Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

Jel Színház

Nagy József

Mintha csak egy kíváncsi ember lettem volna, megtapadtam

Balog József beszélgetése alapján

2015. március 20.

El kell fogadnod, hogy nem fogod csak úgy kinyitni, mint egy szekrényt, ami tele lenne a múltja darabjaival. Aztán csak hullik rád a tárgyak, a dolgok, az emlékek zápora. El kell fogadnod, hogy nincsenek készen a mondatai, hogy azoknak is többször fut neki, akár a maga sodorta cigarettáknak. Átlagban hétszer gyújt meg egy szálat. A szemét ilyenkor összehúzza, mélyet szippant, a következő pillanatban pedig már nincs is ott. El kell fogadnod, hogy ilyenkor nem a számodra legfontosabb és legkomfortosabb kinyilatkoztatásokat keresi. Azon gondolkodik, amit csinált, még inkább azon, amit csinálni készül. Nem a te kedvedért, az olvasóidért vagy a hallgatóidért teszi ezt. A nézőkért. Igen. Most az emészti, hogy meg tud-e építeni egy olyan nézőteret, ahonnan minden néző azt és úgy látja az előadásban, ahogy az ő víziójában szerepel. Kontroll alatt kíván tartani minden színpadra irányuló pillantást. Sokkal inkább mérnök, mint terapeuta vagy művész. Azaz: így művész. Amíg hallgatom, nekem is arra kell járnom, ahol ő. Egy terepasztalon, amelynek közepén az a színház áll, amelyben az utolsó, örökre befejezetlen előadása készül. De kivel is tartok, tartunk-e színház felé?

Nagy József

Egyre többet hallom, mióta a Wilhelm-dalokat játsszuk itt. A plakáton így vagyok feltüntetve.

Josef Nadj – Szkipe

Az kint, Franciaországban működik. Itt még azért – szűkebb körökben – a Szkipe. Az régi, gyerekkori ragadvány. Szkipetár – ez egy földrajzórán volt, még az általános iskolában, amikor az albánokról tanultunk. Még ott ragasztották rám. Az albánok így hívják magukat, a Sas Fiai. Egy fenegyerek az osztályban ezzel szórakozott, hogy neveket adott, és egyszer rám került a sor. Később a „tár” szó le lett nyisszantva. Így egyszerűbb. Előtte Szkipetárként kiabáltak utánam, később maradt a Szkipe. Otthon, Ókanizsán mindenki Szkipének hív, és így jöttem át Pestre a hetvenes évek végén.

Viszki

Viszki is lett később. Azt egy másik fiú adta. Egy moziból jöttünk ki, westernfilmet néztünk, tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk. Úgy találhatta, hogy hasonlítok az egyik szereplőre. Egy ideig ment a pingpongozás a két név között. Mindkettőre hallgattam. Aztán a Viszki kikopott, mert a Szkipét hoztam Pestre. Franciaországban ezekről nem tudnak. Ott Josef Nadj vagyok.

Jel

Jel Színház. 1986-ban úgy alakult, hogy most már ki kell rukkolni egy első darabbal. Egy kávéház teraszán üldögéltünk Hudi Lacival. Cetlikre írogattuk a lehetséges neveket, s ez többször visszatért. Theatre Jel. Persze franciául is próbáltuk olvasni, jel=zsel, ami fagyot, fagyást jelent. De ha rákérdeztek a franciák, rögtön lefordítottam, hogy Theatre de Signal. Úgy érzem, ez stimmel.

1986

Én magam éreztem úgy, hogy letelt az a hat év, a tanulóévek, és megérett bennem egy előadás anyaga, víziója. Meg abban a táncos közegben sokszor bökdöstek, meg visszahallottam, na, mikor jössz már ki egy darabbal? Rácsodálkoztam, hogy ez mennyi ember fejében megfordult. Miért várják tőlem? Senkinek sem beszéltem erről, hogy én mit csinálok. De ahogy több együttesben is táncoltam, és nagyon szerettem vinni a dolgaimat, ötleteimet – olyan együtteseket is választottam, ahol ilyen munkákat ajánlottak –, végül is rendben volt ez. Így látták, hogy előbb-utóbb én is bekopogtatok. Csak azt mondogattam, hagyjátok, majd én összerakom az időmet, s ha úgy érzem, senki sem sürget, akkor meglesz. ’86-ban éreztem úgy, hogy most már lehet. Volt már egy francia mag körülöttem, néhány ember, akikkel dolgoztam, akiket régebbről ismertem. ’83-tól Pesten is tartottam kurzusokat, és összeállt a fejemben, hogy innen is viszek ki embereket, s pillanatok alatt összeraktam az első fölállást a Pekingi kacsához. Akkor már csak a darabcsinálást kellett megoldani. A párizsi körülmények abban az időben nagyon zordak voltak. A próbatermeket nagyon sok társulat pörgette, kettő-négy órákra tudtuk bérelni. De aztán találtam megoldást, hogy itt Pesten művelődési házakban is kaphattam termet. Kiszámoltam, hogy anyagilag is jobban megéri, szállást kaphattunk, és itt is mutattuk be az előadást a Szkénében, 1986 decemberében.

