Levél Lukács Györgyhöz

Nyugat-Berlin, 1967. március 31.

2008. november 3.

Igen tisztelt elvtársak, Lukács professzor!
Körülbelül egy éve Jánossy Ferkó és Jánossy Mária közvetítése nyomán lehetőségem nyílt rá, hogy amerikai származású feleségem, valamint két politikai barát társaságában kimerítő és izgalmas beszélgetést folytassak Önnel a forradalmi mozgalmak helyzetéről általában, illetve a húszas évekbeli állapotokról.
Az SDS (Egyetemisták Német Szocialista Szövetsége) keretei között, illetve azokon kívül végzett, folyamatos politikai-propagandisztikus és szervezőmunka (melyek kölcsönhatása sajnos nem mindig mondható gyümölcsözőnek), valamint a gyakorlati tevékenységre irányuló elméleti-fogalmi természetű erőfeszítés; illetve a múlt elméleteinek a jövőbe forduló jelen vonatkozásában megvalósítandó történeti érvénytelenítése mostanáig gátoltak abban, hogy eleget tegyek levélírói szándékaimnak.
Mint tudja, az SDS mindmáig az egyetlen komoly szocialista erő a Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben. Az elmúlt év folyamán azonban javultak az ellenzéki szocialisták bizonyos mértékű terjeszkedésének „objektív feltételei", nem utolsósorban azt követően, hogy a gazdasági csodáját gyakorló (az újjáépítés korszakában lévő) szövetségi kapitalizmus a végfázisban bizonyos strukturális nehézségekkel küzd. Ezzel kapcsolatosan nem szabad figyelnem kívül hagynunk a következőket:
‒ nincs és nem is lehet szó marxista értelemben vett válságról, az ugyanis lényegileg feltételezi az 1920-as lenini meghatározást, mely szerint: „A forradalom csak akkor győzhet, ha az alsó rétegek már nem akarják a régi [rendet], a felsők pedig nem boldogulnak a régi módon."
‒ a német forradalmi folyamatnak - mint a világforradalmi folyamat részének - elméleti fogalma még nincs kidolgozva.
‒ ennél fogva természetesen hiányzik az elméleti belátás megfelelője a szervezés szintjén. A jelen korszak forradalomelméletének hiánya semmiképp nem csaphat át történelmileg domináns szervezeti formákba.
‒ következésképpen a „mi" gazdaságunkban felmerülő átmeneti nehézségekből egyelőre csakis az ellenforradalom húzhat hasznot.
A Lenin-idézet nem véletlenül szaladt ki a számon. Úgy vélem, a leninizmus mint „imperializmus korabeli marxizmus" ma már csak nagyon feltételesen, a forradalmi tudomány alkotó módszereként gyakorolható. Azóta ugyanis annyi minden történt velünk és általában véve a forradalmi mozgalommal, hogy csak a felhalmozódott hatalmas anyag lehető legintenzívebb feldolgozása révén tudunk világosságot teremteni a történelmi folyamatban elfoglalt helyünkre vonatkozóan, ez a munka pedig csak a forradalmár-tudósok kollektív erőfeszítéseként képzelhető el. Álláspontom szerint ez nem jelentheti azt, hogy tartózkodnunk kellene a gyakorlati politikai tevékenységektől az elméleti feldolgozás javára. A jelenlegi korszak történelmi jelei nem hagyhatók figyelmen kívül, a doktrinér-ellenes tudományosságnak ragaszkodnia kell ehhez az állásponthoz. Ennél fogva a harmadik világban zajló harcokra, a Vietnamra vetett pillantás valószínűleg többet jelent, mint romantikus forradalmiságot. Vajon nem képzelhető el, hogy éppen ezáltal válhatna nyomatékosabbá az a belátás, hogy a kapitalizmusnak a magasan fejlett országokban történő átalakulása szükségszerű? Nem válik-e ez által egyre világosabbá az egésznek a részek, a világgazdaság egészének a népek felett gyakorolt hatalma?
