
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
B. J.
Egy nemzedék novellái
Antun Šoljan: Deset kratkih prica za moju generaciju, Matica srpska kiadás, Novi Sad. 1966.
1966. május 1.
Jelentős, filozófiailag is érvényes, tehát aktuális kérdéseket vet fel Šoljan új könyvében, s kivéve a kötet formailag legjobban sikerült két darabját (Sziget és Cigánylányt ki keres) látszólag inkább a felelet után kutat, kevesebb figyelmet szentelve a megalkotásnak, a művészi igényességnek. S ez csak azért van látszólag így (az említett két elbeszélés bizonyítja ezt), mert a pontosságra való törekvés, a tiszta prózai nyelv kialakítása, a mondat szigorú építése, a jelentés hiánytalan közlése sokszor félrevezethet bennünket, úgy tűnhet fel, mintha száraz beszámolóval állnánk szemben. Azonban, ha Šoljan prózáját összevetjük a sokszor bizonytalan fajsúlyú ún. lirizáló prózával, akkor éppen azokat az előnyöket fedezhetjük fel itt, melyéket ott hiányolunk; a koncepció szigorúságát, a határozott irányt. Ez azonban magában még nem elég, hogy megvédje Šoljan elbeszéléseit. De ha ennek a módszernek lényeges vonásai mellett ott látjuk, egyenrangú szervként, a művészi autentikusság jegyeit is: a szavak égését, a szellem játékos komolyságát, a költői hangütéseket, akkor immár nem kételkedhetünk abban, hogy Šoljannak sikerült kialakítani egy olyan művészi igényt, melyet leginkább az angol típusú long short story-hoz viszonyíthatnánk, de megtalálhatjuk benne a camus-i szigor eredményeit is.
Elbeszéléseinek művészi autentikusságát éppen az bizonyítja, hogy módszere nem adott, nem szerzett, hanem éppen az érzékeny, s ezért közkeletű fogalommal: veszélyesnek látszó felvetett kérdések eredménye. Vagy pontosabban, szerves része. Mert egy nemzedék létkérdéseit fogalmazta meg Šoljan, a világhoz, önmagához váló viszonyát, azt a feszültséget, amit a korban igazán élni lehetőségeket kihasználó és lehetőségeket leromboló teljessége jelent. Összetett és bonyolult kérdés ez, megoldása nem pusztán az irodalomra, de az emberien döntő kérdések minden bizonnyal arra hárulnak. S Šoljan jól látta ezt meg: nem veszett el egy így is és úgy is érthető, lényegében sok esetben mellébeszélő látomásos-lirizáló prózában, hanem sikeresen alakította ki a látomásoknak, a lírának a prózában lehetséges módját: a történetet. A történet már nem esemény, nem valami folytonos, szemlélhető történetsor, hanem a véletlent megkerülve, az emlékezés logikáját követve kialakított állapot, aminek a fedezéke a megtörténés lehetősége. Elbeszélései tehát nem olyan történetek, melyeknek értelmi vetületét is feltételezi a szerző, hanem a történet a meglevő, lehetséges állapotnak, a szellem és az egyén döntően fontos, fordulópontot jelentő helyzetének a következménye. Tehát a létkérdés azonosul a lényed kérdésével, a történet a szellem állapotával. Ily módon Šoljan sikeresen kerüli el a fenyegető veszélyt: elbeszélései megőrzik életességüket, anélkül, hogy valamit is feladnának az általánosan is érvényes kérdés értelmi jelentéséiből. A látszólagos kettősséget Šoljan sikeresen hidalja át. S hogyan sikerülhetne ez, ha nem éppen a figyelmetlen olvasás közben elvitatható művészi autentikussággal?
Ahogy a Piros pecsét című elbeszélésében az állapot jelképe, irányítója is az arcon feltűnő piros jegy, ahogy az Utolsó villamos című elbeszélésében a villamosvezető robotarca bevezető az utolsó mondat apokaliptikus égbolttagadásához, ahogy a plakáton látott cigánylány indítja meg az órásban életének sorsdöntő, nagy, utolsó játszmáját, ahogy a lakatlan sziget torz, mámoros éjszakája értelmezi a felületes érzéseket, úgy lesz minden történetben az állapotnak feltétele egy határozott, érvényes jel, jegy, fogalom. Az ilyen poénra, csattanóra épített novella minden bizonnyal kérdésessé válna, ha a csattanó nem épülne be teljes érvénnyel az elbeszélés szövetébe, ha jelentése nem lenne pontos, szigorúan következményes. Nem a bizarrságot szolgálja, hanem a jelentés teljességét.
Mintha minden alakja különleges küldetésben lenne: úgy éli életét, hogy feleletet találhasson arra a kérdésre, amit maga választott ki, vagy rákényszerített az élet. Melegséget, közvetlenséget keres, de amikor úgy hiszi, megtalálta, belehal, mert idegen a világban, s a feloldódás is annyit jelent, hogy elfogadja az idegenségét (A jó ember nem remélt halála). Ez az, idegenség a világban mégis pozitívan jellemzi Šoljan hőseit. Egy olyan nemzedékkel állunk szemben, mely felelősséget tud vállalni, teremteni és alkotni tud, de képzelete elég gazdag ahhoz, hogy megérezze a válságot, hogy sorsát függővé tegye a világ sorsától. Ha rádöbbennek arra, hogy küldetésük aligha járhat sikerrel, idegenben vannak, és idegenek maradnak, akkor nem értelmetlen már az a leépítési tendencia, ami annyira jellemző Šoljan állásfoglalására. Egy nemzedék lehetséges helyzetét közli, a kevesek, a kiválasztottak, a küldöttek helyzetét. A nagy játszma mindig akkor kezdődik, amikor a kiküldött felfedezi magában és a világban a pusztulás, a halál, a, romlás sejtjeit. Alig van öröm Šoljan novelláiban, s az életet mégis közvetlenebbnek, szebbnek, teljesebbnek, mert érvényesnek látjuk. Minden bizonnyal zavarhatna az a majdnem irányzatos múlttalanság, amit éppen a nemzedék hőseinek a jellel, a jeggyel, a fogalommal való szembetalálkozása jelöl; néhol bizarr is lehet ez, néhol ötlet csupán, de leginkább valami mély, szilárd magja van, éltető talaja is, amiből kihajt a mag.