Kint

Jugoszláv állampolgár voltam. Nem kellett disszidálnom. Mintha csak egy kíváncsi ember lettem volna, megtapadtam. Mikor kimentem, nem tudtam, mennyi ideig fogok maradni. Szép lassan a rétegek csak úgy egymásra rakódtak. Amit belőttem magamnak, a kortárs táncszakma, ami nem létezett a mi régiónkban, az számomra korszakos fölfedezés volt. Reveláció. Magával ragadott. Több évembe telt, amíg átrágtam magamat rajta, előadóként is. Nagyon hamar belekerültem, de rájöttem, hogy nekem erre föl kell készülnöm. Nagyon izgalmas is volt egyszerre több csoportban dolgozni. Ez volt az én akadémiám, a különböző órák, a stúdiók és az együttesek. De mindig biztos voltam abban, hogy saját csapatot akarok, csak a kiindulási pont volt kérdéses számomra. Kanizsán ez még gondolat sem volt. Ott az úgy volt, hogy én rajzoló-festő leszek. Még Pesten is ezt gondoltam, de itt nyílt ki a szemem. Addig nagyon jól elvoltam a képzőművészet és a zene világában. Na, itt jött ez ki, az akkori Stúdió K előadásaival, meg Jeles Andrásról is hallottam, és M. Kecskés András pantomimstúdiójáról. Ő adta meg a konkrét lökést, hogy nála próbálhattam ki magamat. Az elejében csak futó kalandnak szántam az egészet. Kis kitérőnek. Belekóstolok, aztán kimegyek Párizsba, visszatérek, s bemegyek a műterembe. Na, ez nem történt meg.

Aduk és batyuk

Aztán rájöttem, hogy erős aduk és batyuk vannak a kezemben, hogy egy más világot hoztam magammal. Ehhez hozzátartozott, hogy az irodalom talán még erősebben volt jelen az életemben, mint a képzőművészet. Valójában ez a hármas alap. És Szabados György a Kassák Klubból, minden szerdán oda jártam, az ő zenei műhelyébe. A képzőművészettel, az otthoni, a vajdasági festőkkel igencsak képben voltam. Az otthoni világ megragadása rajtuk keresztül és általuk. Erre meg rájött nagyon korán az Új Symposion, testközelben volt már középiskolás éveimben is. A Sympo szellemisége hatotta át ezt az egész akkori periódust. Tolnai, Danilo Kiš, Tišma, Domonkos, később Sziveri. Ez a sorsérzékenység. Vagy hogyan is nevezzem ezt a délvidéki életet, életformát, amit ott kaptunk, amiben felnőttünk? Meg persze Csáth Géza. Ő nekünk megkerülhetetlen figura. Lehet, hogy tudat alatt ott munkálkodik az emberben, hogy állandóan mindent visszatükröz magára és a sorsvonalára.

Ezt kint vettem észre, mert ezt könnyebb akkor meglátni, ha az ember kilép a saját közegéből. Kint vettem észre, a többi előadótársam mellett, hogy én szinte sütök, meg égetem magam. Nem esztétizálok, nem kifogásokkal próbáltam, próbálom magamra vonni a figyelmet. Sőt egyáltalán nem akartam magamra vonni a figyelmet, hanem nagyon erősen próbáltam mindezt átgyúrni magamban. Az ember természetesnek veszi, hogy szemmel-füllel jelen van, hogy rákapcsolódik ezekre a területekre, hogy egymást kell táplálni. Ez nem mindenhol van így. Lehet, hogy ez is a kisebbségi léttulajdonságunk, ezt nem elemeztem még. Hogy eleve zártabbak vagyunk, kevesebben vagyunk. Hogy minden embernek megvolt a területe, és ennek örültünk, és mindenkire figyeltünk. Ez természetes volt, és ma is létezik. Ezt le is tudom mérni ma is, nem csak azoknál, akiket ismerek, hanem a közönségen is, Kanizsán. Olyan természetesnek veszik, beülnek a próbákra is, és egyáltalán nincsenek megrökönyödve, hogy milyen formákkal találkoznak. Hogy össze van hozva képzőművészet, élő zene és improvizáció, írott dolgokkal. Ez szinte hihetetlen, és mégis természetes nekik.

