Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

KONCZ

Bori Imre

OLVASATOK

1997. november 3.

1.

Jövendő költészetünk ígérete, akinek már eddig megjelent verseiből kiviláglik, hogy a költészet emberi kifejezése szükségletté vált nála. A valóság, ahogy hozzáért, folyékonnyá, hajlékonnyá, érzelmessé válik. Világlátása kamaszosan, ifjakra jellemzően sötétes, árnyak borítják érzelmeit, saját maga elől is eltakarva a valóság messzebb mutató jeleit. Nincs mire emlékeznie, így csak a jelenben, önmagában él és ezt elemzi, ezt fejezi ki a hétköznapi élet képeit felvillantó asszociációkban.

1960

Lehet-e, szabad-e mást, mint remekművet kérni a költőtől még az olyan típusú gyűjteményben is, mint amilyen a Versek éve 1975? Mert végeredményben van-e alapvetőbb äköltőiö cél ennél, s nem minden költő álma-e a vers tökéletességének a páncéljában mutatni meg magát, hogy így lássák - megtámadhatatlanul, egyúttal pedig ihlete csúcsán, szemben az örökkévalósággal. Nem a költészetnek mondunk-e ellent, amikor mást teszünk, megállítva a költés bonyolult mechanizmusát egy adott pillanatban, de még jóval a befejezés előtt, tehát azon munkaszakaszok egyikénél, amikor a versanyag ugyan formálódik, de még nem a vers, csupán sejtése mutatja magát?

Kérdéseinkre könnyűnek látszik a felelet, minthogy hivatkozni lehet századunk irodalmi alakulástörténetére, amelyet többek között a legkülönbözőbb rendszerek és zártságok nyílttá válása jellemez. Ez az a kor, amely nem veszi tudomásul a műfaji meghatározottságokat, ugyanakkor szigorúan követni is akarja elmúlt korok minden törvényalkotó szeszélyét, szüntelenül végleteket üldözve és szeretve. Nyilvánvaló, hogy az esztétikai "szép" fogalma is átalakuláson ment át, mint ahogyan a "költői" eszménykép is változott, pontosabban megsokasodott; ledöntött normabálványokkal van teli mai művészeti világunk. Hogy a versvázlat is érdekessé válhatott, egészen természetes, s vele az is, hogy a költő, tudatosságának mintegy manifesztációjaként, nem dolgozza ki versét, nem fejleszti remekművé, még ha meg is tehetné, magát is, az olvasót is abban a hitben ringatva, hogy nagy versről van szó, csakhogy ígéretként, s ezáltal éppen az ígéret kap "költői" értéket. A képzőművészeti analógiák azonban még nyilvánvalóbbak: a torzó egykoron valóban félben maradt szobor volt, a képzőművészetek újabb kori történetében azonban már az is elfogadott, tisztelt és bámult művészeti szokás, hogy a művész eleve a torzó-alkotás szándékával kezdi anyagalakító munkáját. Egy Munkácsy Mihály esetében azt tapasztaljuk, hogy több vázlata, amely pusztán csak a képet előkészítő funkciójában létezett, s véletlenül maradt meg, a műalkotás rangjára emelkedett, elannyira, hogy korunk művészettörténete izgalmasabb esztétikai jelenséget lát bennük, mint e vázlatok nyomán elkészült, befejezett alkotásokban. De azt sem szabad felednünk, hogy vagy tizenöt esztendővel ezelőtt nálunk a töredéknek volt egyfajta kultusza. Holott tudjuk, a be nem fejezett művészi munka valójában a művész veresége, egyúttal pedig az anyag győzelmének a jele.