Lenin, a 20-as évek és a jelen álláspontja között nézetem szerint alapvető különbség, hogy többé nem indulhatunk ki a társadalmi-gazdasági és a politikai-társadalmi forradalom folyamatának dialektikus azonosságából. A proletariátus gyakorlatának irányítása korábban megoldható volt a kapitalizmus ellentmondásos fejlődési irányainak elemzésével és csupán a válságokra kellett koncentrálni. Így azután a proletárforradalom stratégiáját valamint taktikáját ezekre az időszakosan bekövetkező válságokra és háborúkra való elméleti és szervezési felkészülés képezte. Még ilyen körülmények között is megmutatkozott (már az 1919/1921-es szakaszban), hogy a kapitalizmus objektív válsága párhuzamosan zajlik a proletariátus mély ideológiai krízisével, vagyis a várakozásokkal ellentétes dolog ment végbe: az aktív osztályöntudat helyébe - melynek az egyre élesedő gazdasági válság során majdhogynem „automatikusan" kellett volna kialakulnia - a mélységesen eldologiasodott mensevizmus lépett!
A kapitalista termelés objektív törvényei hozták létre azt a válságszituációt, amelynek szocialista átfordítása csak „a proletariátus szabad és tudatos tette" révén volt lehetséges. - A másik alternatíva: a harcban álló osztályok felszámolódása.
Vélhetőleg ennek az értékelésnek eredményeképpen jött létre az „offenzíva-elmélet", amely éppen a tömegpártok akcióinak segítségével kívánta feltörni az osztálytudat passzivitását és stagnálását, valamint gyorsítani az osztálytudat fejlődésének folyamatát.
Ez az elmélet, amelyet Lenin, Trockij és mások elutasítottak, nem intézhető el a puccsista voluntarizmus címkéjével, tekintve, hogy az eredendően marxista módszer mindig a szubjektív és objektív tényezők dialektikusan változó viszonyának konkrét történeti meghatározására törekedett.
A vak aktivizmus (a puccsizmus) valamint az értelmetlen objektivizmus (opportunizmus) lényegileg tartoznak egymáshoz - ahogyan azt ön is sok helyütt hangsúlyozta 20-as évekbeli publikációiban -, az offenzívaelmélet éppen a puccsizmust kívánta megakadályozni taktikájával.
Az a benyomásom, hogy az 1921-es márciusi harcoknak, melyek Közép-Németországban zajlottak és Pogány valamint Kun őrületesen hamis jelszavai dacára áttörték a német munkásosztály passzivitásának falát, van egy olyan jelentősége is, melynek kevésbé szenteltünk figyelmet: munkanélküliek ezrei először vették fel a harcot a termelésben a „boldogok" ellen, akik nem kívánták kockára tenni munkahelyüket és jövedelmüket éppen az infláció idején (a Hörsing-bandák1 ellen folytatott politikai harc számomra ezen a ponton nem releváns).
Ezáltal valami olyasmi jelent meg, ami a német fasizmus győzelméig domináns elem maradt.
Marx elemző módon kimutatta, hogy a termelésben foglalkoztatott munkások száma a gépek bevetésével arányosan csökkent. Az „osztály" egyre kisebb része képezte a termelés alanyát, s ennek lényegbevágó következményekkel kellett járnia a proletariátus egyes rétegeinek kölcsönviszonyára nézve. Nekem úgy tűnik, a proletariátus „objektív gazdasági egysége" - melyet Ön a Történelem és osztálytudatnak mindenekelőtt a szervezetre vonatkozó részében kiindulópontnak tekint - a termelőerők fejlődésének következtében kapitalista módon felszámolódik. Ez azt jelenti, hogy a munkanélküliek és a munkások szétválása (különösen a 20-as évek második felében) az anyagi termelés fejlődésének új szakaszát fejezte ki: miután a német kapitalizmus többé nem volt képes arra, hogy kolóniák révén küzdjön meg a felhalmozódás terén mutatkozó korlátokkal, új stratégiát kellett találnia.
