Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Bazsányi Sándor
KÖZÖTT
(Domonkos István: Kormányeltörésben)
1994. április 1.
Domonkos István meghökkentő és bonyolult nyelvi szerkesztettségű költeménye, ez a sivár és elszemélytelenített lírai közeg egy olyan problémakört konstituál, aminek feloldása vagy meghaladása talán csak egy módon lehetséges: a kollektivitás bénító szálaival átfont beszélő felszabadítása során. Az önértelmezés így a világ feltérképezésével jár együtt. Ami persze azt jelenti, hogy a külvilág csonkulása öncsonkítás is egyben. A közösségi költészet válik a legszemélyesebb lírai tartalmak hordozójává. De hol helyezkedik el a közben (a világban) a lírai én? Talán a "kollektív" és a "privát" között? Elég lehet-e vajon a vers alanyának meghatározásához azt mondanunk, hogy "valami és valami között", ahelyett, hogy "valamiben", "valami mellett", "valamiért", "valami ellen" vagy "valami helyett"? Elképzelhető, hogy így van. Domonkos István költészetének alapélménye talán éppen ez a között állapot.
A Kormányeltörésben című versben apró egységek és történetek bontakoznak ki egy olyan erőtérben, amelyet egy visszatérő motívumokban megnyilvánuló polaritás határoz meg. Ez az ellentét legnyilvánvalóbban a mű szókincsében érhető tetten. Már a cím is (Kormányeltörésben) legalább három lehetséges irányt kínál fel az értelmezőnek, egyrészt a Balassi-mottó jelentésköréhez kapcsolódik, másrészt különlegesen kevert szóhangulata folytán egy aktualizált és átpolitizált jelentést is magára vesz, mialatt, éppen ezáltal, a vers polaritásokra épülő anyagába ágyazódik. A Kormányeltörésben lényegében a nyelv privát és kollektív elemeinek autonómiájára szerveződik: "én lenni" - "elnökök vezérek". A személyes létezés problematikussága kerül szembe a közösségi világértelmezés megkopott formuláival. Egyik oldalon a "nap hold akasztás tisza-kanyar... este félni... fa susogni be ablakon", a "kofferban szalonna / két kiló kenyér", "vili bácsi / gellért fia fifi" - csupa személyes emlék és vonatkozás. Míg a másik jelenségkörben feltűnnek az állami-nyilvános élet hangzatos és mégis semmitmondó szimbólumai és rekvizitumai: pénz, nyelv, zászló, himnusz, útlevél, bélyeg; olykor groteszk szóalkotások formájában: "forradalomfesztivál / szórakoztatóháború / hullaaukció csontkereskedés... belső piac / lélek /". A nemzet átpolitizált és aktualizált valóságával szemben a beszélő "nem tudni magyar / élni külföld élet", "én nem bírni nemzeti / fogások erős szaga / csinálni külföldből / portable haza". A személyes és kollektív ellentétpárja együtt jelentkezik a vers apró betéteivel és történeteivel, a cseh Pavlik rövid portréjával, az egri család leveléből felderengő hétköznapokkal, a német orvos és az indiai élettörténetével és a lírai hős kalandjával a "szivárványos északon". Sőt, éppen ezek az egységek mozdítják a verset a fentebb részletezett polaritás meghaladásának irányába. De vajon hatással lehet-e a beszélő személyére ez a folyamat? Ölt-e határozott alakot a lírai én, vagy pedig végképp eltűnik a személytelen igenevek mögött? A költemény befejező soraiban a jelöletlen cselekvések ("én két gyerek / én motorfűrész / erdő vágni fa") átalakulnak egy kétes jelölt viszonnyá: "én gomba... én madár / én különféle vad / különféle tárgy / név nem tudni". Ebben a hozzárendelésben Domonkos nem megnevezni kíván (hiszen a nevet, ami a személyi igazolványban is szerepel, az állam szintén kisajátította, a zászló és a bélyeg sorába tette), a cselekvést egy furcsa és nem egyértelmű azonosulás váltja fel, ami inkább elszenvedés, mint önidentifikáció.