De Kanizsán nem tudtam volna megcsinálni a színházamat akkor. Néhány kőszínház volt abban az időben, azokba én nem illettem. Kint sem azt akartam, hogy akkor speciálisan oda készítek valamit, ami majd robban. Ám amikor készen lettünk, rájöttem, hogy ott miért új. Mi az a plusz. Ez volt a nyers testkezelés, ami erőteljes ugyan, de egyúttal zabolázott is. Meg a mélyben húzódó ironikus szálak is dolgoztak benne. Ezt ott rögtön kiemelték. Amikor meg elhoztuk ezeket a darabokat ide, akkor itt pedig a nyelvezetük volt új.

Periódusok

A ’90-es évek elejéig ez a fiatalos energia dominált. Mint egy vad farkasfalka, zabáltuk a színházat és magunkat is. Érdekes, hogy ezt kint Franciaországban nagyon sok itthonról hozott anyaggal csináltuk. A bácskai emlékekkel, és Tolnai, Csáth és Vojnich Oszkár voltak az első három darab forrásai. Rajtuk kellett átrágnom magam, aztán kihánynom őket a színpadra. Szabadossal, A kormányzó halálával együtt ez volt az első kör. Ez kijött, egyszerűen kirobbant. Aztán jött egy másik periódus, amikor már visszavettünk ezekből az első energiákból. Habár mindig – ezekben is – jellemző volt a fizikalitás. Az erő, amit sugároztunk. De komplexebb, polifonikusabb kompozíciókat kerestem. Ezután megint jön egy szakasz – most, így elosztom ezt a harminc évet –: megint visszakanyarodni a kezdetekhez. Közben nagyon élénken kérdezgetni megint a képzőművészet világát. Visszajött, amit elnyomtam egy ideig a színház miatt, a testbeszéd és a zenére komponált dialógus miatt. Persze megvolt a vizualitás feszegetése a színpadon, a díszletekben, színpadképekben. De mint anyag, mint téma, mint az előadást a vizualitáson keresztül építő elemek felkarolása – ez az utóbbi tíz évben erősödött meg. Talán a kinti, rendszeressé váló műteremlátogatások miatt is.

Volt egy radikális találkozásom Miquel Barcelóval, az ő művészetével. Rendszeresen jártam a műtermébe, barátság alakult ki közöttünk. Megindított az, ahogy kezeli az anyagait. Főleg az agyagon keresztül, mivel nagyon érzékeny vagyok a kerámiára. Az agyagra, ahogy ő is. Rábeszéltem, csináljunk egy előadást. Te kijössz a műtermedből, és akkor ketten gyúrjuk az anyagot, és én majd megadom a formáját. Legyen egy performance, legyen egy előadás. Teljesen felbátorodtam, fölerősödött a rajzolás, megszületett a Filozófusok, a Hollók rajzciklus. A fényképészet állandóan ment, de az utóbbi években a fotogramokkal való kísérlet is beindult. Az utóbbi években tehát folyik egy párhuzamos keresés. Vizuális keresés, ami természetesen befolyik a színpadra.

Most megint új periódus jön, mert egyre erősebben kérdezgetem a maszkot. A maszknak az erejét a színpadon; most ez hív magához. Most veszem észre, hogy a legutóbb, az utolsó előadásomban – Ismeretlen tájkép – levettük az arcot. Semlegesítettük. Mintha levennénk a jelenlétet. A jelenlétet olyan dimenzióba csúsztattuk, amelyben úgy jelenhet meg az ember, akár egy őskép. Tehát a gyomrából beszél, a zsigereiből. Most azon veszem észre magam, az érdekel, hogy ha az emberi arcokat cserélgetjük, maszkokat húzunk rá, az milyen dimenziókba tolja át az embert? Ha így megszólal, az mit eredményez? Az ismert vagy az ismerni vélt arctól rugaszkodnánk most el egy ideig. Hogy magára a hangra koncentráljunk. Honnan szólal meg? Most nem fejből, hasból akarom, hogy onnan szólaljon meg először, hanem máshonnan. Most a jövőt próbálom előrevetíteni, amibe most fogok bele.

