A helyes út

– részlet

2011. december 1.

Miért bámul rám így ez a férfi? Nem ismerem. De. Emlékeztet valakire. Vagy mégsem. Nem tudom, hová tegyem. Bizonyára tanítottam a gyerekét. Bólintok, megeresztek egy alig észrevehető mosolyt, ugyanilyen választ kapok, de továbbra sem tudom, hogy ismerem-e vagy sem, hogy kellene-e ismernem, de nincs semmi jelentősége, hiszen ugyanazon a bulin vagyunk. És az a nő ott, már jó ideje azon tűnődöm, hogy vajon Mona édesanyja-e. Ő is olyan furcsán néz rám, egész este így bámult, és igen, habár húsz-harminc évvel idősebb és húsz-harminc kilóval súlyosabb, most, profilból nézve, ahogy megemeli a poharát és iszik, már látom: Mona nagyon hasonlít az édesanyjára, ó, igen, igen, az édesanyja arcvonásaiban Monalitát látom. A banda régi, minőségi popzenét játszik. Karoline édesapja a nagy gyümölcsöstál mellett áll egy banánnal a kezében, meghámozza. Egil Isa Sandberggel táncol. Valaki azt mondja, miközben elhalad mellettem: szerinted megérdemelte; ketten vannak, egy zöld ruhás nő és egy alacsony, kopasz férfi. Egil a legnépszerűbb tanár az iskolában. És Egil a legszimpatikusabb férfi, akit ismerek, ezért nem irigylem tőle a népszerűséget, hiszen, ha ő nem lenne, én sem lennék. Egil kollégájának lenni annyit tesz: értékesebb életet élni, ezt meg is mondtam Karolinénak. Karoline apja kettétöri a banánt. Isa Sandberg kinyújtja a karját, csavargatja és forgatja a kezét. Egy zsírfolt van a szemüvegem lencséjén. A zene elhal. A csillár ragyog. Sverre Skramnes banánt eszik. Mona édesanyjának a pillantása találkozik az enyémmel, de ő hirtelen elkapja a tekintetét. Nem sokkal ezután újra rám néz, hosszan, Mona anyja rám bámul a sötétre sminkelt szemével, és minél inkább mered rám a sötétre sminkelt szemével, annál homályosabb lesz az én látásom, annál reménytelenebb fókuszálnom. Isa és Egil táncolnak, Mona anyja bámul, Sverre Skramnes banánt eszik. És ismét úrrá lesz rajtam az irtózat: tudja. Az anyja tudja, tudja, tudja. Beszélnem kell vele. Ki kell derítenem. Kedvem lenne elmondani neki, hogy én olyan férfi vagyok, aki mindig tisztességesen élt. Igaz, becsületbeli ügynek tekintettem, hogy ne legyek olyan, mint mások, de soha nem cselekedtem semmi szélsőségeset, soha nem hágtam át semmilyen határt. Családapa vagyok, és mindig is elégedett voltam ezzel az állapottal. Kedvem lenne elmesélni, hogy van két felnőtt fiam. És egy feleségem, akit szeretek. Szívesen elmondanám, hogy Ingunn mellrákot kapott. Meg akarom mondani neki, hogy nem akartam változtatni. A változások csak úgy megtörténtek. Azzal gyanúsítom Monát, hogy szélsőséges, tiltott dolgok után vágyott. És ez ellenállhatatlanná tette. Mert tudta, hogy hogyan mozgassa a meztelen karját, mint egy borjú, tudta, hogy hatott rám, de azt nem, hogy hogyan, és tudta, hogy az ajkát és a nyelvét hogyan használja, amikor beszél, minden egyes mondatnál többször kidugta és megmutatta a nyelve hegyét, miközben szörnyen szégyenlős benyomást keltett. A tekintetem ismét találkozik Mona édesanyjának a pillantásával. Leteszem a poharam, majd azonnal újra felemelem. Mit is tartok a kezemben? Egy kevés konyakot. Megteszi. Odamegyek hozzá. Megyek a nagy