versei

2012. május 25.

Még mindig lenni

A folyosóra támolygott az asszony,

a földön cső vonaglott utána,

zacskóba csorgó vizelet. Micsoda

kígyó és micsoda Éva! Mellettem

nyitott be a férfi kórterembe,

ahonnan az imént küldött ki a nővér.

– Azonnal menjen vissza, menjen innen!

– mondta most a betegnek kedvesen.

Az asszony belekapaszkodott a falba,

nem mert elindulni, remegett,

mozdult volna, a lába belegabalyodott

a csőbe, nem akartam, nem én

akartam megint segíteni, a nővér elrohant

fontos ügyben, középkorú nő

toppant a zacskós elé, nem átta-e

vagy nem akarta látni, tessék

mondani, erre van a nephrológia?

Az utcai ruhás és a zacskós

nézték és nem látták egymást.

Megmondtam, mi merre van,

mert örültem, hogy van, aki nem lát,

nem látja ezt a mocskot, sivár,

koronátlan őszét lélegző

embereknek, visszavezettem

az asszonyt a kórterembe,

még mindig lenni, pisilni akart.

Mosoly

Szép Ernőnek

a műtőslegény úgy dúdolt magában,

míg taszigált egy nagy fehér kocsit,

hogy nem lehetett nem örülni ennek,

a folyosó is énekelt kicsit.

a műanyag csövek, zacskók, pelenkák

külön országában ő volt az élet,

rámosolyogtam, önkéntelenül,

gondoltam magamnak valami szépet,

hátrafordult, azt mondta: köszönöm,

ez hajt engem, ez a turbó, a dízel,

visszamentem a bűzös kórterembe

számban a régi, keserédes ízzel..