Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

1. évfolyam 1. szám

Tomislav Ladan

KONFORMIZMUS ÉS NONKONFORMIZMUS

(Szemelvény a zágrábi Matica hrvatska kiadásában hamarosan megjelenő esszékötetből.)

1965. január 15.

E két szó magában véve, pusztán iskolai értelemben, nem is jelentene különösebb nehézséget, hisz mindenki tudja, mi a konformizmus (s vele szemben a nonkon­formizmus), de – ha kissé mélyebbre ha­tolunk a szó jelentésébe – egy repedésre találunk, amely annál inkább kitágul, mi­nél tovább vizsgáljuk. Ugyanis, a konfor­mizmus vagy nonkonformizmus fogalma feltételezi valamilyen forma, előírt szabály, rögzített elv létezését, amelyhez az ember igazodik, amellyel kapcsolatban pozitív vagy negatív álláspontot foglal el. Ám egy ilyen szorosan körülhatárolt elv, amelyhez minden dolgunkban, s így irodalmi tette­inkben is igazodhatnánk, a mai életben nem létezik. Igaz, vannak bizonyos hely­zetek és bizonyos közösségek, amelyek ilyen szabályokat kialakítanak, csakhogy akkor, ezek a szabályok, épp ilyen létük­nél fogva, tagadását jelentik annak, ami­nek a nevében megköveteljük, hogy va­laki nonkonformista legyen, miközben más valakit konformistának nevezünk. Tehát azokról az úgynevezett normákról vagy szabványokról van szó, amelyek egy adott környezetben uralkodnak. Márpedig talán nincs is nagyobb probléma, nincs az a do­log, ami jobban el tudna rettentetni, mint a viselkedés, a cselekvés, a reagálás elő­írt szabványai. Vannak bizonyos approximatívák, nevelő célzatú hozzávetőlegességek, amelyeket minden társadalom kibocsát, mint az átlagos viselke­dés operatív egységét, mint egyfajta szo­ciális monétát, amely sokkalta inkább a mindennapos inercia, mint az ember és a világ lényeges képességeinek terméke. Az emberek értékekre hivatkoznak, amelyek voltaképpen nem értékek, amelyek – ha csak egy kicsit jobban beléjük túrunk – vagy egyáltalán nem léteznek, vagy lega­lábbis nem azok, amiknek lenniük kellene.

Minálunk, ezen a mi területünkön, tör­téntek a háború után igen érdekes dolgok a szépművészetek világában – no meg az irodalomban is. Úgy történt, hogy most (élve azzal a széles körű szabadsággal, amely adva van, legfeljebb jár mellé egy kis előadás nagy dolgokról) mindazt, ami irodalmunkban történik, vagy ami az utóbbi tizennyolc évben történt – ha sem­mi másért, akkor legalább ennek az érte­kezésnek a nevében – nem három, ha­nem csak két történelmi korszakra oszt­hatjuk fel. Először is itt volt az uniformi­zált kultúra korszaka, az a korszak, ami­kor minden írott szó valamiképpen a leg­közvetlenebb gyakorlati feladatoknak volt alávetve. Az irodalom csak instrumentum volt azoknak az érzéseknek és eszméknek tolmácsolására, amelyeket minden eszköz­zel igyekeztek érvényesíteni és életben tartani. Irodalomról beszélni a szó klasszikus értelmében ez esetben szinte lehe­tetlen. Sokkal kevésbé volt ez irodalom, és sokkal inkább általános pedagó­gia vagy androgógia. Hasonló az eset még ma is azokban a nagy orszá­gokban, ahol az irodallom nem a szel­lemi alkotás és keresés autochton és auto­nóm területe, hanem egyszerűen a neve­lési vagy nevelői rendszer operatív része. Nehéz volna az ilyen helyzetet az igazi­nak, vagy akár a legjobbnak elismerni.