A Kormányeltörésben önmeghatározási kísérlete együtt értelmezendő a vers, illetve a versben történő megszólalás létesélyeivel, ami lényegében két, egymásnak ellentmondani látszó kijelentés között szeli át hatalmas ívben a költeményt: "ez lenni vers / szavak kínai falát / megmássza a halál" (grammatikailag jelölt szerkezet!) - "ez nem lenni vers / én imitálni vers". A kollektívra vonatkozó, megválaszolatlan kérdés is ezt a problémát firtatja: "vers lenni kérdezni: / bírni el pici egér / hátán egész ház / ha bebújni lyuk?". A vers öndefiníciós kísérletei és negatív tapasztalatai egy olyan lebontási (lehet mondani: destruktív) folyamatba illeszthetők, amely mégis a műben fellelhető nyelviség és világkép egyidejű kiépülését eredményezi.
A nyelvi szervezés látszólagos kezdetlegességét jelzi a két legfeltűnőbb grammatikai eljárás: a központozás elhagyása és az igeragozás szinte teljes hiánya. Az utóbbi jelenség az olvasóban számos jelentés-összefüggést idézhet fel, így a külföldön élők suta nyelvhasználatát, idegenségüket a beszélt, hivatalos nyelvben, de felkeltheti homályos emlékeinket egy elemibb, animális, gyermeki nyelvi létről, mutogatás és tagolatlan szavak használatának ősrégi összefüggéseiről. És megtudjuk azt is, hogy ez az eljárás egyben számos nyelvi lehetőség és játék forrása, mint például az idegenek (például az indiai) beszéltetésében és a befejezés szemantikai többértelműségében. A sajátosan lefokozott nyelvi síkon feltárul egy sivárrá egyneműsített világ, ahol a kollektív értékek és hitek lebontása során jutunk el a vers rejtélyes befejezéséhez, ami nélkülözi az egyértelmű minősítést. De hová jut a beszélő, személyiségét tekintve, ebben az összefüggésrendszerben? A Kormányeltörésben ugyanis az individuum és a világ viszonyának problematikusságát, kölcsönösen egymásra utaló romlottságát ábrázolja egy nem hagyományos szerkesztettségű hosszú versben. Ebben a közegben nem sikerülhet a személyes értékek tradicionális átmentése. Illetve más valami máshogyan mégis sikerülhet. A belső és külső terek törésvonala mentén fokozatosan előtérbe kerül a nyelv - méghozzá egy rendhagyó "elemi-köznyelv" -, mögötte pedig felsejlik annak használója, az elszemélytelenített beszélő, aki, túl a kollektív és privát ellentmondásain, paradox módon valamit mégis visszanyer a fenti polaritásnál jóval személyesebb és mélyebbre visszanyúló léttapasztalatából.
Domonkos tehát megfosztotta költeményét - sok egyéb mellett - mindenféle morális és közösségi felhajtóerőtől. Művében inkább a tények, a tárgyak és a helyzetek lehúzó ereje működik, ami a minden szakasz végén variálva visszatérő kijelentésben válik egyre átfogóbbá: "élet... vágni engem nyakon". A vers nem szabadító, sem külön világ, hanem része a hibás szerkezetnek, a triviális hétköznapoknak. És ennek a tapasztalatnak a Kormányeltörésben köznyelvi karaktere hajszálpontosan megfelel. Domonkos művében inkább a kisebbségi irodalom önismerete és rossz lelkiismerete, semmint pátosza kerül előtérbe. A vers nem fegyver, győzelmi vagy megtiport lobogó, hanem jelentéshordozó - "jegyzőkönyvek jelentések / helyzetfelmérések / kérvények igazolások / fellebbezések / őrzik ha őrzik e létet..." (Kuplé). A költőnek a kollektívum ismeretével és szókincsével (a köznyelv alapszavaival) kell gazdálkodnia úgy, hogy verse mégse váljék egyfajta irodalmi szociográfiává. Domonkos beszédmódja így két véglet, a patetikus prófécia és a köznyelvi-szociografikus zsargonok között határozható meg, amelyek közül az előbbi hiányként, az utóbbi pedig erősen átértelmezett funkcionalitásában