Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

DOMONKOS

Navracsics Tibor

KORMÁNYOS- CSÖMÖR

1994. április 1.

Szüksége van-e egyáltalán egy politikai közösségnek kormányosra? Ez a kérdés és az erre adandó helyes válasz persze túlságosan is egyszerű ahhoz, hogy csak úgy, gyanútlanul besétáljunk a csapdába.

Mindannyian tudjuk, hogy egy politikai közösségnek igenis szüksége van kormányosra, hiszen enélkül az adott közösség tagjai, akik vérszomjas vadállatok, egymásnak esnének, és tökéletes zűrzavar törne ki a társadalomban (itt most - mint komoly és értelmes ember - nem feszegetném azt a kérdést, amikor éppen a kormányos utasítására és érdekében esnek egymásnak a társadalom tagjai; mondom, nem érdemes ezt feszegetni).Szükség van tehát kormányosra, hiszen az emberek, ha sokszor nem is szeretik, de elismerik, hogy őket kormányozni kell. Egy kormányos lehet Nagy, lehet a Mosolygó Jövőé, a Forradalomé, a Népé; lehet Világítótorony, lehet a Haza Atyja, lehet Lobogó stb., továbbá lehet örökletes és lehet választott. A kormányosi cím gyakran családon belül öröklődik, ekkor beszélünk dinasztiáról, de előfordul olyan is, hogy a hivatalban lévő kormányos általi kijelölés alapján, ilyenkor beszélünk diktatúráról.Az örökletes kormányos előnye, hogy nem kell mindig törni azon a fejünket, hogy ki legyen a következő; a választottnál kedvező, hogy általában lecserélhető, így nem egy egész életen át kínozza népét a vízióival.

A kormányosoknak ugyanis vízióik vannak. Általában azzal a néppel kapcsolatban vannak vízióik, melynek tagjai, de előfordul olyan is, hogy más népekre vonatkozóan is: ilyenkor jóságos irányítása alá vonja őket, mivel nagyon jót akar nekik, de ezen népek butaságára jellemző, hogy nem tudják megbecsülni, és gyakran nem is szeretik más kormányosát.

A kormányosok víziói a jövőre vonatkoznak; a múlt változtathatatlan, a jelen unalmas; így természetszerű, hogy egyedül a jövő az, ahol a kormányosok kamatoztatni tudják népük hasznára rendkívüli tudásukat. A kormányosok ugyanis jobban tudják mindenki másnál, hogy mit kellene ahhoz tenni, hogy a nép elérje azt a történelmi célt, amit szintén ők tudnak egyedül.

A nép annyira szereti kormányosát, hogy róla mindent tudni akar. A kormányos annyira szereti népét, hogy róla szintén mindent tudni akar. Pontosan ezért rendkívül kedvezőtlen fényben tünteti fel az elmélkedőt, ha esetleg a kormányos ezen tudásszomját negatív jelenségként értelmezi: ez valójában egy organikus, kétirányú kapcsolat a nép és kormányosa között.

A kormányos alapvető feladata, hogy kormányozzon. Kezdetben egyedül tette ezt, most egy testület segít neki. Persze rögtön az elején tisztázzunk egy félreértést: nem azért szorul mostanában testületi segítségre a kormányos, mert butább, mint elődje, hanem azért, mert a modern társadalmak komplexitásának és differenciáltságának jelen fokán ez így helyénvaló. Amennyiben egy adott társadalom komplexitásának és differenciáltságának más fokán ez majd nem lesz helyénvaló, akkor természetesen nem így lesz.

A kormányost segítő testület sajátos neve a kormány. A kormány neve nem azért lett kormány, hogy a kormányos azt csavargassa-tekergesse, hanem azért, mert a magyar nyelvnek vannak ilyen furcsaságai. Mindez szinte már a szánkba adja a hajó hasonlatot - válságosabb időkben a bárka hasonlatot -, és megkönnyebbülten felsóhajtunk: äMilyen jó, hogy a mi kis hajónknak van kormánya! És különösen jó, hogy a kormányos tudja, merre kell menni!ö

[A történelemtudomány által szerintem még nem eléggé felderített az a kapcsolat, amely Kossuthot a hajózással és a kormányzással összeköti. Bizonyára köztudott ugyanis, hogy ő, a Legnagyobb Magyarnak Ezt A Nevet Adó Egyik Legnagyobb Magyar kiáltotta el magát: "Tengerhez, magyar! El a tengerhez!"; majd miután látta, hogy ez nem olyan egyszerű, felvette a kormányzói címet. (A kormányzói címről tudni kell, hogy még a magyarok közül is csak a legkiválóbbak viselhetik, mint Hunyadi János, aki felszabadító háborúnak nevezett hadjárataival ezreket pusztított el és vitéz Nagybányai Horthy Miklós, aki szintén felszabadító háborúnak nevezett hadjárataival újabb ezreket pusztított el.)

Ez a felkiáltás aztán nemcsak a magyar, de a többi nép képzeletét is megragadta, remek alkalmat szolgáltatva ezzel a kormányosjelölteknek, hogy kipróbálhassák képességeiket. Víziók sokasága tobzódott, kormányosok vagy kormányosjelöltek sokasága bukott el rövidebb vagy hosszabb távú vezetés után.]

A kormányos népe számára - a kormányosról magáról nem is beszélve - a kormányzás pozitív dolog, a kormányeltörés pedig negatív. Elvégre mindig kell hogy álljon valaki a kormány mögött, aki kemény kézzel irányítja az ország hajóját, és az ország hajójának is mindig működőképes kormánnyal kell rendelkeznie. Amennyiben a kormány eltörik, a hajó irányíthatatlanná válik. Nem éri el a kormányos által szándékozott célt, és a szelek játékának kitéve, pillanatonként változó helyzetben, soha megnyugvást nem találva sodródik valamely esetleges érkezési pont felé.

Az emberiségnek ezen stabilitás utáni vágya mindenesetre nem keverendő össze a mozdulatlanság utáni vágyával: azt igenis akarják, hogy menjen a hajó, de lehetőleg csakis jó irányba; amennyiben ez nem így történik, úgy lehetőleg végezzék ki az addigi kormányost. Éppen ezért egy nép számára talán a legnehezebb feladat megfelelő kormányost találni. A modern képviseleti demokráciákban a kiválasztás és a rotáció már többnyire békés úton megoldható, jelentősen csökkentve ezzel mind a nép, mind pedig a kormányosok veszteségeit.

A választott kormányosok talán legnagyobb erénye, hogy tudatában vannak működésük időbeli korlátainak, éppen ezért örvendetesen kevés vízióiknak és megváltó terveiknek a száma. A választott tisztségek elterjedésével fokozatosan visszaszorultak a mindent átfogó tervekkel rendelkező kormányosok Nyugat-Európából Kelet-Európába - ahol egyébként is különösen életképesnek bizonyultak -, az itt élő népek nem kis megelégedésére. Az európai kultúra és a modernitás válsága következtében aztán csökkent a kormányosi munka elismertsége és népszerűsége.

Pedig az emberiségnek volt egy elég hosszú periódusa, amikor úgy tűnt, tényleg csak kormányos kérdése az egész. A társadalmi fejlődés az emberi agyakban hasonlatos volt a hajóúthoz: ahogyan azon az utas jelleme a különböző élmények és tapasztalatok hatására fejlődik, úgy az emberiség is a fejlődés különböző lépcsőfokain mind magasabbra kapaszkodva egyre érettebb lesz. A társadalmi fejlődés végső célja a boldogság, ami pedig nem más, mint minél nagyobb számú embertömeg minél nagyobb jólétének biztosítása.

Mivel a jólét alapvetően a fogyasztás és a kényelem jólétét jelenti, így az iparosodás lesz az az út, amelyen keresztül elérjük a célt. Az iparosodás urbanizációt, az urbanizáció demokráciát, a demokrácia pedig békét hoz magával. Az út és a cél adott, a közben esetleg felmerülő akadályok tudományos eszközökkel elháríthatók; mindössze jó kormányosok kellenek, akik felvilágosultan teszik a dolgukat.

Mindezek fényében a kormányeltörés katasztrófa, sőt nem is katasztrófa - hiszen az objektív körülmény, itt pedig éppen a fejlődés törvénye az objektív körülmény -, hanem szabotázs, amivel a modern kor ellenségei meg akarják - persze csak rövid időre képesek erre - akasztani a történelem kerekét.

Azóta már tudjuk, hogy mindez merő utópia volt csupán. Fejlődés - a szónak normatív értelmében - nem mutatkozik, az iparosodás nemcsak az urbanizációt vonja maga után, hanem a környezet pusztulását is, az urbanizáció nem szükségszerűen idézi elő a demokráciát, de szükségszerűen idézi elő az ember frusztráltságát és agresszióját, a demokrácia pedig önmagában nem hoz magával békét. Éppen ebből adódik, hogy újra kellene gondolni a kormányeltörésről alkotott negatív ítéleteket is.

Ugyanis nem is olyan rossz ez a kormányeltörés. Még a vele járó kellemetlenségek - irányíthatatlanság, egyik napról a másikra élés stb. - sem biztos, hogy okoznak annyi kárt, mint egy magabiztos kormányos megjelenése.

Erre az évszázadra visszatekintve régiónk egyetlen népe sem panaszkodhat kormányoshiányra. Mindannyian egytől egyig eltökélt fickók voltak, tudták, mi a dolguk, tudták azt is, hogy hová akarják eljuttatni szeretett népüket. Az utat tapasztaltuk mi is, a végcélt - hála Istennek, éppen a kormányeltörések miatt - nem.

Az itteni kormányosok jóvoltából ezek a népek akarták már jogos történelmi jussukat visszakövetelni, történelmi igazságtalanságokat korrigálni, egyetlen ugrással utolérni és leteríteni a Nyugat népeit, és most sem látszanak megpihenni. Jelenleg az äegy nép-egy hajóö a fő cél, amihez társul továbbá a történelem során a hajóra felszivárgott idegen elemek eltávolításának igénye.

Ilyenformán, ha elérjük ezt a dicső célt, a mi régiónk flottája fog majd egyedül etnikailag tiszta hajókból állni - bizonyára a kormányosok legnagyobb megelégedésére. Az ilyen mindenki boldogítására szánt célok megakadályozása érdekében nem rosszak a kormányeltörések. A kormányeltörés ugyanis gyakran emberéleteket jelent: a célról lemondani áldozat, a célt elérni emberáldozat.

A mi kis régiónkban honos kormányosoknak van még egy megkülönböztető sajátosságuk: ellentétben nyugati kollégáikkal, ők még nem szoktak hozzá, hogy le is lehet váltani őket. Így aztán egész életre szóló, az adott nép minden gondját megoldó víziókat akarnak valóra váltani, ami kétségtelenül nagy cél. Kis cél, kis áldozat; nagy cél, nagy áldozat.

A kormányeltörések legelőnyösebb vonása, hogy már bekövetkezett állapotot jelöl a szó. Ebben az esetben a kormányt nem eltörik, hanem a kormány el van törve; vagyis nem lényeges, hogy ki törte el, nincs bűnös, nincsen, akit ki lehetne végezni (gondolja a naiv elme; kivégezni mindig van kit). A kormány el van törve: a kormányos hozzájuthat ugyan, kormányozhat is, kormányzásának azonban semmi értelme. A hajó nem engedelmeskedik neki. Nem azért, mert a nép engedetlen vagy lázong, hanem objektív okoknál fogva: a törött kormány nem alkalmas a kormányzásra. Mindenki láthatja tehát, hogy ez a lehető legbékésebb, legharmonikusabb kapcsolat kormányos és népe között: a kormányos kormányozhat, amennyit csak akar, a nép pedig élheti saját életét. Nincs bűnös, nincs tettes, nincs áldozat: a kormány el van törve, a hajó járja a maga útját.

Ugyanis azt csak a külső és avatatlan szemlélő gondolhatja, hogy egy kormányeltörésben lévő hajónak nincsen útja és célja. Sokan úgy gondolják, amennyiben a hajózás nem jól kidolgozott, elejétől a végéig átgondolt tervek alapján történik, akkor az csakis kaotikus mozgás lehet, mely pusztulásba sodorja a népet. A hajó azonban általában részletes útiterv és keménykezű parancsnok-kormányos nélkül is célt ér. Lehet, hogy egy kicsit nagyobb kerülővel, lehet, hogy unalmasabb úton, de ha a fejlődésnek amúgy sincsen értelme - vagy legalábbis mi nem tudjuk, mi az -, akkor igazán ráérünk.

Nem lenne célszerű tehát ezt a kormányeltörést átgondolni? Nem lehetne az, hogy egy nép csak hányódjék a tengeren, mindenféle cél nélkül, csak a maga önmozgása által vezérelve? Nem lehetne létezni csak becsületes iparos-kormányosokkal, mindenféle vízió nélkül?

Belátom, hogy ez sok embert nem elégítene ki. Nekik lenne egy tanácsom: akik igazi nagyívű kormányosokkal akarnak beszélgetni az irányokról, hívják meg őket - van belőlük éppen elég ebben a régióban - egy teadélutánra. Csak az a kérésem, hogy az italba cukor helyett sót rakjanak. Végül is, ez is egy cél.