Szerencsére úgy esett, hogy szakítottunk ezzel a közvetlen pragmatikával, az egész művészet totális beütemezésével, s meg­engedtük benne a szellem szabad játékát. Bizonyára így is van jól, valószínű­leg nincs ebben semmi rossz, de mintha valami rossz bujkálna magában az embe­ri természetben, vagy legalábbis a korszak természetében, amelyben élünk. Sajnála­tos tény (és hányszor kellett már ezt el­ismételni?!), hogy az emberi természet, amely az egész történelem folyamán az arany középútról álmodott, folytonosan az egyik végletből a másikba esik. S ha az irodalom számára súlyos és nem kívánt idő volt az, amikor propagandává fokoz­ták le, amint kissé több ózonhoz jutott, egyszerűen fejest ugrott (vagy fejest lök­ték) abba a túlzásba, amely egyet jelent az irodalom magába vonulásával: írás az írás kedvéért, amely az olvasásig talán eljut, de az értelemig már nem. A korábbi teljes instrumentalitás helyett tel­jes finalitás. Az előbbi nem fordult át az ellentétbe, de ez az utóbbi, úgy látszik: igen. Az irodalmi haszonelvűség helyét irodalmi nihilizmus foglalja el: nem egy írásmű elveszíti alapfunkcióját, mert – olvashatatlan. Igaz, ha valaki megír, meg­fest, vagy megkomponál valamit, amihez senki más nem férhet hozzá, még ezt is műnek nevezhetjük az alkotásnak ebben a legintimebb értelmében, amely szerint műnek számít, mondjuk, egy napló, amit soha senki el nem olvas, vagy – térjünk vissza a régi példához – műnek számít egy szobor, amelyet még nem fedeztek fel, s amelyet soha senki nem is fog fel­fedezni. Ha megengedjük, hogy valami létezzék legtágabban értelmezett megisme­résünkön kívül (amit tehát nem ismertünk meg, és nem is fogunk soha megismerni), akkor az effajta termékeket is (melyek állítólag nekünk szólnak, de sehogyan se jutnak el hozzánk) alkotásnak, sőt mű­vészi alkotásnák is nevezhetjük.

Az értékfordulások oly különféle okok­ból és annyiféle irányban történtek, hogy igen nehéz egy meghatározott ismérvet ta­lálni, amelynek alapján pontosan felmér­hetnénk, mi konformizmus, és mi nem, A tervezett, dirigált, pedagogizált irodalom korában nonkonformizmus volt, ha azt követeltük, hogy a költő ne a föld meg­munkálásáról szóló dalocskákat írjon, ha­nem valami egészen egyénit és kivétele­set. De azután eluralkodott az úgyneve­zett kísérleti irodalom, kánonjával, a hermetizmussal, s úgyszólván nonkonformizmusnak számít, ha valaki világosan, szemléletesen, hozzáférhetően ír.

Ugyanez mutatkozik meg, talán a leg­szembetűnőbb formában, a különböző iro­dalmi csoportok és irányzatok ellentétei­ben, vitáiban és összeütközéseiben. Már évek óta valóságos kis – hideg és meleg – háború dúl irodalmunkban. Az iroda­lom kezdettől fogva, s ma különösképpen, katexochen társadalmi jelenség. Bárhogy is ellenkezzenek némelyek, egyetlen em­beri alkotást sem lehet felfogni másként, mint társadalmi terméket. Már azért is így kell lenni, mert az ember művével hatni akar másokra. írjunk bármit (a legabsztraktabib prózaverset a magánvaló lét maga elé vetített vagy magábavetett lé­nyegszerű lényének legszárazabb kérdé­séről, szóval olyan nyelven, amely sza­badnak látszik minden lehető szociális, lé­lektani vagy empirikus mozzanattól) – csak egy kicsit meg kell piszkálni, s nyom­ban világos, hogy ez is mennyire szoro­san összefügg a közvetlen, egzisztenciális emberi szituációval, amelyben a művész és művészete leledzik. Valahányszor egyes csoportok vagy személyek összecsapnak, és minden csak úgy porzik az egymásnak ütköző pró és kontráktól, a harci zaj mögül világosan kicseng a közvetlen szociális, pszichológiai, sőt szomatikus ér­dekeltség, az esztétikai és filozófiai érdek mellett. Minden mindennel összefügg azon a szép, különálló – ma már dekoratív – területen is, amilyen az irodalom. És ez mind, természetesen, társadalmi, épp csak hogy a legkevésbé társadalmi folytonosan hangoztatni, hogy minden társadalmi.

Ha az embert támadják, előszeretettel nevezik konformistának. Ám úgyszólván nincs az a támadó, aki megmagyarázná, mit ért ezen, mert valahogy hallgatólago­san elfogadottnak tekintik, hogy egy adott társadalomban fennáll a törvények vagy szabályok valamilyen kőbe vagy ércre vésett (babiloni vagy római) gyűjteménye, és ha az ember ehhez igazodik, akkor kon­formista, ha pedig szembeszegül vele, non­konformista. Annak a tudatában, aki a másik fejéhez vágja, hogy konformista, körülbelül ilyen képzet alakul ki: ez az általános törvény tábla nem jó, egyetérteni vele nem jó, te hozzá igazodsz, tehát nem vagy jó. Mi hát ez a törvény – vagy szabványgyűjtemény –, amellyel ha kibé­külsz, konformistává válsz, ami azt jelen­ti, hogy kockáztatod alapvető értékeidet? Amennyire nehéz megállapítani, mi ez ál­talánosan, éppoly nehéz megmondani ma­gában az irodalomban.