Kezdetét vette a szervezett formában történő tőkefelszámolás kora, mégpedig bezárások és készletmegsemmisítés révén, a tőke improduktív célokra való fordítása révén (járadékok fizetése felvásárolt konkurensek számára, vesztegetési pénzek, improduktív állami kiadások, mindenekelőtt fegyverkezésre) így növekedtek egy olyan társadalom „holt kiadásai", amelyet a technikai lehetőségei mögött egyre jobban elmaradó termelésnövekedés jellemzett. Mindez együttvéve a társadalom rétegződésének dinamikája szempontjából új tendenciákhoz vezetett. A „nem produktív" lakosság részaránya az összmunkásság keretein belül gyorsan növekedett, így aztán a kapitalizmus fő ismérvévé a strukturális munkanélküliség vált, amely annyiban különbözik a marxi tartalékhadseregtől, hogy magát a munka reményét is fel kell adnia. E korszakot a ki nem használt termelőképesség, valamint a funkcionális és fizikai jellegű tőkemegsemmisítés jellemzi.
Munkanélküliek és munkások szétválásához hozzáadódott a támogatást igénylő és terjeszkedő iparágak strukturális különválása. Az államnak, mely még nagyon tétova módon próbálkozott azzal, hogy befolyása alá vonja a termelési módokat - természetesen az uralkodó rend, s ezzel egyben a monopólium érdekében - valamint a terjeszkedő iparágaknak szubvencionálniuk kellett a támogatásra szoruló ágazatokat és a mezőgazdaságot. Ezáltal azonban adva volt az osztályharc egy másik korlátja. Ha a vállalkozókat (kapitalistákat) és a munkásokat a pénzügyi függés közös ketrece zárja össze, akkor olyan ipari struktúrában, melyet egy ésszerű társadalom régen felszámolt volna, hogyan lehetséges keresztülvinni az osztályharcot, mely a sztrájktól az általános sztrájkon át a fegyveres ellenállás fázisáig terjedne?
Vagy gondoljon a bányászat állapotára a mai Nyugat-Németországban: egy szervezett világgazdaság keretei között - ahogyan ön definiálta 1921-ben a szocializmus győzelmét - ennek a teljességében szubvencionált tevékenységnek többé nem lenne értelme, telepíthetnénk a helyére inkább erdőket, melyeket benépesíthetnénk ritka állatokkal. Ezzel szemben a munkások a szükség fekete zászlait lengetve vonulnak e tájakon, s ünneplik a tényt, hogy meg tudták őrizni munkahelyüket. Természetesen támogatnunk kell a bányászoknak az uralkodó kapitalista kormánnyal szemben támasztott követeléseit, de nem gondolható-e el ebből kiindulva olyan osztályharc, amelyben osztályhelyzet, osztályérdek és lehetséges osztálytudat egymás között közvetítenek?!
Az új társadalmi és gazdasági feltételek mellett a későkapitalizmus osztály-jellegének kérdése legitimnek tűnik számomra.
A kapitalizmust mint történeti korszakot illetően Marx utalt az anyagi termelés elsőbbségére a történelmi egész keretein belül, ugyanakkor azonban hangsúlyozta a gazdasági mozgástörvények, a kategóriák stb. történelmi jellegét is. Ám mi van akkor, ha a szocialista változások anyagi feltételei régóta rendelkezésünkre állnak, s az anyagi termelés azon (történelmi) szerepe, hogy az emberiség szorongatott helyzetét hatalmas termelőerők kifejlesztése révén potenciálisan leküzdje, régóta lejátszott ügy? Nem változik meg ekkor gyökeresen az a jelleg, amellyel az anyagi termelés az emberi emancipáció folyamatában bír? Nem kellene akkor egy dialektikus-forradalmi történelemszemléletnek elutasítania a történelmi folyamat szükségszerűségének kategóriáját? A forradalom objektív lehetőségét a folyamatnak ezen a pontján „szubjektíve" újra meg újra eltékozolhatjuk, az esemény szükségszerű jellege így egyre ambivalensebbé válik.
