Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

KONCZ

Csányi Erzsébet

ÖNREFLEXIÓ: A VERS ELIDEGENÍTÉSE

1997. november 3.

Lét és nemlét sokkterápiája közé szorulva, nemzedékek, programok, virágkorok, hanyatlás és lábadozás forgandó történetébe íródva a vajdasági magyar versnyelv a hetvenes években megteremti a maga új, domináns jegyeit.

Ezek között feltűnő hely illeti meg a vers önreflexiós gesztusát, a költő, a vers önszemléletének, öntudatának tematizálását, e tematizálás szerepének megváltozását. A korábbi romantikus költői önreflektálás anakronisztikussá lesz, s megjelennek a deheroizált, depoetizált költői énkép-változatok. A destrukció törő-zúzó folyamata azonban egyben építkezés is: a hulladékból természetesen összeáll egy új, groteszk versszubjektum, sőt, ismét mitizálódik.

Az új versnyelv Koncz István költészetétől tanulhatta äa vers leleplezésénekö módozatait. Koncz szinte sosem szólal meg anélkül, hogy a mű ne jelezne vissza önmagára, ne jelentene alapvető témát.

"Megfogalmazom mindazt, amit / ígér a lét" - rugaszkodik neki az indulat, amely ironizálva äszép, költői szerepnekö nevezi a töprengést, majd kétségbeesetten fitymálja va szöveg dacával birkózó ritmus együgyű mértékét" a Himnusz-suicid című versben.

A Virágének a költemény mibenlétének meghatározását tűzi ki célul. A versszakok mindegyike teremt egy metaforát; a vers jel, várakozás, mérték, vágyakozás, beteljesülés, panasz, boldogtalanság, pénz, igazság, vér, élet. Az íródó, "akadozó vers" önmagára mutat egy rezignált gesztussal. A tájleírást, a szerelmi vallomást is a versről szóló beszéd szorítja ki.

A mű műhelytitkainak szóvátétele, megverselése megteremti a maga divatját, epigonirodalmát. Kialakul egy olyan közeg, amelyben a modern költői öntudat fanyar visszajelzései nélkül intellektuálisan szinte éretlennek tekintendő a vers. Az önreflexió ugyanis az elidegenedés-élmény eszköztárának kötelező kellékévé lesz. A költő rádöbben, hogy a művészi alkotás immár nem idézheti meg a világ teljességét; az anyagával birkózónak minduntalan érzékelnie kell a szó, a mű kegyetlen elidegenedettségét.

Ennek jegyében születik meg a gondolat, hogy a költő és a vers egymás halálos ellenségei: "Kihívom a verset, / hogy igazolja létezésemet".

2 (Esszencia) A verssel párbajozó költő groteszk pátosza sok Koncz-vers alaphangulata. A versellenesség egyik tünete a nyers, utcai zsargonnyelv megjelenése a költészet "szentélyében": "pofázás ez a vers is, - / ...pocsék téma" (Bokszvers).

Másrészt a ätájra zúduló versö érzékeny vészjelző műszer. A vers azért íródik, hogy a költő "megnyugtassa" a verset. (Előszóváltozat...)

A dialogikus viszony tehát többféle (komikus és tragikomikus) jelentés-összefüggésbe helyezkedik, de mindenkor a művel magára maradt ember sziluettjét rajzolja körül.

A vers lehet támasz is, amikor formája által leképezhető valami, ami élő. Az Unalmas élet c. versben Koncz egy furcsa rovarról "mintázza e verset", vagyis megkísérli kizárni a formateremtés äönkényességétö. A forma sokatmondó, lappangó üzenetében a bogarat ämintázóö vers olyan fogódzót feltételez, amely a formátlanságot legyőzve mutat fel valami érvényeset. "Megnyugtat a forma. / ..A kalandor forma túlél, / mint kövület.." A konkrét forma transzcendens erő foglalataként jelenik meg, s a vers is ilyen szeretne lenni.

A versről szóló versbeszéd intellektuális szenvedéllyel teremti meg a maga disszonáns kalandjait, szembesítvén mű és világ, elvont és konkrét, ész és érzés vonatkozásait.

A vers, miközben kérdésfeltevés a világnak, egyúttal mindig kérdésfeltevés önmagának is. A kérdőre vonás, a morális elvárások megfogalmazása ilyképp kétirányú küzdelmet mutat. Miként a világ, úgy a vers is kiürülhet, semmitmondóvá lesz. A marginalizálódás létérzése, a jelentéktelenségek között hányódás, a botladozás, az elveszettség, egy kozmikus árvaság immár nem kapaszkodhat a szó erejébe: "bizony, hűvösebbek / lettek a hajnalok, / érdes harmat / csitítja a jelentéstelen ütemet, / s csak alakját őrizte meg / a vers is, / mint ami nem szól / senkihez; / a szavak váltják / egymást, / mint napot az éjjelek." (Banális)

A vers groteszk öntudata e költészet banalitásokat, esetlegességeket vállaló modernségének alaphangja. Szerepe már nem egy patetikus valóságillúzió felkeltése, hanem éppen annak visszautasítása, s egy intellektuális verstér megnyitása.