Az elmúlt harminc évben a szó nagyon minimálisan vagy egyáltalán nem volt jelen, most viszont egyre jobban kívánja a fülem. Hogy halljam a kimondott szavakat ezekben a terekben. Ez megint egy különleges izgalom.

Őrületek

A Wilhelm-dalokban kis vizuális könyvjelzőket akartam beiktatni az előadásba. De sokkal fontosabb volt, hogyan szólaljanak meg ezek a versek, meg ez a figura. Szólaljon meg a mi Wilink, aki szintén egy központi táplálóerőnk. Majdnem egy törzs. Törzsnek is nevezhetném őket, akik ott élnek, túlélnek és táplálnak bennünket a jelenlétükkel. Ők a falu bolondjai, a lecsúszott figurák. Ők a mi létünknek is a fő medre, fő folyama. Hogy velük élünk, hogy rájuk reflektálunk. Hogy elfogadjuk őket. Ez az ő őrületük figyelése és a mi őrületünk kordában tartása is egyszerre. Furcsa kertészekhez hasonlítanám magunkat, hogy hagyjuk burjánzani ezt a természetet ottan. A magunk módján nyúlunk hozzá. Nem csak a szép virágot hagyjuk meg. Nem csak azt keressük. Nem csak azt hagyjuk illatozni, mivel nekünk az istállók szaga is egy fantasztikus parfüm. Ezeknek a figuráknak az ereje nagyon sokat mond az emberről. Nekem legalábbis.

Csehov, Shakespeare

Egészében soha nem jutott eszembe, hogy megcsináljak tőlük valamit. De mostanában egyre többet vagyok érzékeny a drámairodalomban itt-ott felbuggyanó darabokra vagy részletekre. Eddig mindig a holdudvar érdekelt, az irodalom, úgy teljes egészében. Ahogy én, mint színházat csináló ember, éreztem. Már eleve különleges szállal vagyok rákötve az irodalomra. Bármit olvasok, szinte a deszkákról, a színpadról olvasok. Viszont a darabokat szívesen megnézem a színpadon, és a kettő most összeér. Ám még most is túlsúlyban van a másik irodalom. De nem zárok ki semmit, azon veszem észre magam, itt-ott, térben és időben nagyon különböző dolgok villannak, izzanak be. Fura módon még mindig a költészet és a filozófiai írások mozgatnak meg, ha a színházról gondolkodom. Erre is meg kell találnom a választ. A drámákban ott a kész intenció, hogy hogyan képzeljük el a színházat. Persze, érdekel, hogy akkor hogyan birkóznak ezekkel a problémákkal, de engem sokkal jobban izgatnak azok az anyagok, amelyeknek kezdetben semmi közük a színházhoz.

Siker

Ezt az embernek valahogy be kellett osztania. Megmaradni folyamatosan. Ez a legnagyobb kihívás. Hogy ne törjön meg a munkafolyamat. Mindig összerakni a lehetőséget egy következő előadásra. Hogy megszülethessen. Nem volt soha időnk arra, hogy a babérjainkon leleddzünk, mert mindig ott volt előttünk a következő darab kihívása. Ez akkora teher. Soha nem tudod, hogyan sül el. Folyamatos izgalmi állapot, amit kezelni kell, és ez lefoglalt bennünket. Nem nagyon törődtünk a recepcióval.

Az árat ott kint, Franciaországban is meg kellett fizetni azért, hogy úgy csinálhass színházat, ahogy te azt elképzeled. Bár Franciaország a mai napig eléggé pozitív helyszín. Ezért is tartom fönn, mert ott tolerálják a köztes területet. Nem is az, hogy köztes területet, de ott nincs ekkora szakadék a kőszínházak és a független társulatok között. Jobb körülmények között dolgozhatnak a függetlenek, mint a mi régiónkban. Igaz, a jó föltételek még nem eredményezik, hogy olyan sok jó színházi produkció születhessen. Viszont a lehetősége megvan.