szembesítésre, Mona anyjának az arca egyre nagyobb, ahogy közeledem hozzá, üdvözlöm, bemutatkozom, Arvin Malte, mondom. Mona anyja mosolyog, miközben engem vizslat a tekintetével. Arvin Malte vagyok, ismétlem, és megpróbálok barátságosan mosolyogni, de egy olyan ember mosolya, mint az enyém, sosem tűnik másnak, mint alázatosnak. Eli Rørstad, mondja. Rendszeresen követek el elfogadhatatlan cselekedeteket, amelyek a büntetendő határán vannak, vagy talán már azon is túl? Mona tanára vagyok, mondom. Mona anyja tartózkodó, de nem ellenséges. Szinte barátságos. Igen, tudom, válaszolja. Barátságos, de kissé tartózkodó. Vagy szégyenlős? Mint Mona? A pillantásom a melleire téved. Megemelt, hatalmas mellek, piramis alakú melltartóba szorítva. Eli Rørstad barátságos, nyílt tekintettel néz rám. Rádöbbenek, rádöbbenek, rádöbbenek, hogy nem tud róla. Igen, rádöbbenek, hogy nem tud róla. Nem tud róla, vagyis nem kell szakítanom, egy kicsit még halogathatom, egy rövid időre. Szeretném elvinni Monát Dániába, nem is, elmehetünk Glesenbe, ott bekvártélyozzuk magunkat egy panzióba, jó bort kóstoltatok Mo-ná-val, igazán jó bort, de a boltban kell megvennem, több okból is, nem ihatok Monával bort egy étteremben, és, nevetnem kell, a gleseni panziókban nem tartanak jó bort. Vivian narancssárga ruhájára pillantok, a tekintetem tovább siklik Karoline húgának sárga ruhájára, aztán valakinek, akit nem ismerek, a lila ruhájára. Aztán vissza Eli királykékjére. Egil kollégája vagyok, mondom. Igen, válaszolja Eli Rørstad, és mosolyog. Van valami a barátságosságában. Valamiféle érzékenység, vagy mi a fene. Egyfajta barátságosság, amely azt sugallja: mondd ki! Szigorú vagyok, de igazságos. Ki vele! Utána minden jobb lesz. Megpróbálok majd nem haragudni. Ó, kedves Mona anyuka! Milyen szörnyen és súlyosan gyötört ez engem boldogságom óráiban. Hisz ezt nem szabad. Ilyesmi nem fordulhat elő. Beismerem. Ingunn Marit Wolddal beszélget a nagy kandalló mellett. Eszembe jut, hogy Ingunn-nek mellrákja van, mintha csak megfeledkezhetnék róla. Mellrák, mondom magamban, és ismét megrendülök. Hát igen, mondom. Igen, igen, igen, mondogatom, valahogy nem tudom felvenni a fonalat. Karoline barátnője vagy? – kérdem. – Igen – válaszolja, és megint mosolyog. Az vagyok. Körülbelül tizenöt éve ismerjük egymást, azt hiszem. Arra gondolok: félek, engedtem annak az emberi gyarlóságnak, amely a legtöbb tanárnak ugyan sajátja, de amelyen a többség – remélhetőleg – képes uralkodni. Mert szeretem a kitüremkedő kulcs--csontját és csípőcsontját, gon-dolom magamban, és imádom a magasan ülő melleit, a feszességét és keménységét, amely mindenhol és mindenben megnyilvánul, szeretem az összes kis nyílását, lyukacskáját és hasadékát, amelyek készségesen nyílnak meg a legkisebb nyomásra. Szeretem a tettetett mélabúját. Szeretem a hiányzó összhangot az öntudata és az önismerete között, és azt, hogy állandóan önmagát figyeli, miközben a leghalványabb elképzelése sincs arról, mit is lát valójában. A lányom és Anna szintén barátok, mondja Mona édesanyja, épp úgy, ahogy én és Karoline. Félhosszú, festett, a hajvégeknél kissé világosabb színben játszó frizurája van. Figyelemre méltó, mondhatni, merész