Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Alekszandar Prokopiev
SCH. ÉVA MEGFESTETLEN VÁSZNA
1994. április 1.
Dédapáimnak - igyekszem minél lezserebben kortyolni a roséból -, mind a négynek, a város központjában állt a háza, fiaikat Szalonikibe vagy Szvistovba küldték tanulni, sőt, ha jónak bizonyultak, akár Zágrábba vagy Bécsbe is. Megviselték őket a börtönök, a merényletek, a háborúk, de mindvégig polgárok maradtak... És valóban, egészen buddenbrookiasan festek így, apám szürke, bársony háziköntösében, ahogy készen állok arra, hogy lerántsam a leplet családi krónikánk izgalmas momentumairól. Megsárgult fényképek, a könyvtár zsúfolt polcai, az ezüstözött poharakba öntött megfelelő hőmérsékletű bor segítenek ebben. Hadzsi-Vaszkov dédapám meggyilkolásának tegnap este előadott változata - amelyben hangsúlyos helyet kaptak az áldozatnak a merénylőhöz intézett méltóságteljes szavai: Megbocsátok neked, fiam, nem tudtad, mit cselekszel! - arra késztetik Sch. Évát, hogy megragadja kezem, majd, ahogy áttérek Gyorgyi, Prokopije engedetlen fia és a szerb tanítónő különleges szerelmi történetére, éjszakai vendégem - még mindig szorosan fogva kezem - a karosszék elé térdel és onnan néz rám, tágra nyitott szemmel lesve minden szavam. A vég kétségtelen dramatikusságát - a Gyorgyi tuberkulotikus énekét követő harmónium sípolását, hű és szeretetlen feleségének üvegszemét, amely fülsértő csörgéssel gurult a padlóra - a délután olvasott könyvből vett párhuzammal barokkosan földíszítem: - Színházi értelemben, úgy érzem, a legmagasabb szintű, fokozatos halál volt ez, Potockij öngyilkosságához hasonló, aki maga öntötte a gyilkos puskagolyót annak a cukortartónak az aranyfogantyújából, amelyet édesanyjától kapott nagykorúsága napján, és amelyet megáldottak a családi kápolnában. Magára zárta a könyvtárajtót és átlyukasztotta a koponyáját. - Szörnyű. Gyönyörű - suttogja Éva, szeme sarkában, ha nem csalódom, könnycsepp ül. Mosolyt erőltetek arcomra. - Emlékszel Bobira, a szomszéd őrnagy fiára, tudod, arra a fekete fiúra, aki fél óráig is kinn állt a hóban egy szál gatyában? - Aha, mondja, keze fejével törölgetve szemét, mi van vele? - Ő is öngyilkos lett. A gimnázium aulájában, épphogy leérettségizett. Az apja pisztolyát használta. Bajuszt rajzolt magának fekete szemöldökceruzával, fölhúzta ünneplő ruháját és bummm! - Szörnyű... Tulajdonképpen, be kell vallanom, nem emlékszem rá. Se rá, se hősiességére a hóban. Zavarban vagyok... Segítek neki fölemelkedni, és kezébe adom roséját: - Én pedig még kislánykori hangodra is emlékszem, ahogy éppen azt mondod: Ködben tovatűnő árnyak vagyunk. - Ezt is elfelejtettem, noha azt hiszem, igazam volt. Ott, Párizsban, néha fölütöm a gyermekkori fotóalbumot: mindazok az egymás mellé keretezett házak, udvarok, házsorok a kisiparosok műhelyeinek leírására hasonlítanak, azokban a határozott típusú regényekben, amelyek iránt bizonyos vonzódást érzek. Úgy tűnik, a nosztalgia hordtávolsága a valóságban korlátozott. Csak az álmokban él. - Na és én? - Mi van veled? Te egy különösen élénk fiúcska voltál, az ilyenek nem felejtődnek el. Megcsókolom orra hegyét: - Nem mindenki délibáb, látod-e? - De igen! Igen! - riad vissza, és fölugrik a heverőre. Feje alá teszi a