Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

Optimisták

Mesés Péter

Sinkó? Miért?

Bevezető a számhoz

 

„...két ludovikás jött velem szemben az utcán. Mikor megláttak, lesütötték a szemüket, és zavartan tisztelegve, szótlanul mentek tovább. Mert ilyenek is voltak köztük.”
(Sinkó Ervin)

 

2012. június 25.

Ilyenek is voltak köztük, ráadásul az egyikük pont én voltam. Történt ugyanis, valamikor 1980-ban, esetleg ’81-ben, hogy Jászberényi Attila barátom beugrott hozzánk egy vasárnap este, mondván, leszólították őt az utcán, nem érdekelné-e egy kis filmszerep. Nofene, mondom én, belőled még filmsztár lesz. Ennyire azért nem komoly a helyzet, de statisztákat keresnek valami tanácsköztársaságos filmhez. Menjek én is. Na jó, gondoltam, végül is hétfő reggel csak jobb egy kis filmforgatás az iskolánál, s ki tudja, hátha nem is Jászberényi, hanem én leszek filmsztár. Na jó, esetleg mindketten.

Így kerültünk be a Dömölky János rendezte Optimisták című tévéfilmbe, illetve sorozatba, száz lázadó ludovikásként, majd így választottak ki a száz közül pont minket, kettőnket, hogy zavartan tisztelegjünk, amikor Eperjes Károlyt meglátjuk a Hősök terén. Egyikünknek még szövege is volt. Vagy Jászberényi, vagy én mondtam, hogy melyikünk, maradjon most már filmtörténeti rejtély, egyikünk mindenesetre mondta: „ő volt a Báti”.

A filmből, pontosabban a sorozatból egy percet nem láttam, de bizonyára nagyon jók voltunk, mi, két ludovikások. A könyvet viszont, az Optimistákat, elolvastam. Régen volt, nagyon fiatal is voltam, egyáltalán nem emlékszem, miként hatott rám, volt-e egyáltalán valamilyen hatása. Talán kicsit el is felejtettem, már úgy értem, magát a könyvet. Azóta ugyan levettem már a könyvespolcról, de bevallom, nem olvastam újra.

Sinkóval legközelebb néhány év múlva találkoztam újra. Az Egy regény regénye. Nyilván, mi más. A nyolcvanas évek második felében olvastam, alighanem jugoszláviai kiadásban. Nagyjából egy időben Arthur Koestlerrel, ugye, Sötétség délben, talán az AB Független Kiadó adta ki, de az biztos, hogy szamizdatban. E két könyv hatására már egészen pontosan emlékszem, s nem hiszem, hogy én lettem volna az egyetlen, legalábbis a magam korosztályában, akinek e két könyv jelentette a kommunizmus végét, úgy értem, ha nem hangzana túlságosan röhejesen és nagyképűen, akkor a végső leszámolást a kommunizmussal.

Koestler azóta is benne él az irodalmi köztudatban, legalábbis a műveit kiadták a kilencvenes években, itt-ott hivatkoznak rá, néha szó esik róla. Koestler, egy kicsit legalábbis, van.

Ellenben Sinkó mintha nem lenne. Eltűnt, senki nem beszél róla. Hiszen mondom, vagy harminc év elteltével én magam sem olvastam újra az Optimistákat. Tehát én is részese vagyok a Sinkó-feledésnek. De ha már egyszer így van, úgy gondoltuk mi itt a szerkesztőségben, hogy talán érdemes lenne utánajárni a dolgoknak, hiszen ha csak közvetve is, de azért az EX-nek van némi köze Sinkóhoz. Arra kértük tehát szerzőinket, kedves barátainkat, segítsenek nekünk utánajárni, ki is volt ez a Sinkó Ervin, kiérdemelte-e, hogy manapság már ne nagyon beszéljenek róla, vagy érdemtelenül felejtettük el. Mennyiben volt illúzió részt venni bármiféle világmegváltásra törekvő mozgalomban, hát még az mennyire volt illúzió, hogy pont Optimisták címmel írt regényt róla? Voltak-e vajon nekünk is illúzióink, és ha voltak, akkor leszámoltunk-e már velük, vagy még velünk vannak? Szükség van-e ma még egyáltalán illúziókra, utópiákra? No, és mit lehet kezdeni azzal a sokféle identitással, ami Sinkó sajátja volt? Az eredményt itt olvashatják.