Számomra úgy tűnik, egy materialista történetfilozófia esetében „a szabadság birodalmába történő ugrásnak" (Engels) - mely 1921-ben az ön számára alapul szolgált az offenzívaelmélet vizsgálatához - nem a kapitalizmus egyetemleges összeomlásából kell kiindulni, hanem abból a lehetőségből, hogy a magasan fejlett és még inkább felszabadítandó termelőerőkre támaszkodva az emberiség ínséghelyzete felszámolható. A fizikai és funkcionális értelemben vett tőkemegsemmisítés fent vázolt folyamatai, illetve az állami bürokrácia önállósodásából adódó „holt költségek" növekedése már a 20-as években megkezdődött, s a kapitalizmus „objektív-történelemfeletti szükségszerűségének" abszolút végét jelezte. A két német munkáspárt teljes hozzá nem értése, valamint a Kommunista Internacionálé fatális szerepe - amelyek történelmileg magyarázhatók ugyan, de nem rendelkeznek alapvetően szükségszerű jelleggel - eljátszotta az 1929 körüli gazdasági krízis forradalmi fordulatának lehetőségét. Így nyílt meg az út valamennyi társadalmi réteg és osztály támogatásra szorultjai, a német fasizmus paramilitáris szervezeteinek diadala előtt.
A polgári társadalom egy időre újra bebiztosította magát. Képes és hajlandó volt arra, hogy fennállásának eddigi legveszedelmesebb válságából levonjon bizonyos következtetéseket: az állam szerepe egyre inkább előtérbe került, a szocializmus kihívását az államkapitalizmus eszközeivel kellett volna megfékezni. Nálunk, a Szövetségi Köztársaságban, ez a folyamat meglehetős egyértelműséggel veszi kezdetét most, az újjáépítés korának lezárultával, amikor az állam, mint „a tőkések ideális összessége" arra törekszik, hogy egyre célirányosabb beavatkozások révén fektesse két vállra a liberalizmus maradványait.
Kapitalista bojkott és proletárblokád című cikkében ön azt írja, hogy az osztályharc döntő pillanataiban a tőke és a bérmunka történeti-materialista módon kezdenek „gondolkodni", hozzáteszi azonban, hogy ez által a tőke felszámolódik, míg a proletariátus egyfajta forrásra lelhet a harc elszántabb folytatásához. Ezt a megjegyzést a jelen összefüggésében is nagy jelentőségűnek tartom, hozzá kell azonban tennem, hogy a CIA, mint a kapitalista uralom szolgálatába állított legátfogóbb anyagfeldolgozás, ezt a funkcióját tekintve ma is sokkal hatalmasabb a forradalmi mozgalomnál.
A forradalmi táborban azonban vannak jó kezdeményezések, pl. a bolognai Centre de Fanon, illetve a New York-i Monthly Review. A forradalmi gyakorlat hátterét biztosító tudományos központok létrehozását mi is fölvettük a következő periódus célkitűzései közé. Egyébiránt „mi" (akiknek a Szövetségi Köztársasággal való kapcsolata nem mindig a legjobb) itt Nyugat-Berlinben azon a véleményen vagyunk, hogy ezeknek a központoknak a kialakítása nem lehetséges gyakorlati-kritikai tevékenység nélkül. Elméletileg abból indulunk ki, hogy az újjáépítés periódusának vége az autoriter/törvényesített államkapitalizmus kezdete és kiindulópontja. A társadalomnak a monopolkapitalizmus révén megvalósított uralásáról az államkapitalizmuson alapulóra történő átmenet a forradalmi elméletnek megfelelően az utolsó dolog, amit a polgári társadalom nyújtani tud (ld. Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig). A folyamat elkezdődött, s ebben az a lényeges, hogy a polgári társadalom fejlődésének eme szakaszában egyetlen csoport, réteg vagy akár osztály esetében sem teszi lehetővé a negatív hozzáállást vagy a termelési összefüggésen való kívül kerülést. Ellenkezőleg: mindent magába akar olvasztani, s minden munkanélkülit megfizet. Bármit megenged, míg játékszabályait nem sértik meg gyakorlati-kritikai szándékkal, azonban minden erejét mozgósítja a legjelentéktelenebb csoportokkal szemben is, ha azok megkísérelnék erőszakkal áttörni e szabályokat (engedélyezett tüntetés átalakulása illegálissá, az érintkezési formák megsértése báb-nagykövetek révén stb.)
