Menj, gondolat…

(kórus)

Le az absztrakttal!

2008. november 3.

„1856-ban Bakunyint Szibériába küldték, nem kényszermunkára, ahogyan az elbeszélései alapján gondoljuk, hanem csupán száműzetésbe."
Nem nehéz észrevenni, hogy Engelsnek ez a szemantikai szempontból valóban példásan rosszindulatú mondata az egyik tünete annak a (kommunista) politikai pártokat (is) átalakító, rafinált, megkülönböztető politikának, amelynek következtében az óriási bürokrácia miatt a pártok számos területen a nyugati logika alapján működnek.
Tény, hogy alig több mint egy évszázad alatt a forradalmi lendület a mindennapok részévé vált, olyannyira, hogy azt a kispolgári, hierarchikus mentalitást, amelyik a karteziánus cogito ergo sum óta a legnagyobb eredményt érte el, ezekben az óriási és statikus szervezetekben - a politikai pártokban - ugyanaz a gőgös biztonságérzet jellemzi, mint ami a lakótelepeket is; az emberiség hatalmas amőba módjára ismét bekebelezte és felemésztette az átalakítás minden reményét.
Egy biológus nálam talán sokkal jobban tudna beszélni azokról az emberi lényekről (ha egyáltalán helyes még ezt a kifejezést használni a fajnak ebben az állapotában), akik inkább egy méhkas vagy egy hangyaboly egyedeire hasonlítanak; ami engem illet, arra szorítkozom csupán, hogy megjegyezzem: az a hatalmas visszafejlődés, aminek az emberiség folyamatosan, immár húszezer éve részese, most már megállíthatatlannak látszik, és bármilyen újabb „civilizáció meghódítása" végzetes lehet; maga a tény, hogy borzalmas életformákat látunk magunk körül és olyan szervezeteket, amelyek szerint az egyetlen, az utódok felé közvetíthető dolog a mesterséges működés lehet csak, a helyzet drámaiságára és egy olyan, totális irányváltás szükségességére kell irányítsa a figyelmünket, amelyik - mielőtt még nem késő - megszakíthatja a világ szklerózisának folyamatát.
Túlságosan is egyértelmű, hogy a helyzetért leginkább felelős valami, a motor, amely ebbe a zsákutcába vezette az autót, nem más, mint az ész; az ész, amennyiben kidolgozta a civilizáció, úgy is mint a fejlődés negatív mítoszát: éppen ezért az ész az, ami ellen harcolni és tiltakozni kell, éspedig azért, hogy válságba kerüljön és megzavarjuk olajozott működését: az intellektus hatalma ma már valóban odáig terjed, hogy az emberiség megfeledkezett hajdani etnikai, pszichospirituális eredetéről, a termeszboly ellenőrzési formái pedig annyira megmerevedtek, hogy még a bolondokat is, akiket valamikor kegyesen kizártak a gépezetből (vagy minden további nélkül Isten szent őrültjeinek, egy felsőbb értelem megtestesüléseinek tekintettek), ma mint „gyógyítandókat" skatulyázzák be, és azért kínozzák (gyógyítják) őket, hogy újra háromdimenziós, színes képekben lássák azt a káprázatos panorámát, ami körülveszi őket; ugyanis teljes mértékben megfelel a lakótelepek ijesztő logikájának az a tény, hogy saját gyerekeiket meghalni küldik valamelyik (hódító vagy védelmi, „piszkos" vagy „tiszta") háborúba, de képtelenek elviselni azt, hogy tiszteljék a szabadságnak és a képzeletnek (és a képzelet szabadságának) azokat a szentélyeit, amelyek maguk a bolondok, mert ebben az esetben az a bizonyos értékes áru, a gondolat örökre megromlana és nem lehetne többé eladni.
Az őrültek kórházait a józan ész bérlőinek féltékenysége és irigysége hozta létre (ugyanazoké, akik a tömegkommunikációs eszközöknek nevezett emésztőcsöveken keresztül értékesítik a józan észt), azzal a céllal, hogy hevenyészett javítás után újra forgalomba helyezzenek egy bizonyos mennyiségű elromlott órát, amelyek nemsokára újra elromlanak majd, mert egy értelmetlen kísérlet összhangot akar létrehozni köztük és a lakótelepet szabályozó rend között; ugyanígy a Vöröskereszt feladata a harctereken és az autópályákon az, hogy a lehető legtöbb holttestet adják vissza az életnek hogy aztán újra ágyútölteléket csináljanak belőlük, vagy autóbaleset áldozatai legyenek, amivel a lehető legkésőbbre halasztják az olyan gazdasági és politikai katasztrófákat, mint a béke és az autóipar válsága: a felebarátaink baráti kizsákmányolásába vetett remény, meg a futószalag és az úthálózat iránti nyálas jóakarat alkotják a jövő standardizálásának legfontosabb programpontjait: de a jövőnek, ami már amúgy is törött karként lóg a történelem testén, a jövőnek az amputálása immár befejezett tény, és minden abbéli igyekezet, hogy az emberiség újra a védőszárnya alá vegye, kudarcra ítéltetett, mert magának a fejlődésnek az eszméje hozza létre az ahumanitás legmagasabb fokát.
