Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

DOMONKOS

Thomka Beáta

KIHÁTRÁLÁS

A VILÁGBÓL, NYELVBŐL

1994. április 1.

A magatartás, hangnem és a versbeli modellek kérdései felől közelítenék ahhoz a 25-30 évvel ezelőtti időszakhoz, melyben a Vajdaságban megszólalt Tolnai Ottó és Domonkos István. Immár óhatatlanul történeti ez a keret és táv; vajon e táv ellenére is rekonstruálható-e, s hogyan értelmezhető az a felrázó, sokkoló hatás, melyet akkoriban beszédmódjuk és fellépésük kiváltott. A Symposion név nem csupán újságmelléklet, majd folyóirat, műhely, könyvsorozat neve volt, hanem eredeti szellemi orientáció, magatartás és érzékenység. Milyen energiák összpontosulhattak az irodalomban váratlanul és magyar összefüggésben minden előkészítés nélkül, hogy Vajdaságban ilyen közvetlenül hasson a hatvannyolcat előkészítő, azt végbevivő, konklúzióival szembenéző európai szellemiség?

A jellegzetes kezdeményezések a hatvanas évek második felében Tolnai Gerilladalok, majd Guevara c. verse, Végel László Az Édentől balra c. esszéje, az Egy makró emlékiratai c. regénye, melynek recepciója Weöres Sándor lelkesedésével kezdődött és Esterházy Péter Függőjének betéteivel folytatódott, valamint Domonkos Istvánnak a narráció felé kimozduló hosszú versei a Valóban mi lesz velünk kötetben. A sort Domonkosnak az 1971-ben írott Kormányeltörésben c. epikus versszintézise folytatja, melynek intonációját később a gitárkísérettel énekelt Kuplé idézi föl még egyszer groteszkebbül, keserűbben a song modorában, Tolnai pedig a Wilhelm-dalokban teljesít ki egy tragikus-komikus körképet a "versekből regény" formájában.

Az archetípusok közül Végel rálel a kerítőre, Kerouac csavargóinak itteni utódaira, Tolnai a hűbelebalázsok regimentjére, falusi tűzoltókra, amatőrökre, piktorokra, imbecillis falusi modelljeikre, a falubolondjára, a vidéki Orpheuszra, mint Chagall a repülő hegedűsökre, Fellini az Arlequinre, Pierrot-ra, a cirkuszra, bohócra. E vonulat része a gerilla, Domonkos vándormuzsikusa, saját protestsong-énekes, dzsessz-zenész előképe. A csavargó, bohém, a hippi, a lázadó, a baloldali forradalmár magatartásmodelljei beépülnek a modorba és tartásba. A két költő szakállat visel, jelmezt ölt, s a komolykodó irodalmi estet saját föllépésük idejére happeningbe fordítják át. Legenda képződik körülöttük, derékig csüngünk az újvidéki gimnázium ablakában, ha a városból a Telep felé baktatnak. Mitológiát teremtenek, s a maguk számára is fenntartják a helyet ebben a fiktív provinciális univerzumban.

A romantikus outsider galériát a hetvenes években a gastarbeiter, a hontalan figurája teszi mind komorabbá. Domonkos a bőrén tapasztalja meg a túlélés/átélés határhelyzet drámáját, a ki-be vándorlás alternatívájának alternatívanélküliségét. Tolnait egy németországi idénymunka vezeti el a spárgaszedő bácskai parasztasszonyokkal nemcsak a Briliánsbeli szimbolikáig, hanem a korszakra oly jellemző egzisztenciális peremlétnek és sorsmodellnek a megértéséig.

Egy lépés van már csak a menekült, a száműzött, a rezignált vándor típusáig, amit Sziveri János utolsó versei teremtenek majd meg a nyolcvanas évek második felében.

A Kormányeltörésben 1971-ben a svéd postával érkezik Újvidékre az "élni külföld élet" sornak megfelelően. A több száz sorból s az általuk befogott tágas horizontból különös enciklopédikus panoráma bontakozik ki, melyben a kijelentéseket, az infinitívuszban közölt állításokat szakadatlanul kétségbe vonja és ellenpontozza valami elemi erejű tagadás. A strófakezdő "én lenni" sort sosem váltja föl a "nem lenni", ám az egyes szólamok, a különböző tömbök, melyek közegében fölhangzik, mintha ilyen konnotációt hordoznának. A grammatikát, ragokat, időket, s az igei személyekkel együtt a személyt s személyességet, illetve a nyelvet is felejtő magatartásnak alapeleme a határhelyzet. Valami helyrehozhatatlan kibillenés, megingás, eltávolodás, köztesség jellemzi a beszéd s a beszélő alapszituációját. Az "én nem tudni magyar" kijelentés és az igéket fölváltó főnévi igenevek nem a nyelvet éppen most tanuló, hanem az éppen most felejtő, a már felejtő, a nyelvből kifelé hátráló állapotot idézik. A nominális stílus és az igenevek nemcsak mozgást nem sugallnak, hanem mintha személytelenségükkel nem is állítanának semmit, csupán valami lehetőséget jeleznének, torzóban maradt gesztusokat, ki nem bontakozott folyamatokat.