párnát, kinyújtózkodik, keresztbe rakja lábát és csalafintán pislog rám: - Tudod-e, hogy az enyéimnek még ma se világos, hogyan történhetett, hogy a kedves, jólnevelt kislányuk megszökik a biztos, jól megalapozott jövő elől, és a család fekete bárányává válik. Csak az ideálisat látták bennem, a "mi kislányunkat", aki hirtelen, kábítószer-élvezőként, valami vásznakat kezd mázolni, vagy napokra eltűnik, degenerált emberek fölöttébb gyanús társaságában. Képzelem, mit érezhettek... - Azért mégiscsak segítenek. - Csak azért, mert zsidók - nyújtózik egyet, csukott szemmel jóízűt ásítva. - Ez belülről jön, valami újonnan létrejött sejtből, amolyan szellemi árvízként... Rettenetesen vágyódom a festés után! Ezernyi tűszúrást érzek legbelül... - összegömbölyödik, macskaként dorombol - az orgazmushoz hasonlít... Most van a pillanata, hogy megcsókoljam Scheiber Évát, de éppenhogy föléje hajolok, kinyitja szemét, egymáshoz illesztett térdekkel gyorsan fölül, arca szinte az enyémhez simul, úgy mondja: - Játsszunk történelmet! - meg se várva, hogy fölocsúdjak, folytatja: - Válassz magadnak valakit, akire hasonlítani szeretnél. - Hogyan? - Átváltozást játszunk, barátom. Egy kis arcfesték és festői tehetségem segítségével azokká alakulunk, akikre vágyunk. Fausti egyesülés! Az idő gyors, de mi gyorsabbak leszünk! Íme, én máris viking lány vagyok! - kiáltja, és meg se várva kérdésemet, izgatottan hozzáteszi: - A norvég nyelv miatt. Megtanultam néhány jó frázist, és méltó módon szeretném használni őket. És te? - Én... én bizánci lennék - dadogom -, a Császárság utolsó évszázadaiban... de még messze a végtől... amikor az emberek még szerettek volna minél többet megtudni, de már elkezdtek rettegni. Gondolkozik: - Hogyan találkozhatnánk? Talán... talán Robert Guiscard közvetítésével. - Guiscard? Igen, ő és Boemund nevű fia. Ez a normann griff uralja Macedóniát, Epeiroszt és Thesszáliát. Milyen kapcsolatban van a griffel? Asztrológiaiban. Ezer születésre jut egy, a horoszkóp nem látható jegyében. De a Marsnak és a Vénusznak konjunkciója az aszcendensen - amely az Uránusz, a Hold és a Neptunusz együttállásával harmadfényszöget alkot - egyértelműen arra utal, hogy griff született. Nincs kora, mert teste lététől függetlenül hal meg. Másokban él majd, mások szomjúságában, megszállottságában vagy lelkesedésében, mások balsorsában... Arany saskarmaiban és oroszlánagyaraiban egyesül az ördög és a szent. Guiscard csak egy közülük: Sándor, Caesar, Attila fajtájából... Ismét kék szemű és egérorrú kislány, az egyetlen az utcában, aki be merészelt jönni az esti fiúzónába - a villamossági berendezéseket árusító üzlethez vezető lépcsőre, ahol a háttérben, a kivilágított kirakatban televíziók, mosógépek, vízmelegítő tartályok csillognak, ráadásul egy villanygitár - megfelelő hely az óhajtott sikerrel megtűzdelt, csábító meséknek. A forró kiáltások között Éva aranyhajú, kék szemű bajazzóként egyensúlyoz - a hallgatagon mosolygó babából a mese során elkényeztetett húgocska lett, belőle pedig egy koravén, gyerekformájú lény szólalt meg. Most újra látom ezt a csodálatos lánykát, itt áll előttem, beszél: - A tizenegyedik századba megyünk tehát. Ott létezünk majd, a sebesült bizánci ég alatt. Körülöttünk háborúk dúlnak. A