Egy irodalmi perpatvarban, jó öt évvel ezelőtt, azt állították, hogy konformizmus minden, ami bekerül az olvasókönyvekbe, nonkonformizmus pedig az, ami nem ke­rül be. Különben is az a vélemény járja, hogy a kortársak sohasem foghatják fel a köztük élő nagyságok igazi értékét. Ez már szinte axiómába ment át. Állítják, hogy ez nemcsak ma van így, hanem hogy mindig is így volt (hogy a kortársak so­hasem mérhetik fel vagy érthetik meg a jelenségek és az emberek valódi értékét maguk körül, s hogy ez mindig az utá­nuk jövők feladata, s olykor ezer évet is várni kell, hogy egy bizonyos ember vagy jelenség elfoglalja igazi helyét). Mi sem könnyebb, mint egyetérteni ezzel. Való­ban, példákkal lehet igazolni az ilyen ál­lítást. Ámde nagyon is jól tudjuk, hogy úgyszólván nincs olyan jelenség a világon, következésképp a művészetben sem, amelyhez ne találnánk igazoló vagy – egy kicsit több leleménnyel – cáfoló példá­kat. Ha találunk olyanokat, akiket koruk nem ismert el (pedig megérdemelték vol­na), kis fáradsággal találhatunk olyano­kat is, akik tiszteletre érdemesek voltak, s kortársaik igenis megbecsülték őket. Azonkívül az efféle axiomatizáció – már­mint hogy a kortársak sohasem értik meg a nagy embereket – éppoly nevetséges, mint amilyen unalmas. Senki sem han­goskodik erről annyira, mint az, akire nem nehéz rábizonyítani – már a rendelke­zésükre álló anyag alapján is –, hogy itt nincs is tudjisten mit megérteni. Vagy például előfordul, hogy az avantgardizmus, extrémiség és legmodernebb moder­nizmus jelvényével ékeskedő író, aiki nemcsak a hazai piacon áll jól, hanem fordítjuk és külföldre is szállítjuk (tehát kiviteli cikkünk és devizaforrásunk is), nos, ez a kiviteli kitűnőségünk magas sar­kú cipőjében és bőrkabátjában nyilváno­san és a legkomolyabban állítja, hogy a kortársak az igazi nagyokat sohasem ér­tik, sohasem becsülik meg. Közben csep­pet sem zavarja, hogy például őt, tekintet nélkül tényleges értékére, már most úgy magasztalják és dicsőítik, mint mintaké­pet és úgy árusítják, mint mintapéldányt. Ő rendületlenül panaszkodik tovább, talán mert minden magasztalás ellenére sem érzi magát elég nagynak.

Minden irodalmat, ha nem is belső ter­mészete, de legalább külső megjelenése szerint egy meghatározott időszakban bi­zonyos egyházfélének tekinthetünk. Azaz megvan a maga hierarchiája, ranglétrája. A csúcson helyezkednek el a legismer­tebbek, a megszentelt nevek, akik körül csak magasztaló susogások és válogatott virágok lebegnek, a magasabbrendű dol­gok természete szerint. Itt van aztán a harcias rend, amelynek az a feladata, hogy minden eszközzel védelmezze a kultúra visszavonhatatlan, pápai részét. Akadna itt talán valami inkvizícióféle is, persze átvitt értelemben, s valahol legalul még koldusrendek is. Ezen a metaforán át a mindennapi irodalmi gyakorlat voltakép­pen úgy funkcionál, mint egy bizonyos hitfelekezeti szervezet, amely nagylelkűen és bőkezűen felkarolja azokat, akik kellő tiszteletet és odaadást tanúsítanak a leg­felsőbb és természetfeletti dolgok iránt (szükség esetén egészen a credo quiaabsurdum-ig), azok pedig, akik nem csatlakoznak, elkerüllek talán az örök kárhozatot, de nem a magányt és megvetést, a kívülállók sanyarú sorsát. Lehet, hogy ez a medievális helyzetkép nem fedi tudo­mányos pontossággal a pillanatnyi irodal­mi állapotot, de a maga módján mégis megmutatja, hogy a világban körülöttünk észlelhető nagy ugrások ellenére, nálunk – a tehetetlenség törvénye vagy az em­beri természet esszenciája folytán – bizo­nyos dolgok talán ugrálnak, de egy helyben.

Mondják így is: amióta irodalom van, létezik konformizmus és nonkonformiz­mus. A régi világban szintén voltak jó írók. Szophoklész, Aiszkhülosz, Euripidész nagy nevek. Az, amit drámáikban adtak, művészet volt (és ma is az), de ugyanakkor institucionális, rituális, pedagógiai és – mondhatni – államalkotó produk­ció is. Dicsőítették ők többek között azo­kat az erényeket is, amelyekkel a legen­dás görögök sohasem rendelkeztek, de amelyekről már akkor is tanácsos és illen­dő volt beszélni. Éppúgy, mint minden más nép, a hellének közt is mindenfélék (bérencek, rablók, kalandorok, csempészek és hitszegők) voltak, de mindenesetre annyi bizonyos, hogy szószátyár és civa­kodó népség lehetett, hisz számlálatlan órát fecsérelt a piactéren végeérhetetlen vitatkozásokra. De már Homérosz művé­ben (kivéve a szerencsétlen Terzitoszt, aki inkább holmi csirkefogó vagy anar­chista) minden, ami görög, isteni lesz, s a költő jelzőt is talál reá: theoeikelosz, azaz isten képére formált, istenhez hasonlatos – isteni: micsoda idealizálás már az iro­dalom legelső lépéseinél... csodálkoz­zunk-e ezek után az újabb keletű vagy egészen mai megnyilatkozásain...

Eszerint egy nevezetes tragédiaíró lehe­tett jó író és ugyanakkor institucionális, korszerű kifejezéssel – konformista. Egyébként az óvilág legtöbb írója nem is tett egyebet, mint hogy művészileg meg­munkálta a legszentebb, legpedagógusabb, azaz a legpolitikusabib eszméket. S ebben az értelemben fejlődött az európai művé­szet fő iránya is, egészen a XIX. száza­dig. Nagyon gyakran itt sem találunk mást, mint kísérletet arra, hogy szép sza­vakkal elmondják azt, ami tudományosan helytálló, azaz hogy a tudományt megszé­pítsék. Ez esetben tehát az irodalom nem más, mint közönséges szolgálólány. Azon a nagy skálán, amelynek csúcsán az Isten foglal helyet, a művészet csak közvetítő Ő és az ember között, Őhozzá pedig raci­onális vagy irracionális út vezet (a tudo­mány vagy a hit útja), s a művészet dolga, hogy megszépítse az általános hely­zetet, hogy a jó nép (amely természe­ténél fogva lusta és lassú felfogású, de mégis hajlamos a szépség befogadására) egy olyan kellemes, szórakoztató közvetítő révén juthasson el a komoly és végső dolgokig, mint amilyen az esztétika.

Hol itt a konformizmus és a nonkon­formizmus... A reneszánsz festők a legállamalkotóbb hatalmasságok rendelésére alkottak, a legszentebb szituációkat illuszt­rálták (lehetőleg nem megbotránkoztató meztelenségű szentekkel és magával az Istennel), de mindez a keresztény világ értékrendszerén belül történt. Egyszóval, konformista volt. Ugyanez vagy hasonló volt a helyzet Hellászban, hát hogy is be­szélhetnénk itt nonkonformizmusról... ám nonkonformizmus mégis létezett. Meglel­jük a kritikus humanizmusban vagy a kritikus realizmusban és romantikában. Az antik individualisták és egzisztencialis­ták – mert valószínűleg ilyen volt az a sok szofista, cinikus és sztoikus, akiket a jóra való polgárok megbotoztak, vagy akik­nek mérget kellett inniuk, hogy megold­ják ezt az általános és különös problémát – épp eleget mondanak a nonkonformiz­musról és a tankönyveinkben annyit emlegetett tökéletes hellén világ tökéletlen­ségeiről. A kamaszok ma hosszú szákállt eresztenek, erővel szaggatják és zsírozzák nadrágjukat (hogy minél gyűröttebbnek és elnyűttebbnek látsszon), – és a vi­lág ezen nevet és gúnyolódik. Pedig voltaképpen mélyebb valamiről van szó. Ugyanazt, amit itt ebben a ne­vetséges formában észlelünk, koráb­ban olyan komoly értelemben találhat­tunk meg, hogy egész etikát építettek köré: az óvilág mintaképül vett bölcseinek különc öltözködésében és viselkedésében. Antisztenész azt mondta: „Szívesebben le­szek bolond, mint elégedett”, Diogenész pedig nem volt éppen olyan ágrólszakadt, hogy muszáj lett volna éppen hordóban laknia. Nyilván egy önszándékú állásfog­lalásról volt szó.

