás, akkor nagy a baj. Próbálom felhívni. Kicsöng. Próbálom felhívni a figyelmemet. Kint csönd.