Az áru - folyamatszerű fejlődése révén - magában hordozza az államkapitalizmus alternatíváját, mely egy korszerű tervgazdaság révén képes a tömegek hatékonyabb ellátására, s ezzel együtt a profit növelésére. A gazdaság vezetése közelebbről tekintve technikai folyamattá válik, mely felváltja a versenykapitalizmusnak - „a résztvevők öntudatlanságán" (Engels) alapuló - természeti törvényjellegét.
Nekem úgy tűnik, az államkapitalizmus fogalma felszámolja, kapitalista módon feladja az osztály fogalmát, melynek kiindulópontja az anyagi termelés sajátos minősége és elsőbbsége, a munkamegosztás, a tulajdonfejlődés folyamatossága. (A tőke harmadik részében található utalás a részvénytársaságokra, mint az osztályszerkezet felszámolásának kapitalista módjára, vélhetőleg nem csupán metaforikusan értendő.)
Az értékalkotó munkának a „holt költségek" szférája (ki nem használt kapacitás, reklámok, strukturális munkanélküliség, az irracionális módon felfújt közigazgatási apparátus és hadiipar) általi egyre nagyobb mértékű korlátozása, mely költségek azonban konstitutívnak bizonyulnak a kapitalizmus uralmának fenntartása szempontjából, a sajátosan proletár jellegű forradalom végét jelzik. A proletárforradalom Marx számára a pars pro toto-elv alapján maga az emberi forradalom.
Mivel az államkapitalista társadalom arrafele tendál, hogy egyetlen hatalmas bérmunkássá változzon, s ily módon egy szintre hozza a benne korábban ‒ a termelési folyamat, valamint a sajátos helyzet következtében ‒ divergáló osztályok és rétegek élethelyzetét, a szellemi tudatosságot majdhogynem fizikailag redukálja a jel szintjére, az emberi forradalom (többé már nem a pars pro toto elv alapján) még előttünk áll. A világforradalom ilyen értelemben vett történeti és mindinkább napi politikai aktualitása felől semmiféle kétségem sincsen. A problémát inkább a vezetés alá vont és szellemi vonatkozásban redukált tudat feltörésének lehetőségére vonatkozó kérdés képezi. A válság csodatevő erejére vonatkozó álom nem a szépségéről ismerszik meg, analitikusan tekintve téves, politikailag pedig nem veszélytelen.
Vietnam nem Spanyolország. A spanyolországi események a nemzetközi antifasiszta erők utolsó kísérletét jelentették, Vietnam az ázsiai és latin-amerikai szociális-forradalmi mozgalmak egy hosszú és már megkezdett sorozatának indító láncszeme, Afrika pedig bizonyosan egy történetileg alacsonyabb fokon helyezkedik el. A vietnami válságnak Észak-Amerikára gyakorolt hatása, az a tény, hogy szerte a világon sokak azonosultak spontán módon a Nemzeti Felszabadítási Fronttal, Che Guevarával és F. Fanonnal, egyben a tábor-identitás új formája fele mutat. A húszas években a forradalmárok a Szovjetunióval vállaltak közösséget, akkor is, amikor a forradalomból már csupán a megtorló munka és a hozzátartozó terror marad. Ma az emberek egyre inkább magával a forradalommal, a status-quo megváltoztatásáért vívott harccal azonosulnak, minden olyan erő mellett vívott harccal, mely (Nyugaton vagy Keleten) nem kíván fejet hajtani az uralkodó társadalmi forma intézményesített egyensúlya előtt. Számomra úgy tűnik, minden azon fordul meg, hogy mi itt a metropolisokban képesek leszünk-e megfelelő válaszokat találni a fennálló társadalmi rendre.