hajviselet. Elfogyott a konyakom. Lehasználtan, nyúzottan és boldogan fecsérelem az időmet már majdnem egy éve, egyszer véget kell érnie. – Anna is hozzád jár, ugye? -– kérdezi Eli Rørstad. Tiltakozva emelem fel a kezemet. Nem, nem, mondom, egyáltalán nem, Anna a Monával párhuzamos osztályba jár. Ó, mondja, tudnom kellett volna, milyen buta vagyok. Nem, nem, én vagyok a buta, mondom, és a kezem a felkarjára teszem. Felhúzom a vállam, és rávigyorgok. De Egil tanítja Monát, kérdi Eli Rørstad, norvégból, meg ilyesmiből, vagy nem? De, Egil többek között norvégot, történelmet és németet tanít, válaszolom. Én reáltárgyakat tanítok, teszem hozzá. Eli Rørstad bólint. Anna sokat van nálunk, mondja. Bólintok. Mona rendkívül jól teljesít az iskolában, felelem. Jó hallani, válaszolja. Remek lány, mondom. Ügyes. Tehetséges. A korához képest érett. Igen, mondja. Látom. Nagyon szép lány lett. Gyönyörű, mondom, igazán gyönyörű lányod van, ha szabad ezt mondanom. Igen, feleli. Csak ne az én orromat örökölte volna, teszi hozzá, és a kezét az orra elé tartva nevet. Ó, nem, mondom, Monának szép orra van, karakteres. Eli Rørstad szerényen mosolyog, mintha csak neki bókolnék. Igen, igen, ismételgetem. Eli Rørstad még mindig mosolyog. Azt hittem, Mona és Anna ugyanabba az osztályba járnak, mentegetőzik, és bűntudatosan mosolyog. Olyan sok mindent kell az embernek észben tartania. És most már hamarosan felnőtt lesz. Hihetetlen. Hogy rohan az idő, nem? Bizony, mondom, olyan rövid ideig élünk, épp ezért a legjobbat kell kihoznunk belőle. Így van, erősíti meg. Hagyni fogom, hogy Mona döntsön, hagyom, hogy ő döntsön. Nem találkoztam vele, amióta befejeződött az iskola, azaz három hete. Soha nem fogom ráerőltetni vagy rákényszeríteni magam erre a fiatal, gyönyörű nőre, csak ha ő is akarja. Ha abszolút akarja. Hiszen mindig kedvét lelte benne, féktelen volt minden alkalommal, a szemei könnyben úsztak, és hallottam, ahogy zihált, noha folyton erőltetetten uralni próbálta, és mindig simává, nedvessé és nyitottá válik odalent, chardonnay íze van. És soha nem szégyenkezik utána, ez nagyon fontos számomra. Mert nem tett semmi olyat, amivel ne lett volna elégedett, nem ártott magának, és újra meg újra meg akarja tenni. Meztelenül szaladgál körülöttem, és nevet mindenen, amit mondok, és ami eszébe jut; például nagyot nevetett egy kiskutyán, amelyik a konyhapadlón csúszkált, meg egy öregasszonyon, akinek kifordult az esernyője; egyszer pedig az egyik kollégám, a tornatanára rovására mulattunk, ez nem volt szép dolog tőlem, de bugyborékol bennem a nevetés, ha Monára gondolok abban a helyzetben, Monára, aki félmeztelenül utánozza Terje Andersent a bakon. Eli Rørstad mosolyog a nagy, fehér fogaival, és kijelenti: szörnyen kellemes buli. Igen, szörnyen, mondom. Máskor félkész pizzát sütünk, és Mona az egyik pólómban sürög-forog, vagy törökülésben ül az ágyamon, és kézzel – kimódoltan és ellenállhatatlanul – pizzát eszik, majd hirtelen pisilnie kell, felugrik, és a fürdőszobába szalad, ilyen hirtelen persze sohasem kell például az osztályteremben pisilnie. Az osztályteremben kifejezetten pikáns, ez imponál nekem, ott semmilyen módon nem árulja el a