ÖT MENET

1999. május 3.

Nagy máglya omlott el, hamun tapos a talpad, minden kegyelmed, drága bolond, ha téblábol öröm, ha gyermek tapsol a poros kövön, ha, míg a lányanyák figyelnek, szem elől téveszt a gardedám, ha uszályok söprik a szerelmet, ha karcsú pohárba konfetti száll, s teljes az üdítő hatalma, és mint a mutatványos majma, ihletett szerzet, ma felemelt fejjel szavalod a verset.
Túlnan a hosszú böjt utáni mustrán, neked tapsol a tarka sereg, a buta báj, a turáni pityókos bölcsek, az idomár családja, mind, aki nézett már hasonló műsort, igaz művészet-párti lévén, de nem lát ilyesmit ám a tévén, hogy meglegyen a szavakhoz az érvény, könnyet lenyelve éljenez és a gyereket közben is zötyköli a térdén.
Tenned kell ám a látszatért, ha nem szólnál, ha nem volna fegyelmed, nem nyílna itt ma játszmatér, rongyos kabát volna, meg zsíros bekecs, ha nem szólna makacs ajkaid között a mantra, nem kúszna girlanderdő sem a gangra, képzett képzelet szülte selyemsál helyett kenderkötél hurkolná magát garatra, hol ma úgy tetszik lampion, függne a teremben szerte a pion.
Muzsika kell a drága népnek, mert ha kilépnek, sárba lépnek, s meg kell békülni az állapottal, kelnek-feküdnek az állatokkal, egy este kell, s ahogy dukál, elmélázni a Kék Dunán, hogy amíg csak tart a zimankó, valcerre perdüljön a mankó, szavad most ne nézze az embert, varázsolj a kucsmából cilindert, kastély legyen a téli csárda, Strauss meg Offenbach a Dankó!
Nem egyszerű közönség, királyi gárda, ha homlokra tapasztva a bankó: ezért a versed öt menet, nem kurta-furcsa, valódi nagyrevüre gyártva, átélni is legyen idő; fickós a hangja, így zengedez a bátra, nem mindegy az, hogy ki dicsér, és benn' most ismét megnyeri a vidéket egy Berzsenyi, szatír kondások, cseléd nimfáink szája tátva, s e nyers zseni a művet beszegi, azzal, hogy, lám, más semmi sem maradt itt hátra.