Így tehát a nonkonformizmus a huma­nista individualizmus régi jelensége. És minél inkább közeledünk korunk felé, an­nál klasszikusabb példáit találjuk ennek a klasszikus európai magatartásnak, hogy ne is szóljunk a XIX. századról s annak minden rangú és rendű a-rebour le­gényeiről. Az irodalomban mind gyakrab­ban bukkanunk rá arra az embertípusra, amely a világon kívül akar ma­radni, ha már természeténél fogva nincs ott. Az, aki a világgal, a világon belül áll és hasonlít másokra – az a jó ember: ez az ember helyénvaló, abban az értelem­ben, hogy ugyanott áll, ahol a többiek. S ha valaki a maga helyén áll, ez azt je­lenti, hogy nem helyénvaló, azaz a világon kívül áll. Lám, egy egészen min­dennapos kifejezésben sajátos módon meg­nyilvánul a Gleichscheitung, az unifikáció elve. Másfelől, az irodalomban is a legna­gyobb bóknak számít a többiektől való megkülönböztetés. A minél eltérőbb eltéréseknek valóságos esztétikája alakult ki. A mindenáron való különbözésnek ebben a nagyjából francia jellegű keresésében találhatjuk meg az egész mai eredetiség-elméletnek a gyökereit.

Az óvilág művészete nem sokat bajló­dott az eredetiséggel. Egyiptomban két-háromezer éven át egyszerűen átmásolták, ismételték az elsődleges mintákat, mert legfőbb eszményük az volt, hogy a lehető legnagyobb tökéllyel reprodukálják a kezdeti dolgokat. Így jött létre a szak­rális minták reprodukcióinak egész sora. Természetes, hogy az európaiak, amikor fölfedezték az egyiptomi kultúrát, azt látták benne, amit látni akartak, s a teoretikusok és kritikusok ebben a művészet­ben is felfedezni vélték mindazokat az irányzatokat, amelyeket odahaza megismertek.

Azt mondják, nemrég felfedeztek egy települést, ahol annak idején a régi egyip­tomi udvari festők laktak. Ezek a meste­rek, akik a templomokon és emlékműveken ránk hagyták officiális (bejáródott és kon­formista) alkotásaikat, lakószobáik falát nem nagyigényű, de annál többet mondó nonkonformista képekkel festették tele: képekkel, amelyeken saját fáraóikat pú­pos, visszataszító, nagy fogú, nagy orrú szörnyetegeknek ábrázolták, a legintimebb pózokban cselédlányaikkal és állataikkal Ez némiképp kimutathatja, hogy a művé­szekben (még ha rendelésre, az uralkodó, a legszentebb és a legkívánatosabb eszmék tiszteletére alkotnak is) nagyon működik a kiválás, a különbözés, a szem­beszegülés ösztöne – s talán épp ebben rejlik a művészet-karikatúra jellegének megfejtése. Különben, ez a kiválási haj­lam, a princípium individuationis még egy megnyilatkozása, egy­aránt vonatkozik mind az etikára, mind az esztétikára: hogy ne legyünk csupán olyanok, mint mások, hanem hogy azok is legyünk, amik vagyunk: hogy kimutassuk igazi természetünket.

Végül, a hieratikus, irányított irodalom­ra nincs visszatérés, persze azzal a meg­kötéssel, hogy az erőszak mindent meg­tehet, ha akar... Mindaz után, ami a mű­vészetben az utóbbi évszázadban történt, minden kísérlet az egyszerű instrumentalizmus visszahozására, csak a művészet halálát jelentené. Kialakult egy sajátos szellemi klíma, a humanista tudat sajá­tos típusa. A szabad alkotás felcserélése hivatalos igazgatással sokkal előbb lenne az irodalom összeomlása, mint bármiféle megújulása. Ahhoz, hogy az irodalom meg­nyilatkozhasson, nyitva kell hagynunk előtte a konformizmus és nonkonformiz­mus közti választás lehetőségét, de nem látszólagos vagy külső, hanem lényegbevágó, belső értelemben. Ha ez nincs, ha az általános körülmények ezt kizárják, ki­zárjuk magát a művészetet is. Felhozhat­juk az óegyiptomi művészet példáját, amely évezredeken át illusztrált megren­delt eszméket, de ne feledkezzünk meg arról, micsoda különbség van a művészet termelőinek és fogyasztóinak egyéni tu­datában az ősi Egyiptom és napjaink kö­zött, s gondoljunk arra is, hogy a rende­lő és kivitelező egykori közös szel­lemi alapja ma már, szerencsénkre vagy szerencsétlenségünkre, nincsen meg úgy, mint akkor.

Fordította: Ács Károly