Ha a fejlődés eszméjének alapja a gondolat, akkor az egyetlen anarchikus cselekedet, amely az embert a saját maga alóli felszabadulás útján eredményre vezetheti, a gondolat önfelszámolása, annak érdekében, hogy létrejöjjön a regressziónak az a - primitív, mentális elemi valóság felé vezető - formája, ahol a világ és a képzeletbeli világ ismét eggyé válik, és a gondolat-áru helyébe a gondolat-álom lép. A most forgalomban lévő gondolat olyan árucikk, amely a legtöbbet ígérőhöz kerül a kereslet és a kínálat kapitalista és a propagandacélokra való állami felhasználás szocialista szabályai szerint; így a lakótelep szokásai szerint törvényszerűen alakul át, és „kritikus módon" bár, de a fenti helyzetből fakadóan hamis mítoszai és társadalmi kicsinyességei kerülnek előtérbe, és ez a helyzet odáig fajulhat, hogy kémkedésre kényszeríti a gondolatot a regnáló hatóság számára, vagy a forradalom legvulgárisabb közhelyeinek hangszórójává változtatja; itt a gondolat félreérthetetlen módon olyan kisipar terméke lesz, amely a versengésre épül: patológiás esetekben a gyártó társadalmi szempontból olyan törtető, aki azt gondolja, hogy az őt körülvevő valósághoz való „aktív" magatartásából egy bizonyos ideológiai feszültség származik, amely bármilyen elégtelenséget kárpótol számára, és ebből azt a következtetést vonja le, hogy a kijelentés az eseményekről való egyetlen lehetséges beszédmód; ennek alapja pedig Marx botrányos és utópisztikus gondolata, miszerint a filozófusok eddig megelégedtek azzal, hogy a világot magyarázzák, most meg kellene változtatniuk azt.
Ám ez a tiltakozó magatartás, amely a bürokratikus univerzummal való többé-kevésbé nehéz kompromisszumok hosszú folyamatában szilárdul meg és végzetszerűen messiási várakozássá változik a mocsárban, végül is nem más, mint a pangás másik oldala, éppen azért, mert a kispolgári mentális kiterjedésnek két oldala van, mint minden éremnek: mindaz, amit a forradalom tehet azért, hogy totális forradalommá váljon, az önmaga megtagadása, hamis parancsszavak gyártása, saját magának idiótává való maszkírozása; a forradalom már nem elégedhet meg azzal, hogy Springert bosszantja, a sajtó elpusztítását kell elterveznie, mert a méreg nem a célokban van, hanem az eszközökben; a gondolat-eszközt, a gondolat-pénzt meg kell tagadni, bármilyen formában van is jelen a „kultúránkban", ha a cél, amit kitűzünk, az valóban az ember ember fölötti (bármilyen típusú, nem csak gazdasági, hanem mentális) uralmának felszámolása.
Mindeme okoknál fogva a gondolatnak illegálissá kell válnia: a szabadon áramló gondolat áruba bocsátott gondolat; abban a pillanatban, amint megkapja az áramlás szabadságát, jogosítványt is kap, személyi igazolványt, útlevelet, fizetést, pénzbeli értéket, árat: fel kell tudni majd számolni a gondolat magántulajdonát, válságot kell okozni a nemzetközi piacon (Castro indítványa csak az első lépést jelenti) forradalmi tűzfészkeket létesítve mindenhol, ahol eszméket kezdenek árusítani; a gondolatnak képesnek kellene lennie arra, hogy közös értékké váljon, és egy nap tiszta, közös alkotásként létezzen.
SZOKÁCS Kinga fordítása

Quindici 13, 1968. november

Adriano Spatola (1941-1988): költő, vizuális költő, képzőművész, a „Gruppo 63" tagja, az európai hangköltészet egyik fontos alakja, teoretikus, a konkrét-vizuális költészetről szóló monográfiájának címe: Verso la poesia totale - A totális költészet felé. Létrehozza az Edizioni Geigert, amelyből később a Tam Tam című folyóirat és könyvsorozat alakul. 1979-től Baobab címmel szerkeszt kazettafolyóiratot. Számos hangköltészeti fesztiválon, többek között Budapesten is szerepelt performanszaival.