Profán

1992. november 2.

avagy a szétbaszott omlett története

A részeg szőnyegen hevertünk.
Kevertünk.
Mint kenyérsütőgép-lapát
a fehér tésztát
gyúrtam dagasztottam magamon
a farát
dagasztottam Évát.
Sírt ordított nyögött.
Fölöttünk lusta függönyök
keringtek szálltak.
Jövök - üvöltöttem - gyorsan
a szádat! És rázuhantam és ő befalt
egészben. A torkába lövődtem
keményen
uldoklott vonaglott arca rándult
olyan volt mint aki éppen
a holdba kirándult.
És csend lőn.
A szobában havazott kéken
- csakúgy azon a képen
a falon.
És elfogott az unalom.
Látom magam ahogy
az omlettet falom a konyhában
kenyér nélkül.
Fuldokló kölyök kinek
az arca belekékül
ebbe.
S készül belenőni a korai szerepbe.
Mert Éva fordult és nyitott
és nyílt.
(Akkor még ott együtt:
nyilallott.)
Két erős comb amely
csak kifelé hajlott
várt követelt akart.
És bár takaró volt már
semmit se takart;
és a szervezet még
omlettet omlettet akart.
Az érett nőség ült a mohó
gyermeken diadalt.
A félpuha faszt lám végül
magába gyötörte
s hajszolta lényegét törékeny
fölötte
hangos volt túlhangos
másodszor már nem ölelt
csak birtokolt és bagzott.
S a konyhát fölverték
panaszos zajok
nagy női sikolyok
és férfiszerű jajok.
a tenger ott a gáztűzhely
S ahogy a szerepből
kiszédül az ember
egyszerre ott volt lábunknál
lábait mosta...
Ezerkilencszázhetvenvalahány.
Omlett kenyér nélkül.
Félhomály. Konyha