NÉHÁNY SZÓ A „SZELLEMI APAGY1LKOSSÁGRÓL”

Novi sad–Belgrád, nov. 12., Kortárs 11. sz.

1965. január 15.

Két nap leforgása alatt, valami furcsa véletlen folytán két szöveg is (Tomislav Ladané a Koloban s most Vass Istváné a Kortárs legújabb számában) megbolygatta bennem azt az intim érzéskomplexust, amit a pletykázgató-viccelődő Vajdaság – melyben egy eszme, egy morális krédó, egy intellektuális magatartás stb. szenvedélyes, teljes lényt igénylő vállalását, magáévá tevését, „átvételét” rendszerint egy „sajátos” fűzfafilozófia vagy egy gerinctelen eklekticizmus helyettesít –, ez a legvajdaságibb Vajdaság „bálványozásnak” keresztelt egykor.

Vass István a Kassák-tanítványok „szellemi apagyilkosságáról” szólva általánosít is, ti. megállapítja, hogy „a valamire való fiúk mindig újra elkövették ezt a bizonyos apagyilkosságot”. Ha egykori „ellenzékeink” nem tunyultak volna el végképp, most nyilván habzó szájjal a fejünkre olvasnák e megállapítást, nem számolva azzal, hogy ami az ő fejecskéjükben mint „bálványellenes” igény dereng, az igen-igen INNEN van a freudi–Vass István-i „szellemi apagyilkosság” igényén. A mi vajdaságiaink ugyanis oly módon szeretnének „bálványrombolók” lenni, hogy annak az embernek az eszméit, szellemiségét, emberi-művészi hitvallását, akit mi állítólag „bálványozunk”, s aki toronymagasságba emelkedik poros lelkük fölé (s már pusztán emiatt sem túlságosan szimpatikus a számunkra), nemcsak, hogy még nem is tették magukévá, de meg sem ismerték becsületesen. Mindez azonban csöppet sem zavarja őkecskéket, hogy máris „túlhaladási” igénynyel lépjenek fel, nem is szólva arról, hogy állítólagos „antidogmatikus” fejecskéjük számára (micsoda paradoxon: az egykor legvonalasabb sztálinisták számára!) éppenséggel létezhetetlen egy olyan eszmerendszer, egy olyan szellemiség, egy olyan „bálvány”, mely az állítólagos „bálványimádónak” a maga legrejtettebb intimitását, legbensőbb énjét nevezte nevén, fedte fel önmaga számára, az önmagára-ismerés döntő tényezője volt tehát, s mint ilyen, a „bálványimádó számára mindaddig nem válhat idegenné, amíg jómaga (vagy a „bálvány”) megmarad a régi fából faragva... Ha már e vázolt disztingválás, a bálvány és „bálvány” megkülönböztetése lehetetlen a számukra, íme, egy könnyebb lehetőség: különböztessék meg legalább – T. Ladan nyomán – a majmolást és az utánzást: „A majmolás... nem azonos az utánzással. Míg az utánzásban van természetesség és nemes vonás is (a gyermek törekvése, hogy ember, a tanítványé, hogy a tanítóhoz hasonló legyen), a majmolás a példátlan vágy, póz, csalás – a kulturális »sverc« megnyilvánulása.”