szeldzsukok leigázzák Ázsiát, a latinok pedig, szegények, Sivatagi Péter szamarának szőrszálait őrzik, emlékül a szent háborúra és a megálmodott kincsre. Ott vagyunk mi is valahol, Guiscard uralkodásának ötödik évében. Te jóképű patrícius vagy, gimnáziumot járt, filozófiakonzulod maga a nagy Pszellosz volt, a vad normann báró büszke leánya vagyok én, aki a sötét, büdös erődítményből, ahol a földön aludt és poros állatbőrökkel takaródzott, fényes palotába érkezik: falán mozaikok, ebédlője egzotikus, fürdője fényűző. - Ez az! - mutat a háziköntösre. - Mi? - Az érettgabona-színű palást, amelyet a megszelídített viking hercegnő éjszakára magára ölt. Zavartan engedem, hogy lehúzza rólam a kabátot, és már szedi is elő táskájából a szemceruzát. - Így misztikusabb leszel: hosszabbítja meg szempillám vonalát, sápasztja el arcomat, fésüli fülem mögé hajamat. - Íííígy ni. Most teremtsd meg a hangulatot. Oltsd el a villanyt és gyújts gyertyát - kezében a házikabáttal a fürdőszobába indul. A gyertyát a hamutálba ragasztom. Az asztal közepén, karcsú vázában - a hamutál, a szétszórt fényképek és a lakáskulcs társaságában - a gyertya imbolygó fényénél ibolyák zihálnak... Sűrű, repkedő haja tűznyelvekkel nyaldossa meztelen nyakát. A mezítelen lábáig érő palástot - a tűz táncának arany visszfényében úgy tűnik - hajából szőtték. - Olyanok vagyunk - dadogom -, mint egy bizánci Rómeó és Júlia. - Pssszt... - csitít, mutatóujját ajkamra téve. Aztán puhán megcsókol: - Jeg onsker dig... - Fordítsd le... - Találd ki. Gombról gombra haladva megszabadul a bársonypalásttól. Sejtjeimben szétárad csókjának nedves nyoma, és amikor a szőttest engedi leesni a földre, tenyerem már forrón tapad feszes testére. Az északi úrnő suttogva folytatja "Jeg onsker dig...", én meg, titkos szerelmese, delfintánccal, mechanikus arany madarak csicsergésével, óriáspáfrány súlyos lélegzetével ivódok belé... Másnap reggel, míg Scheiber Éva meztelen, izzadt teste fölé az ablakon át terebélyes cédrus magasodik, egészen a fülem mellett hallom a mágikus suttogást: - Dette er meg, svarte unge, jeg har en gave for dig! Itt vagyok, fekete szemű fiúcskám. Ajándékot hoztam neked - az ágy alól díszpapírba csomagolt dobozt húz elő, vékony, piros szalaggal kötötte át. Kinyitom a csomagot - könyv van benne, zsebkönyv méretű, borítója kemény, szürke, címe nincs. Az első belső oldalon nyomtatott latin betűkkel ez áll: Roland Furieux poeme heroique de l?Arioste traduit en franqois par M*** a Paris chez Barrois, Libraire Qui des Augutins MDCCLVII Avec Aprobation, E Privilege du Roi - Fejét vették? - Nem - nevet -, kegyelt volt. A király nagyapja. Madame Pompadour és a frivol Dubarry szeretője. Voltaire, Diderot és az enciklopédisták gyűlölt zsarnoka. - A könyvet még tegnap este előkészítetted, ugye? Testvériesen átölel, magára ölti a gyűrött háziköntöst, és a fürdőbe menet odaveti: - Még délben! Ideje visszatérnünk... Most azon jár az eszem, hogy az elmúlt éjszaka Sch. Éva egy felejthetetlen vásznat festett meg. Egy törékeny májusi pillanatban. Bennem. Ugyanakkor, érzem, ébredezik a vágy az újabb meg nem festett vásznak után az ő beláthatatlan belső tájékából, amely az én rémült bizánci lelkemben türelmesen vár a normann hercegnő újabb érkezésére.