Háború

Mosolyogva szoktuk konstatálni kint, a fene egye meg! Franciák, ha tudnátok, milyen jó dolgotok van. De azért hiányzik nektek egy kis háború, hogy rájöjjetek, hogy megbecsüljétek ezeket a dolgokat. Mi persze, ott a Délvidéken, jól ki voltunk szolgáltatva. Majd’ minden nemzedéknek megadatott egy háború. Ez így legalább kondícióban tart bennünket. Az én színpadomra ez korábban fölkerült. A vad anatómiájában (1994) feszegettem ezt a kérdést. Hogy egyszer talán még a visszatérés lehetőségét is elvágják. Annyira felborul a világ, hogy már nem lesz kiút. Akkor hogyan viszonyulsz, ha még jobban belobban az őrület? Aztán újra reflektáltunk erre a Woyzeckkel, a magunk módján.

Woyzeck

Szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még most is tanulmányozhatjuk ezt az ügyet. Igen, olyan, mint egy tanulmány. Úgy látszik, vannak olyan ügyek, amelyek a maguk módján kiállják az idő próbáját. Van, amikor az ember talál egy olyan formát, ami már a születése pillanatában is időtlen. Ez segíti, hogy az ember áthúzza ezt különböző korokon. Amiket megélünk. Mai napig is, bárhol játsszuk, azt érezzük, hogy nagyon frissen hat. Nekünk meg föl van adva lecke, hogy évtizedeken keresztül, egyetlen darabon belül is, az ember a végtelennel dolgozik. Mindig találsz egy mikrostruktúrát, amiben még mindig nagy a variációk lehetősége. Az öröm, hogy ezt még így is megformálhattam. Ezt ki lehet teríteni, akár egy egész életre is.

Valójában egy darab is elég lenne.

Kiterítés

Valójában egy darab is elég lenne. Valami ilyesmit is vetítek ki rövidesen. Még van egy-két téma, amit lezongorázok. De már készülök is fejben és papíron a darabhoz. Oda, az utolsó darabhoz. A befejezhetetlen darabhoz.

Remélem, nem érzek majd késztetést, hogy új darabot csináljak. Már minden készen áll bennem, hogy lerakjam az etalonokat ehhez. Ami úgy lesz utolsó, hogy nem lesz befejezve. De játszani fogom. Ez nem koncepció kérdése, ez más szinten történik. Megvilágosodásként, belső evidenciaként. Igen, ez a forma, amibe kapaszkodhat az ember. Válaszadás, reflektálás arra az útra, amelyet eddig megcsináltál. Amikkel küszködtél. Keresed mindig a legjobb választ a következő lépésben: és ez most így érik meg bennem, így áll össze a gondolattal. Nem filozofálgatás eredménye, hanem egy első fórum. Hosszú belső mérlegelés eredménye.

Díszletek

Minden díszlet megvan, franciaországi raktárakban. Most haza is vittem a Comedia  tempio díszletét. Ez is egy próbatétel lesz. Hogy egy régi formát át lehet-e adni? Egy partitúrát. Egyszerű kérdés, hogy ennek van-e értelme? Milyen hatással lenne rám? Legalább egyszer erre konkrét választ kell, hogy kapjak. Megpróbálom. Nyit-e mellékes ajtót a régi darabokhoz? Ez lesz a kérdés. Visszanyúlok-e, hogy azokat is átadjam?

Kanizsa

Jó néhány kört már megtettünk. Most veszem észre, hogy másképpen alakul a viszony. Szűkül. A házam körül próbálom szűkíteni. Megcsinálni a műhelyt, a burkot. Viszont kifelé nő. Megváltozott, és másképpen nő. Ha csak a színházi világot nézzük, Urbán színháza, Szabadka, a Desiré Fesztivál, Újvidék... – nagyon izgalmas színházak vannak. Másképpen van jelen ez a közeg, mint az elmúlt harminc évben. Ezzel dialógusban kell állnom. Viszont itt van a táj, az egész Járás, a terület, ahol megy tovább a megfigyelések rendszeressége.

Ez van

A régi emberek elhullnak. De jönnek újak, fiatalok. Ez is egy kihívás. Velük megtalálni a közös nevezőt. Budapest is ezért van. Mindig is ezért volt, az elmúlt két évben is. Kicsit sűrűbben, erőteljesebben, mint az átutazásokhoz képest. Továbbra is nagyon izgalmas helyszín. Akár maga a Kárpát-medence. Az erdélyi pontok. Könnyíti a dolgot, hogy mi darabokkal megyünk, így tesszük le a kapcsolódási pontokat. Addig egyszer-kétszer játszottunk arra, a kilencvenes évek elején, főleg Bukarestben. Most van néhány fesztivál, amelyekből összeáll a kép. Nem sok, de itt, úgy látszik, ennyire van szükség. Csak nagyon hasonlítanak egymásra ezek a fesztiválok. Inkább mocsárnak tűnik az egész. Ami nagyon gyorsan beposhad, és évtizedeken keresztül poshad tovább. Vagy a rendszer ilyen. Belterjes, nem tudja megújítani önmagát. Vagy a színházból akarja megújítani önmagát. Ezzel küszködik az itteni térség.

Rengeteg darab készül. Ez egy lényegbeli eltolódás. Mert nincs idejük. Mert lemaradnak. Belefáradnak az emberek ebbe a termelési dömpingbe. Rengeteg közepes vagy ennél is gyengébb előadás születik, és ez beborítja az egész területet. Ezért hasonlít a mocsárhoz, mert nem engedi át a levegőt és a fényt. Ha több erős mű születhetne, akkor azokat mozgatnánk be, ez könnyebb volna, mint állandóan ezen a dzsungelen átküzdeni magunkat. Könnyebb volna, mint mozaikokból összerakni a színházi élményt az igényesebb néző szemszögéből, aminek én magamat is érzem. Így nem beszélhetünk életerős, friss színházi közegről, mert belefalazódott a megszokásaiba.

Kettő

Kétféle módon próbálom kezelni most azokat a kérdéseket, hogy hol játszunk és hogyan? A harminc év tapasztalatában van egy keserű folt is. Nagyon sok darabunk került olyan színházi térbe, ahol nagyon sokat veszített. Mert nem erre a színházi formára, tradícióra lettek kitalálva az előadásaink. Az alkalmatlan tér látványban is, energiában is gyöngíti az előadást. Ettől folyamatosan szenvedek. Ünnepnap, amikor olyan térbe kerülünk, ahol minden megfelel. Ez annyira ritka, hogy már próbáltam is rá reagálni, amikor a nézőteret is visszük magunkkal. Már három előadás készült így. Filozófusok, Ózon, Athem.

A befejezetlen darab is ilyen lesz. A nézőtér is meg lesz csinálva. Minden néző be lesz komponálva a kompozícióba. Mit lát, mit hall? Meddig engedem? Minden gesztus, ami a színpadon történik, ellenőrizve lesz kívülről is. Minden pontról. Én határozom meg, meddig mehet, meddig terjed, milyen szögben. Ez lesz az egésznek a gondolata. Nagy Formának nevezem. Száz ember lesz a nézőtéren, nyolc méteres színpadnyílással.

De lesz egy Kis Forma is. Húsz embernek, még közelebbről, és a színházi teret még jobban szűkítenem kell. Ehhez már Kanizsán, a kazánházban próbálom is a teret, meg itt, a lakásban. A sarokban megépítem a színházat, hogy ellenőrizzem, milyen a viszony, ha még közelebb kerülsz hozzá. Ez az egyik szál, amire ráállok, és ezt fogom védeni.

A másik, hogy mindenhol lehet színházat csinálni. Speciálisan belakni, beépíteni, berajzolni egy teret. És az csak ott és csak akkor fog megtörténni. Ez a két szál, ez lesz akkor, hiszen két lábon jár az ember.

Mindig az ideális színházi forma lebeg az ember szeme előtt. Mindig próbálok maximálisan elégedett lenni, minden eszközömmel, ehhez próbálok hozzányúlni. Minél kevésbé kiszolgáltatottnak lenni. Mert nagyon nagy harcok vannak a háttérben. Nagyon nagy árat kell fizetni, hatalmas diplomáciai harcokkal, hogy létezhess.

De ez be van kalkulálva. Ajándékba nem várhatja az ember, hogy megkapja a feltételeket. Nem is vártam el soha az életben. Most is azon dolgozom, hogy olyan párhuzamos forrásokat építsek ki, hogy ne álljak függő viszonyban semmilyen rendszerrel. De ha az ember jelen van, előbb-utóbb találkozik ezekkel az érintkezési pontokkal. Én egyenrangú félként akarok ott lenni ezekben a pillanatokban. Ugyanakkor nem várom ki, hogy legyenek, ha éppen nincsenek. Ha nincsenek megfelelő pillanatok, akkor magam teremtem meg azokat. Ennyi. Körülbelül ennyi.

(Budapest, 2014. december)