viszonyunkat, csak időnként sejteti egy-egy jellel, egy halvány mosollyal, vagy azzal, hogy fölényesen megemeli a szemöldökét. Igen, Mona… ügyes, mondom. Milyen jó, válaszolja Eli Rørstad, öröm hallani. Eli Rørstad hatalmasat kortyol asztalkára téved, mi az, amit kapott, az a hatalmas, sárgaréz valami? Nyaralni megyünk, mondja Eli Rørstad, Törökországba, két hétre. Valóban, nahát, valóban? – mondom. Itt hagyjátok ezt a pompás időjárást? Igen… ha tudtuk volna, amikor befizettünk az útra… – válaszolja. Mikor indultok? – kérdezem, és reszketek és remegek, reszketek és remegek, miközben nyugodtan mosolygok. Egy hét múlva, mondja Eli Rørstad. Ingunn táncol és nevet. Rámutatok. A feleségemnek mellrákja van, jelentem ki. Nahát, ne mondd, feleli Eli Rørstad. Komolyan bólintok, miközben Ingunnt nézem, aki a csípőjét riszálja, és hirtelen szörnyen kínosan érzem magam miatta. Jaj, milyen borzasztó, mondja Eli Rørstad. És a tény, hogy mellrákja van, még illetlenebbé teszi a táncát és a riszálását. De már ötvenöt éves, felelem. Előveszem a zsebemből a cigarettásdobozt. Minél idősebb korban lesz beteg az ember, annál jobbak az esélyei, mondom. Jaj, de akkor is, válaszolja Eli. Úgy néz ki, jól alakulnak a dolgok, de most arról kell döntenünk, hogy eltávolítsák-e az egyik mellét vagy sem, mondom, és a kezemet a mellkasom bal oldalára teszem. Istenem, szegény, mondja Eli. Igen, de jól viseli. És hát már ötvenöt éves, felelem. Jaj, mondja Eli. Hány éves vagy, ha szabad kérdeznem? – kérdem. Negyvennyolc, válaszolja. Megkínálhatlak egy cigarettával oda-kint? – javaslom. Hát, mondja, tulajdonképpen leszoktam, de… Kikísér. Ma láttam a kávézóban Monát Taléval és Egil lányával. Egy tinédzserlányt láttam egy bevásárlóközpont kávézójában a barátnőivel, kólát iszogatva és sült krumplit eszegetve, se többet, se kevesebbet. Füst homályosítja el a levegőt. Eli Rørstad mellettem lépked. Úgy tűnik, Marit Wold túlságosan a pohár fenekére nézett. Szerencsétlen asszony, alig áll a lábán.

Iván Andrea fordítása[1]

^{^[1]} Trude Marstein (szül. 1973) 1998-as első kötetére megkapta a Tarjei Vesaas-díjat. Ez ideig négy regénye, egy esszékötete és egy novelláskötete jelent meg – az ígéretes kezdetet több díjjal is értékelték. A nagyvárosi lét buktatói, az emberi kapcsolatok foglalkoztatják. A helyes út (Gjøre godt) 2006-os megjelenésekor elnyerte a Kritikusok díját.

[1] Iván Andrea (szül. 1970) az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen végzett bolgár nyelv és irodalom szakon 1997-ben, majd az Oslói Tudományegyetemen szerzett norvég nyelvtanári diplomát 1998-ban. Magyar nyelvre átültetett szövegei 2006 óta több hazai folyóiratban olvashatók (Napút magazin, Haemus kulturális folyóirat, Magyar Lettre Internationale, Élet és Irodalom). 2006-ban az ő fordításában jelent meg a Napkút Kiadónál Konsztantin Pavlov Antik tragédia című drámája. Számos gyermekek számára írt irodalmi szöveget ültetett át magyar nyelvre, ezek A piros szívű cseresznyefa című kötetben jelentek meg 2010-ben. Az általa fordított írók között olyan nevek találhatók, mint Elin Pelin, Jordan Radicskov, Sztaniszlav Sztratiev, Maria Sztankova, Alek Popov vagy Borisz Aprilov.