van jelen. Domonkos nyelve neutrálisan steril, tagadó és elutasító, közösségi szerepétől végképp eltávolodott, miközben a szubjektum illúzióvesztése egy közvetlenebb hangfekvésű líra lehetőségét is felszámolta. Ezáltal a lecsupaszított elemekből épülő vers csak eszköz jellegű és másodlagos lehet. De mihez képest mondhatjuk másodlagosnak? Szekunder jellegéből adódóan utalhat-e a költemény valami rajta kívüli tényezőre, esetleg eszményre? De másként látjuk-e majd ettől magát a szöveget? Bírhatja-e a jelentéshordozó közeg a hiányában megszólított szépséget és harmóniát? Felstilizálódhat-e Domonkos lefokozott nyelvhasználata egy nem hagyományos értelemben vett irodalmi nyelvezetté, amelynek alapszituációja az értékmentes külvilág és a benne és belőle élő rezignált személyiség egyidejű vonzása és taszítása? Mit érthetünk ez alatt a kijelentés alatt: "keresni mi / találni rím"? Mit találhatott meg a beszélő a versében, a versírás során, a költészet által, ami pedig, immár jól tudjuk, nem lehet sem "belső", sem "külső" fogantatású?
A Kormányeltörésben utolsó "refrénjét" megelőző és követő szakaszok sajátos modalitásbeli többlettel rendelkeznek a vers korábbi egységeihez képest. Gondolhatunk részben az indiai vallomására felégett otthonáról, öngyilkos anyjáról, feleségéről, Buchenwaldról, amely után a megváltoztatott három sor ("én hallani ő papol / élet lassan felmászni zászlórúdra / lobogni ott nagyon") egy kevert jelentésmódosulást biztosít az elhangzottaknak. A beszélő és a külvilág (ami ebben az esetben az indiai orvos és annak élettörténete) addigi diszharmonikus kapcsolata azonban lényegében nem változik. Ennél jóval fontosabbnak tűnik a befejező rész, amelyről korábban már szóltunk, és amelynek azonosulási mozzanataiban furcsa módon mégis megsejthetjük a leépült világkép és a neutrálisnak bizonyuló grammatikai alany egybeképződését. Értékelhetjük-e ezt a végső gesztust a mű korábbi összefüggései alapján? Az elnyertnek tűnő bizonyosság és lírai pozíció miként vonatkoztatható a beszédmódra, hogyan lelhető fel abban? Mi lehet vajon a köznyelvi hangfekvés és a személytelen beszélő rendhagyó együttlétének önmaguk puszta összevonásán túlmutató esélye? Talán mondhatjuk, hogy Domonkos valamely köztes állapotot rögzít, egy nehezen behatárolható folyamat részletét "egy úgyis téves csatatéren", valahol a tévedés és a távoli bizonyosság között. A privát és a kollektív között. Kisebbségiként a nagyvilágban. A trivialitás és a pátosz között. A próza és a líra határán. Még éppen megélhetően, de már alig közölhetően. A cselekvés és az igenévi létezés mozdulatlanságának határmezsgyéjén. Között.
Lemondva a (szubjektív és általános) célok és értékek megragadásáról, versének elbizonytalanított nyelvi közegében Domonkos minden jelenséget a maga köznapi össze(nem)függéseiben tüntet fel. A megroppant és kiüresedett köztes létezés szolgál a költemény témájául. A befejező sorok azonban egy sajátos bensőségességet idéznek meg, amely József Attila Ódája (Mellékdal)-ának rezignáltabb, sivárabb és durvább újrafogalmazásának tűnik: "... délután sötét fáradt / este kemény szivornya / asszony lepedő ágy / clitoris / rátenni ujj / nem gondolni kollektív / nem gondolni privát". ("Ahol én fekszem, az az ágyad.") Ezek szerint Domonkos versének olyan széles a tere, hogy a között tágasságába még egy ilyen érzelmes szál is befűzhető; és ezen megfelelés (mondhatni párbeszéd) mentén láthatóvá válik huszadik századi lírai hagyományunk fel nem oldható kettőssége, miszerint "ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret".