Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Frank A. Jenssen
A sósdézsa
– részlet
2011. december 1.
Legenda a lappról,
aki meg akarta mászni a Stet-in-det
Tysfjordban él egy legenda: egy lapp, aki Stefjord-ban lakott, látott egyszer egy hatalmas madarat, ami levitorlázott, felragadott egy birkát és fel-repült vele egyenesen a Stetind csúcsára. A lapp is fel akart jutni: összeszedett némi élelmet, fogott egy hatalmas kést és egy kávéskannát, aztán belemászott egy birkabőrbe, amelyet belülről összevarrt. A madár le-csapott és felvitte a lappot a hegycsúcsra.
Odafent a lapp kivágta a birkabőrt, kimászott, éhes volt és kávét akart készíteni; de amikor megérintette a vizet, az arannyá változott, így elesett a kávétól. Hogy hogyan jött le a hegycsúcsról, arról nem szól a legenda.
(Sigv. Hansen főhadnagy, Norvégia földrajzi le-írá-sa, 1922)
A munkások kőlépcsőt építettek a legmere-de-kebb emelkedőn, szilárd, megbízható lép-cső-fokokat. A kőkockák, amelyeket jól be-dön-göltek az összezúzott vörös kavicshorda-lék-ba, lehetővé teszik, hogy a nehéz rakományt is felcipeljék a hegyi fennsíkra, ahol a barakktábor fekszik.
Az ösvény túl mély ahhoz, hogy állatcsapás legyen. De nem is a fjord kicsinyke csordája taposta simára a földet az utóbbi egy évben, hanem a fjordon túlról, Kjøpsvikből, Dragból és Hundholmenből érkezett faragatlan népség. Van, aki Ballangenből jött, de még olyan is, aki egyenesen Narvikból vagy Kirunából. Olyan helyekről jöttek, ahol generációk óta küszködnek a kézi döngölővel és a dinamittal, hogy megtörjék a hegyet.
Agnar kérdezés nélkül vitte el a nagybátyja bárkáját, a csónakház mögött settenkedett le, s sikerült úgy áteveznie a hosszú homokpadon, hogy a házakból senki nem kiabált rá. Most aztán itt van a keskeny, kitaposott ösvényen a tanyák között. A párszáz méternyire fekvő kavicsbányánál indul az emelkedő neheze, ott vannak az első kőlépcsők, onnan már mászni kell. De miért is kérdezte volna meg? Aron bácsi valószínűleg nemet mond, és jól leteremti:
– Megint el akarod sunnyogni a munkát?
A ház előtt a kőlépcsőn ott áll a paraszt, ne-hezen veszi a levegőt. Micsoda vén viskó, gon-dolja Agnar, és látja, hogy a bejárati ajtó rés-nyire nyitva áll. Az asszony is idekint van, szét-terpesztett lábbal dolgozik a krumpli-ágyás-ban, amint észreveszi, hogy valami tör-ténik, rögtön kiegyenesíti a hátát. Piszkos kezét eltartja kopott virágokkal díszített köté-nyé-től, és Agnar sietősre fogja a lépteit.
– Eredj haza, te lapp sátánfajzat! – kiált rá.
Már megszokta ezt. Agnar Amundsen szok-va van ennél rosszabbhoz is. A paraszt is munkát keres, Aron mondta. A két fiuk szintén, úgyhogy Istennek hála, hogy most nem voltak itthon. Aron még azt is mondta, hogy az asszony hanyatt dobja magát minden tárnafúró munkásnak a hegyen.
Még körülbelül négyszáz métert gyalogol, aztán megáll. A fjord szürke, mint a cement, és az ormok felett kergetőző széllökésektől foltokban még jobban beszürkül. Ott különösen erős a szél, gondolja. A szél mindig hevesebb az ormok felett, mint az öblökben.
Megtörli a homlokát és belenyal a tenyerébe. Nem sós. A teste vékony, de erős, szívós, mint a farkasbél, legalábbis Aron mindig ezt mondja, amikor azt akarja, hogy segítsen neki a bárkával.
A zöld nyírfaleveleken keresztül látja a fehér parasztházat. Távolból jobban fest, jómódúnak tűnik. De tudja, hogy ha visszasétálna a lejtőn az eresz alá, és megkaparná a falat, a festék foltokban potyogna le. Hogy otthon, Luoktában sosem festik ki a házat, az más lapra tartozik.
Látja a zöld tavat is a lapos fennsík és a barna mezők között. De ez másfajta zöld, ragyogva tükröződik benne a jég és az égbolt. Biztos a Giccecokka gleccservize táplálja, gon-dolja magában.
A kabátgombjai lepotyogtak, hiányzik a bélése is. A selyembélést, ami olyan hűvös és kellemes volt a nyári melegben, múlt télen rátekerték a csónak evezővillájára. A sima selyem tompította az evezőcsapásokat, így könnyebb volt lőtávolságban megközelíteni a nyírfajdokat, amelyek a hegyoldalon, a bozótosban fészkelnek. Most sajnálja, hogy kitépték. Megérett az idő arra, hogy kidobják ezt a kabátot, legalábbis anya ezt mondja, de hát szereti. Különben is, amit kapnak, azt rongyosra viselik, míg cafatokra nem szakad, ráadásul ezt a kabátot Nils bátyjától örökölte, aki tengerész. Évek óta nem látta a bátyját, de a kimenőruhája ott lóg fent a padláson a szülők viseletével, a koftével együtt. Talán egyszer, egy szép napon megörökli majd a kimenőruhát is?
Vajon jól kikötötte azt a csónakot? Vagy talán kisodródott a fjordba? Ha ez megtörténne, Aron agyonütné. Mit sem segítene, ha elbújna a tanya épületei mögött a fenyőerdőben, ismeri a nagybátyját. Aron sosem adja fel, késő éjszakáig vadászna rá.
Újra megtörli a homlokát, figyelmesen vizsgálgatja a tenyerét. Nem érzi jól magát a bőrében.
A nap, amely ragyogó korongként siklik a felhőréteg mögött, a Hundekjeften, a Kutya-száj-hegy bal gerincéhez közelít. Szóval nemsokára három óra. Fél órán belül a munkások visszaérnek a barakkokhoz, jobb lesz sietősre fogni. Látja őket maga előtt, sáros bőrbakancsban, a térdnél foltozott nedves munkásnadrágban. Azt mondják, a tárna ereszt, mint egy zugkocsma, a hasadékokból zubog a víz.
Forduljon vissza? Lehet, hogy kihajítják az ajtón, egykettőre, ahogy Aron szokta mondani. Nem, nem hinné, hogy ilyet tesznek, nem hisz semmit, de valószínűleg az a helyes, ha időnként megmutatkozik. Ráadásul mostanság amúgy sincs sok tennivaló, és legutóbb, amikor Dagfinn Luoktában járt krumplit vásárolni, azt mondta, szól egy-két jó szót az érdekében a vezetőségnek.
Agnar lelassít, de továbbmegy, örül, hogy a legmeredekebb emelkedőn kőlépcsők vannak. Odafent bizonyára minden ugyanolyan, mocskos a régi padló és hullafáradtak az emberek. És a mennyezetről lelóg a légyfogó papír, ugyanúgy, mint mindig. Fura, hogy a munkások milyen régóta nem cserélték le. Csak ott lóg, barnán és undorítóan, tele döglött legyekkel.
A tábor közelében az ösvény kimegy egészen a szakadék szélére. Érzi a vízcseppeket, amelyek súlyosan és habosan zubognak alá ötvenméternyire a szurdokban. Furcsa érzés lesz, ha nincs már, hiányozni fog. Aron egyébként folyton azt hajtogatja, hogy a vízesés valójában az ő tulajdona. Amióta megkezdődött az építkezés, egyre csak a díszmarha apját szidja, aki aprópénzért adta el a vízesést egy oslói fejesnek. Az összes folyót eladták, és most mások fürdenek a pénzben, siránkozik Aron és megátkozza az összes öreget.
Agnar hangosan felnevet. Tudja, hogy Aron igazat beszél, de nem tudja elképzelni a nagybátyját gazdag emberként.
A férfiak a barna falak mentén ülnek vagy hevernek. A bakancsok kint állnak a lépcsőn, de az overallt még nem vették le. Agnar bizonytalanul lépi át a küszöböt, és egyből rájön, hogy egyik padon sincs hely.
Mélyen beszívja a linóleum, a langyos kávé, a talpbetét és az izzadtság szúrós szagát. Meg-csapja ez a jó szag, amely messze viszi a Luoktá-ban élt életüktől.
Ismét rátör a vágy, hogy része legyen min-den-nek. A felső priccsen aludni, ahogy az összes fiatal fiú, hallgatni, ahogy éjjelente a férfiak forgolódnak, ötkor kelni, csupasz lábbal kicammogni a lépcsőre, hogy a csapattal együtt pisiljen. Erőteljesen megrázni, ahogy illik, kávét főzni, egy jót reggelizni, felvenni a munkaruhát és kirobogni a hegyre. Most meg itt van, benne van a sűrűjében.
Az asztalon egy csomag koszos kártya. Az asztallapot összekarcolták a daróckabátok fémgombjai, a kávéscsészék is nyomot hagytak, kerek nyomokat, az egyszerű törlőrongy nem viszi le. Ezt még ő is tudja. Mindenkinek csillogó fém ételes doboza van, piros norvégmintás gumiszalaggal duplán átkötve, hogy rögzítse a tetejét. Dagfinn az asztalra dőlve ül. Beszélt vajon a vezetőséggel, ahogy ígérte?
Ott ül Sigurd is, a svédországi Sigurd, a hatalmas pörölykezelő, a szemöldöke akár a rókabunda, a tekintete átható. Nagyszerű lantos, állítják a társai, úgy játszik, mint egy angyal, mondják. De ritkán játszik és Agnar még sosem látott lantot.
A kjøpsviki Endre Mathiesen kinyújtózva fekszik a priccsen. Nagy viccmester, lenyűgöző a repertoárja, és mindenhez ért. Mindenről olvasott, még az űr csillagairól is. Endre Mathiesen kiszámolta, hány fűszálat kéne egymásra tenni, hogy elérjék a holdat: felérhetnének egészen a holdig, függetlenül attól, hogy éppen hol van, Stetind vagy Akka vagy a többi hegy fölött. Azt is kiszámolta, hány vetőmag van egy hordóban.
A többieket nem ismeri.
Agnar nem tudja, mit tegyen. Ilyen volt az iskolában is, nem találta a szavakat. És amikor végül megszólalt, és a mondatába véletlenül belekeveredett egy számi kifejezés, a tanító határozott mozdulattal a katedrára csapott, és azt mondta, hogy az osztályteremben senki nem beszélhet számi nyelven. Ez a barakkra is érvényes.
Dagfinn csak ül, lustán piszkálja az egyik barna kávéfoltot és nem zavartatja magát. Endre megszokott helyén, a priccsen hever és álmodozva bámulja a mennyezetet. Senki nem figyel rá.
Mindig szerencsétlenül érzi magát, ha norvégul kell beszélnie, tapasztalatból tudja, hogy a helyiek szeretnek tréfát űzni a számikból, vagy lappokból, ahogy ők mondják. Utálja, ha lappnak nevezik, a lapp gúnynév. És utánozni is szokták: „ety liter penszin, eszt montta?”– heccelte a kereskedő. Kiforgatják a szavaikat és nevetségessé teszik a mondandójukat.
Valahányszor apával Kjøpsvikbe mennek, át kell térniük a norvégra, és ettől minden olyan lesz, mintha nem ismernék egymást. Apa megszokott beszédmodora, nyugodt, szinte éneklő hanglejtése odalesz. Marad helyette egy idegen, egy habogó törpe, akinek mindent le kell nyelnie, hogy békén hagyják. De apa komoly ember.
Agnar lopva körülnéz. A darócnadrágot nem kell szégyellnie, a zakót sem, külhoni áru. De a szeme barna, a járomcsontja kiugró és magas. Gyakran érzi, hogy a Mi Urunk rendelte így, hogy Kjøpsvikben senki számára ne legyen kérdéses, ki ő, és honnan származik.
A munkások látták, hogy itt van, a lapp fiú az ajtónál nem az egyetlen, aki erre lebzsel. De nehéz idők járnak, ezt azok is tudják, akik segítenének egy rászorulón. Manapság senkinek sem könnyű.
Nem, semmi értelme, már a hegyoldalon meg kellett volna fordulnia. Agnar frissen su-vic-kolt kommagerét, rénszarvasbőr-bakancsát bámulja, és éppen elfutna, amikor Dagfinn feláll. Bólintson oda, vagy jobb lesz résen lenni? Talán Dagfinn sovány arcán az egy mosoly? Endre azt mondta, hogy Dagfinn adventista, és nem tűri az esti disznó vicceket, ha nagyon eldurvulnak, kimegy. Azt hiszi, mindenki csalni akar és nagyon óvatos fickó, mondja Endre.
– Én csak… – mormolja Agnar.
Dagfinn a mennyezeti kampó felé integet, a zsíros, bolyhos spirálban lelógó légyfogó papír felé. Mereven felmászik a székre, valószínűleg egész nap a sziklahalmok között kúszott, és óvatosan leemeli a kampóról. Az ujjbegyei között tartja, óvatosan lóbázza előre-hátra és kuncogva azt mondja:
– Kapsz ötven koronát, ha meg mered enni.
A férfiak kíváncsian néznek Agnarra, aki nagyot nyel.
– Benne vagytok?
Csak tréfál, gondolja riadtan Agnar. Dag-finn csak…
– Lássuk csak, ez öt… nem, hét korona fejenként – kiáltja meggyőzően.
Dagfinn kihívóan néz a többiekre, akik magukhoz térnek. Nem gonoszságból, tényleg nem, csak hát olyan ritkán történik valami fent a hegyen. Nemsokára vacsora, aztán alvás. Aludni, csak aludni. Talán egy kör kártya, vagy egy rövid séta odakint, hogy kiverjék maguknak. A beszélgetés egyébként is mindig a sikeres és kevésbé sikeres robbantásról szól, a sorozatos detonáció kontra egyidejű detonációról. És az asszonyokról. És mindig van valaki, aki azt mondja, hogy nemsokára áttörik a hegyet és ez azt jelenti, hogy ideje nyitott szemmel járni, ha nem akarják, hogy az egész banda a kőtörmelék alatt végezze.
Előkerülnek a pénztárcák, mindenki benne van, még Endre is, aki felkönyököl az ágyon. Többen Dagfinntől kérnek kölcsön, aki összeráncolt szemöldökkel, gyanakvóan néz rájuk, de a pénz ott van az asztalon. Némelyik korona még csillog, a többi már szinte fekete. És ott, a halom közepén patinás-zölden csillan meg egy korona, úgy ragyog, mint a sziklás tengerfenék odahaza Luoktán.
– Hűvös van – mondja az egyik férfi, és jó erősen becsukja az ajtót.
Fusson el?
Dagfinn a szoba közepén áll, mellmagasságban lógatja a légyfogót. Vajon beszélt a vezetőséggel?
– Nagyon tápláló – kuncog Dagfinn, és felemeli, hogy mindenki lássa.
Mi történik, ha nemet mond? Agnar nyugtalanul toporog. Meg kell próbálnia megtalálni a kilincset anélkül, hogy észrevennék, hátul, a kabátja mögött kitapogatva.
– Ötven korona nagy pénz, fiacskám.
Mit tenne az apja? Vagy Aron? Aron biztosan eltűnt volna. Vagy talán behúz egyet Dagfinnek és felborítja az asztalt, mint Jézus a templomban?
Az összetekeredett papírcsík közeledik, tisztán látja a fekete rovartesteket. Valahol mögötte ott áll Dagfinn parancsolóan.
Agnar összeszorítja a szemét. Minden légy megdöglött? A legalsó kunkorodásba beragadt egy poszméh. A sárga szőrbunda nedves és zúzmarás, a szárnyai szétmerednek, de alig zsugorodott össze. A legyek jóval kisebbek.
Idegesen megnyalja a száját és a férfiak nevetnek. Ettől kicsit magabiztosabban érzi magát, talán nem olyan veszélyes. De az ajtót becsukták.
Miért nem maradt Luoktában? Az anyja ma is mos, ebben biztos, a padlót súrolja, vagy a ruhákat tisztálja. Talán a patakban áll, és begyújtott az öntöttvas üst alá, ilyenkor borókafenyő-illat lengi be az egész kertet. Minden legyen tiszta, ezt bevette a fejébe. Akármilyen rosszul mennek a dolgok, nem kell a mocsokban úszni, szappan és víz mindig van, ezt szokta mondani.
Elveszi a papírcsíkot, hozzáragad az ujjához, magától lóg rajta. A többiek látják ugyan, de lerázza róla a poszméhet, amely szinte hangtalan koppanással ér földet. Hátrahajtja a fejét, amennyire csak tudja, behunyja a szemét és becsúsztatja száraz ajkai közé a légyfogót. Éles peremű hengerként tekeredik össze a nyelvén.
A munkások tapodtat sem mozdulnak. Tudják, hogy a pénz odalett, és hogy a légyfogó valahol odabent van a sovány fiútestben, amely nekidől a falnak. A fel-alá ugráló ádámcsutkán látják, hogy próbálja lenyelni.
Aztán Agnar Dagfinnre néz. Csönd van a barakkban, kényelmetlen csönd, mint a Giccecokka alatti jégbarlangokban. Miért nem mondanak valamit, miért nem veregetik meg a vállát?
A munkások egymásra pillantanak, aztán Agnarra, hitetlenül vihorászva bámulnak, és a fejüket rázzák. Aztán ordítani kezdenek. Először Dagfinn, megdöbbenve rácsap a térdére, teste beleremeg a röhögő-rohamokba. Úgy dobognak a padlón, hogy belerázkódik a barakk, az asztalt csapkodják, és a könnyeiket törlik. Ezt senki nem fogja elhinni.
– Haha… te nem vagy eszednél, fiacskám… haha… nem, ezt nem hiszem el – röhög Dagfinn.
Most először érzi Agnar a pokoli bűzt, az égett lőpor és a tengeri moszat keverékét. Égeti, egyik kezét a szája elé kapja, a másikkal a kilincs után tapogatózik.
Odakint a lépcsőn megmarkolja a rozzant korlátot és hevesen hányni kezd. Reszket a térde, ég az ágyéka. Hát nem segít senki? Az erős hányásrohamok szinte megfullasztják, a légyfogó fennakadt a torkában. Kezével megragadja a torkát, összeszorítja, de nem segít. Akkor benyúl két ujjal, és megfogja a papír sarkát. Kihúzza a nedves, nyálkás csíkot és újra hányni kezd. A váladékkal és a barna hányással együtt csattan a murvára.
A háta mögött kijönnek a többiek. Néhány férfi megpróbál a barakk mögé rejtőzni, a többiek feladják a lépcsőn. Hét gyapjúzoknis férfi támaszkodik, aminek csak tud, és a korlát egy reccsenéssel kitörik. Dühösen és ordítva, fékeveszetten okádnak a sziklák közül kikandikáló ritkás fűcsomókra.
Pap Vera-Ágnes fordítása