Mindezt, úgy tűnik, szükséges előrebocsátani, amikor Koncz Istvánnak a Versek éve 1975-ben megjelent vázlatait és versígéreteit akarjuk szemügyre venni, köztük különösképpen a Struktúrák címűt, amely leginkább megragadta a figyelmünket. Mert - a kötet ezt mutatja - talán ő volt az egyetlen itt szereplő költő, aki betűről betűre követte a szerkesztők szándékát, amely szerint az egyik cél a "kísérleti műhely" megmutatása. Koncz István volt az, aki e kérdés nyomán valóban félkész költői termékeket adott közre, illetve olyan versterveket, amelyek ennek benyomását válthatják ki. A költői versenyben tehát jelentős hátrányokkal indult, hiszen nyilvánvalóvá vált: a kritika nem méltányolja az ilyen jellegű próbálkozásokat. Ha mást nem is, de jó verseket kér számon a költőn. Szó szerint is "antológiadarabokat". Nos, Koncz István egyetlen verse sem antológiadarab ebben az antológiában. Vannak, amelyek kiegészítésre várnak, a teljessé tevő költői kéz munkájára, mint a "Célt mutatok?" kezdetű, hiszen utolsó soraiban egy jelentős vers lehetősége villan fel: "várom, hogy valami / hahó-félét viszsza- / kiáltanak a párhuzamosok / a végtelenből."

S nem lehet elmenni az erre következő nyers szójátéka mellett sem, amely a boldogság és a buldogság szavakat kapcsolja össze, kiemelve belőlük a äbolö és äbulö, valamint a ädogságö szórészt. A Struktúrák azonban a legérdekesebb, amely valójában a műalkotás ävisszhangosságánakö a meghirdetése, végeredményben pedig a költői érzékenységbe vetett hit megvallása. Csak éppen le kell róla fejteni a még felesleges szövegrészeket, s el kell feledni a csattanót, amely banalizálja, amit az első, terjedelemben nagyobb rész meghirdet. Ha van lehetőség arra, hogy az olvasó gazdálkodjék a szöveggel, akkor nyilván "A Mecsetet építem, hogy hallhatóvá tegyem a tapsot?" kezdetű rész már nem bír költői értékkel, jobb tehát el is hagyni a rajzos résszel egyetemben.

De ami a jelképekkel teli prózaversben értékes, azt meg kell őrizni, hiszen a költő ars poeticájáról van szó. Arról, amit a vers képstruktúrája így hoz: "Finom csattanással közvetítette a hangot, amelyet a tapsoló talán életében soha nem hallott?" Mert végeredményben a költészetben is erről a äsoha nem hallott hangrólö van szó. S Koncz István vázlata ("Itt a vers nyilván a tensus, egyszer majd meg fogom írni".) éppen erről vall. Ezért sorolja e jegyzet írója a Versek éve 1975 értékes szövegei közé.

1976

A gondolat feszessége, a kifejezés pontossága és szépsége okán választottam Koncz István Élet, halál közben című versét. Már szép időmértéke is feljogosíthatna a megszólaltatására, hiszen oly ritka ez költészetünkben! Aztán meg Koncz István költészete, amelyet a kezdetektől fogva szeretünk és becsülünk, most ért delelőjére, és ez a vers is - sok társával - ezt az emberi-költői érettséget foglalja magában. Közben azt is állíthatom, hogy Koncz István az év költője, ebben a versében is, amely a Híd nyári számában jelent meg.

Jellegzetes századvégi vers az Élet, halál közben: van benne a korra jellemző ernyedtség és pesszimizmus, életes halálhangulat, és a bizalomnak a vitaminja is.

A költő kora reggeli elmélkedése ez a vers, amely egyúttal vers is a versről, az alkotásról, amely - íme - szemben találja magát a világ éles megvilágítású valóságával. A sötétség béklyóiból való szabadulás ünnepével kezdődik, s ez a reggeli ünnep a "kalandor végzet" fogalmában csúcsosodik, ide pedig az út a szelíd álom, a lidérc, a sakál képzetének lépcsein vezet. A kísérteties éjszaka üzen tehát, s ezzel felesel a természeti lét biztos volta: itt a természeti szférában kellene a műalkotásnak, a versnek is realizálódnia, hiszen a ritmus itt talál biztos talajára, s "teljes a határ".

A költői gondolatot azonban bekeríti ez a végzet a maga ködös, rejtőzködő, fenyegető karakterével, ellenséges voltával. Az összhang így néz szembe a légszomjjal, a véres idillel, a félelemmel. Amikor gondolkodásában ide érkezik a költő, nehézzé válik még a reggel könnyű párája is.

S a költő? A költő, mint Odüsszeusz a Szkülla és Kharübdisz fenyegető szorosában, azaz: az élet és a halál szorításában, vonzásában. Tragikus ez a létállapot? Bizonyára. De ott vezet a költői út mégis Árkádiába!