Ropsin 1913-ban megjelent, leipzigi kiadású Mintha sosem létezett volna című munkája olvastán - melyet ön 1914-ben a forradalom egyik legjelentősebb önkritikájaként jellemez - néhány ambivalens gondolatom támadt. Ha a „holt költségek" a fent elemzett értelemben valóban nélkülözhetetlen eszközt jelentenek a tömegek öntudatlanságának fenntartásában, ha a folyamat mint olyan nem hoz már szükségszerű történelmi változásokat, s a történelem ésszerű alakítása sokkal inkább függ az emberi akarattól, ha tehát a marxizmusnak ‒ inkább, mint bármikor ‒ fel kell mutatnia „a forradalmi akarat ismeretelméletét" (Korsch 1920), ilyen lehetne a forradalmi harcszervezetek létrehozása, melyek többé nem az emberek ellen irányulnának (akik uralkodója ma nem helyettesíthető), hanem az önállósult gépezet legembertelenebb rész ellen, vagyis a „holt költségek" ellen. A gépezet önmagában folyamatosan háborút hordozó, legveszélyesebb részének harci szervezetek révén történő megsemmisítését ki kell egészíteni más forradalmi szervezetek felvilágosítási kampányaival, hogy a tömegeknek meg lehessen mutatni és el lehessen magyarázni az uralmon lévő gépezet értelmetlenségét.
Mindez még nagyon homályos, így elnézését kell kérnem ezek miatt a néhol egyoldalú gondolattöredékekért. Hálás lennék, ha a levelemben vázolt problémákkal kapcsolatos útmutatásait egyszer megírná nekem. Ha úgy adódna, hogy prágai utamat folytatnom kellene Budapest fele, nagy örömömre szolgálna egy új beszélgetési lehetőség. Végezetül hadd tegyek néhány megjegyzést az ön Kommunizmus nevű folyóiratáról írott zárómunkámmal, valamint az erre vonatkozó eszmecserével kapcsolatban, illetve a Kommunista Internacionálé 1920 és 1922 közötti elméleti vitáit, s last not least a Történelem és osztálytudat előmunkálatait illetően. Marxtól, Lenintől és öntől azt tanultam, hogy a történelmet nem absztrakt módon tagadnunk kell, hanem történelmileg meg kell változtatnunk. Az örökség problematikája nézetem szerint különösen érvényes a forradalmi örökségre. Mi, akik az elkövetkezendő évtizedekben a történelem alakítóivá akarunk válni, ezt csak a múlt mélyreható megértésére alapozva tehetjük, s ez különösen igaz a sztálinizmus kialakulására, amit egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak még egyszer.
Engem tehát nem a polgári tudomány ideálja hajt Bécs és Budapest fele, hanem annak a felelősségnek a tudata, amelyet a múltbeli forradalmi mozgalmak megfelelő módon történő felszámolását illetően érzek. Célom, hogy Pór L.-től, öntől vagy más elvtársaktól információkat szerezzek a húszas évekre vonatkozóan, olyan anyagot, amelyet a materialista történelemszemlélet nem nélkülözhet. Ennél fogva van még a tarsolyomban vagy ötven kérdés, melyeket azonban ma már nem merek feltenni önnek.
További jó egészséget kívánok, hogy folytathassa számunkra oly fontos munkáját!

Szívélyes üdvözlettel,
Rudi Dutschke
1 West-Berlin 31
Sigmaringer Str. 23.

TÖRÖK Dalma fordítása

Rudi Dutschke Lukács Györgyhöz írt levelét a budapesti Lukács archívum hozzájárulásával közöljük.
1. Otto Hörsing szászországi kormányfő parancsára 1920. március 16-án a rendőrség elfoglalta a mansfeldi rézbányákat és a Halle környéki vegyiüzemeket. A hivatalos indoklás szerint azért, mert ezeken a helyeken szabad rablás és fosztogatás zajlott. A valódi ok az egyre élénkebb kommunista tevékenység volt, melynek alapján Hörsing gyanította, hogy a kommunisták zavargások kirobbantására készülnek.