EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2026. november 17. | Hortenzia, Gergő, Dénes napjaAKTUÁLIS SZÁM:1679938. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

 

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

2. évfolyam 17. szám

B. J.

Egy nemzedék novellái

Antun Šoljan: Deset kratkih prica za moju generaciju, Matica srpska kiadás, Novi Sad. 1966.

1966. május 1.

Jelentős, filozófiailag is érvé­nyes, tehát aktuális kérdéseket vet fel Šoljan új könyvében, s kivéve a kötet formailag leg­jobban sikerült két darabját (Sziget és Cigánylányt ki keres) látszólag inkább a felelet után kutat, kevesebb figyelmet szen­telve a megalkotásnak, a mű­vészi igényességnek. S ez csak azért van látszólag így (az em­lített két elbeszélés bizonyítja ezt), mert a pontosságra való törekvés, a tiszta prózai nyelv kialakítása, a mondat szigorú építése, a jelentés hiánytalan közlése sokszor félrevezethet bennünket, úgy tűnhet fel, mintha száraz beszámolóval állnánk szemben. Azonban, ha Šoljan prózáját összevetjük a sokszor bizonytalan fajsúlyú ún. lirizáló prózával, akkor éppen azo­kat az előnyöket fedezhetjük fel itt, melyéket ott hiányolunk; a koncepció szigorúságát, a ha­tározott irányt. Ez azonban ma­gában még nem elég, hogy megvédje Šoljan elbeszéléseit. De ha ennek a módszernek lénye­ges vonásai mellett ott látjuk, egyenrangú szervként, a művé­szi autentikusság jegyeit is: a szavak égését, a szellem játékos komolyságát, a költői hangüté­seket, akkor immár nem kételkedhetünk abban, hogy Šoljannak sikerült kialakítani egy olyan művészi igényt, melyet legin­kább az angol típusú long short story-hoz viszonyíthatnánk, de megtalálhatjuk benne a camus-i szigor eredményeit is.

Elbeszéléseinek művészi autentikusságát éppen az bizo­nyítja, hogy módszere nem adott, nem szerzett, hanem ép­pen az érzékeny, s ezért köz­keletű fogalommal: veszélyesnek látszó felvetett kérdések eredménye. Vagy pontosabban, szerves része. Mert egy nemzedék létkérdéseit fogalmazta meg Šoljan, a világhoz, önma­gához váló viszonyát, azt a fe­szültséget, amit a korban iga­zán élni lehetőségeket kihasználó és lehetőségeket leromboló teljessége jelent. Összetett és bonyolult kérdés ez, megoldása nem pusztán az irodalomra, de az emberien döntő kérdések minden bizonnyal arra hárul­nak. S Šoljan jól látta ezt meg: nem veszett el egy így is és úgy is érthető, lényegében sok eset­ben mellébeszélő látomásos-lirizáló prózában, hanem sike­resen alakította ki a látomá­soknak, a lírának a prózában lehetséges módját: a történetet. A történet már nem esemény, nem valami folytonos, szem­lélhető történetsor, hanem a vé­letlent megkerülve, az emléke­zés logikáját követve kialakí­tott állapot, aminek a fedezéke a megtörténés lehetősége. Elbe­szélései tehát nem olyan törté­netek, melyeknek értelmi vetü­letét is feltételezi a szerző, ha­nem a történet a meglevő, lehetséges állapotnak, a szellem és az egyén döntően fontos, for­dulópontot jelentő helyzetének a következménye. Tehát a lét­kérdés azonosul a lényed kér­désével, a történet a szellem állapotával. Ily módon Šoljan sikeresen kerüli el a fenyegető veszélyt: elbeszélései megőrzik életességüket, anélkül, hogy va­lamit is feladnának az általáno­san is érvényes kérdés értelmi jelentéséiből. A látszólagos kettősséget Šoljan sikeresen hidal­ja át. S hogyan sikerülhetne ez, ha nem éppen a figyelmetlen olvasás közben elvitatható mű­vészi autentikussággal?

Ahogy a Piros pecsét című elbeszélésében az állapot jelké­pe, irányítója is az arcon feltű­nő piros jegy, ahogy az Utolsó villamos című elbeszélésében a villamosvezető robotarca beve­zető az utolsó mondat apokaliptikus égbolttagadásához, ahogy a plakáton látott cigánylány indítja meg az órásban életének sorsdöntő, nagy, utolsó játszmáját, ahogy a lakatlan sziget torz, mámoros éjszakája értelmezi a felületes érzéseket, úgy lesz minden történetben az állapot­nak feltétele egy határozott, ér­vényes jel, jegy, fogalom. Az ilyen poénra, csattanóra épí­tett novella minden bizonnyal kérdésessé válna, ha a csattanó nem épülne be teljes érvénnyel az elbeszélés szövetébe, ha je­lentése nem lenne pontos, szigorúan következményes. Nem a bizarrságot szolgálja, hanem a jelentés teljességét.

Mintha minden alakja külön­leges küldetésben lenne: úgy éli életét, hogy feleletet találhasson arra a kérdésre, amit maga választott ki, vagy rákényszerített az élet. Melegséget, közvetlenséget keres, de amikor úgy hiszi, megtalálta, belehal, mert idegen a világban, s a feloldódás is annyit jelent, hogy elfogadja az idegenségét (A jó ember nem remélt halála). Ez az, idegenség a világban mégis pozitívan jellemzi Šoljan hőseit. Egy olyan nemzedékkel állunk szemben, mely felelőssé­get tud vállalni, teremteni és alkotni tud, de képzelete elég gazdag ahhoz, hogy megérezze a válságot, hogy sorsát függővé tegye a világ sorsától. Ha rádöbbennek arra, hogy küldeté­sük aligha járhat sikerrel, ide­genben vannak, és idegenek maradnak, akkor nem értel­metlen már az a leépítési ten­dencia, ami annyira jellemző Šoljan állásfoglalására. Egy nemzedék lehetséges helyzetét közli, a kevesek, a kiválasztot­tak, a küldöttek helyzetét. A nagy játszma mindig akkor kezdődik, amikor a kiküldött felfedezi magában és a világ­ban a pusztulás, a halál, a, romlás sejtjeit. Alig van öröm Šoljan novelláiban, s az életet mé­gis közvetlenebbnek, szebbnek, teljesebbnek, mert érvényesnek látjuk. Minden bizonnyal za­varhatna az a majdnem irányzatos múlttalanság, amit éppen a nemzedék hőseinek a jellel, a jeggyel, a fogalommal való szembetalálkozása jelöl; néhol bizarr is lehet ez, néhol ötlet csupán, de leginkább valami mély, szilárd magja van, éltető talaja is, amiből kihajt a mag.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.