1987

4.

Költészete részben megelőzte, részben kíséri a Symposion-nemzedék költőinek törekvéseit. Fellépése szerint valójában az ötvenes évek végén jelentkezők közé sorolhatjuk, ha költői eszményei nem mutatnának jelentős eltéréseket. Morális költőnek vallotta magát indulásának idején a "homo aestheticus" magatartás ellenében, hangoztatva a költő különös felelősségét művével szemben, s a tudatosság és az időszerűség követelményeire esküdött. Eszményei felé vezető útja mutatja, hogy a verset lassan érlelő, a nyilvánosság elé nem szívesen lépő költő Koncz István. Az "elvont versbeszéd" legjelentősebb képviselője irodalmunkban.

Szenvedélyes intellektualizmus és érzelmes racionalizmus jellemzi a világhoz való viszonyát, míg a vers jelzője nála äboldogtalanö, hiszen az olvasó annak äideg-alvilág köreinö halad. Különösen a versek képvilágára jellemző ez: a képlátásnak abban a körében mozog, amelyben József Attila, majd az ötvenes-hatvanas években Pilinszky János alkotta meg az ember egzisztenciális kérdéseit kifejező sorait. "Kis, négyszög alakú világ-ketrec a szobám?" - hirdeti a Koncz-vers intellektualizmusa, hogy azután a hasonlatokban végezze el költői világmeghatározásának munkáját. Ezért lesz nála a száraz falevél csörgése "olyan, mintha hülye nevetne, mikor a szél sír", a "megszakított gondolat" pedig ämint dermedt döbbenetö jelenik meg versében. Az ilyen kép-telitalálatokat fogja azután közre érzelmes racionalizmusának már oldottabb és verbálisabb közege, és ez verseinek lágyabb anyaga is. A metszően tiszta, végletesen pontos képek ezért még nem tudják kitölteni a vers terét.

Nem véletlenül állapodik meg sok versében a költészet kérdéseinél, vagy vet fel már-már elvont erkölcsi kategóriákat elannyira, hogy a világhoz való viszonya is áttételesen, nemegyszer a vershez való viszony kérdéseként jelenik meg: adva van a mű, a megvalósult vers, és az egységnek, a teljességnek a harmóniája, amely felé törekszik. Bizonysága ez annak, hogy a fiatal költő vers iránti felelősségtudata később alkotói elemmé válik.

Tovább él ugyanis a "homo moralis" kérdésköre a verseiben: sokszor emlegeti a törvény, a rend és a hit fogalmi köreit, amelyeknek egysége és szép összhangja szerint az életben hivatott képviselni azt, amit a maradéktalanul megvalósított vers a költészet szférájában jelent, egészen addig a gondolatig, hogy valójában e kettőnek a találkozása adja csak azt a világegészet, amelyben embernek és költőnek egyaránt öröme telhet. Koncz István kritikusai valójában ezért beszélhetnek a költő konkrét utópiáiról, s ez magyarázza a költői küzdelmet is, amelyet a kifejezésért, a versért vív. Nem a költői győzelem, hanem a vereség tudatában adja közre verseit, bár lemondott a szokványos építményekről, és csak a lényeges szavakat őrizte meg. Ilyen törekvéseiben társtalan költészetünkben, de abban a nemzedékben is, amelyhez tartozónak vallja magát. "Sötéten felizzó konstatációinak" a felszabadító hatását említik a kritikusok, és mindenekelőtt tájverseinek esztétikai-eszmei jelentőségét hangsúlyozzák, mert ezekben a "reflexivitás és képiség maradéktalanul kiegészíti egymást". Akár térfilozófiáját is lehetne emlegetni! "A kérészlét, mint tükör, rögzíti a tájba képét" (Kanizsai tájkép), miközben az élmény äirodalmiö teljességét is kifejezi a költő:

Fordul a szél, moccan a csend is,

már-már alig kivehető,

hogy valóság-e a távoli harangszó,

vagy csak bent szól,

Petőfi verseiből.

(A Tisza partján)

Nem idill Koncz István táji látványa. Kétellyel van teli, és ez a kétely költészetének fő jellemzője.

1993