Az elbizonytalanodás és a kétségek a leghatározottabban a címben s a forrásban, a Balassi-mottóban sűrűsödnek össze. A vers mintha szinekdochésan bontaná föl a Kormányeltörésben állapotát. Az egységet/egészet váltja fel az elemek/részek vonulata, ebből következik a cím s a szöveg viszonyának szinekdochés jellege. A Balassi-vers az elmére vonatkoztatja a tévelygést és szerelmi elveszettséget. A hasonlatban szereplő törött kormányú gálya képe Domonkosnál nem csupán az elme s a lélek vívódásának, hanem a nyelvétől, otthonától megfosztott, azonosságában és személyiségében veszélyeztetett szubjektum léthelyzetének metaforája. Tehát nem hasonlat, mint elődénél, hanem tömörítéssel, rámutatással létrejövő megnevezés, metaforikus kijelentés. A Kormányeltörésben helyzete állapotjelentéssel egészül ki, melyhez akár a "vagyok", "vagyunk" létigék is társulhatnának, ha ismerné az állítást e beszédmód.

Az Henry Michaux Plume-jének, Peter Weiss Mockinpottjának kiszolgáltatottságát idéző versbeli személy nyelve Peter Handke Kasparjának dadogására emlékeztet. Beszéde a keleti és nyugati társadalmak köztes terében, vagy még inkább a kultúra, a civilizáció peremén, vagy éppen azon kívül hangzik fel. Mintha a szellemi lefokozottság, a túlélésre való összpontosítás, a primitív látásmód és nyelv vádbeszéddé állna össze a tömbök, megosztottságok, ideológiák által meghatározott és feszültté tett világ és rend ellen. Abban a költészetfelfogásban, mely Tolnai Ottónál és Domonkos Istvánnál kibontakozott, a közéletiség elemének nemigen volt jelentősége. Adott pillanatokban azonban ilyen vonást ölt magára a megnyilatkozás, hisz, mint a Kormányeltörésben esetében, a csupasz, nyelvtelen nyelv s a grammatikátlan beszédfolyam az egzisztenciális és társadalmi paradoxonok, abszurditások bírálataként olvasható.

Fent arra utaltam, a "lennit" nem ellenpontozza a "nem lenni", ami módosítást igényel:

"ez nem lenni vers

én imitálni vers"

Az ellentmondások, melyekből oly bőven kijut a távozóban, távolodóban levő én tapasztalataiban, szükségképpen a tagadás, cáfolás gesztusait érlelik ki. A grammatika elvetésével elveti a szabályt, dekonstruálja a nyelvet, az apoétikus versmodellel pedig a poétikát, a hagyományt és normarendszerét. Az "én túlélni tan ideológia rendszer" szerény bizakodása egyben egy túlpolitizált korszak elutasítása. Nem kevésbé erőteljes a "nemzeti" s az "irodalom" fogalmak megvetése is, hisz adott korokban mélyen meghatározza együttesüket a hatalmi érdek szolgálata. A világnak s az idegennek nekivágó léthelyzetben ez a torzulás is tisztábban felmérhető:

"élet frázisait

emberbőr kötésben

adják ki írók:

nemzeti irodalmak

generálisai

én nem bírni nemzeti

fogások erős szaga"

Ezeken a kereteken is kívülre kerül a megszólaló, a nyelvekre, kultúrákra való rálátása viszonylagosságukat is megmutatja. Abból az alulsó perspektívából, lentről, ahonnan a kofferjában szalonnával, két kiló kenyérrel meginduló gazdasági emigráns szemlélődik, maga a kultúra is mind messzebbre tolódik. Domonkos attitűdje nyilvánvalóan a kiszorultakhoz, kiszorulókéhoz áll közel, s kérdés, ha a fonákjáról szemlélődik, vajon nem a radikalizmus egyetlen szólamát választja-e, mely fenntartásaiban és iróniájában nem kímélheti az erőket, melyek a kitaszítást mozgatják. Lehet ez rendszer és eszmerendszer, kor és társadalom, egyház és párt, de lehet nyelv és kultúra is.

A retorika, grammatika és poétika eszközkészletének nagy megrostálása és redukciója ellenére van a versnek valami elemi, ősi és primitív ritmusképzése. Az ismétlések, párhuzamosságok, refrének, a kis narratív tömbök, dramatizált helyzetrajzok, illetve a balladaszerű keserűség, s valami archaikus monotóniát követő énekmondás jelleg erősen ritmizálttá teszi ezt a beszédet. A Kuplé sem csak a Domonkos által komponált zenei dallamtól nyeri ritmikáját, hanem a szabadversben föl-fölmerülő szólamnyomatékokat idéző egységektől. A mondattani tagoltság is a zeneiséget erősíti, s nyilván mindez nem független Domonkos zenészi tapasztalataitól.

A szerepek, maszkok, figurák, helyzetek, melyekben két-három évtizeddel ezelőtt Tolnai és Domonkos költészetének szubjektumai fölléptek, vagy melyekre Tolnai később talált rá, mint Wilhelmre, s az általuk beszélt profán nyelv, különös réteget képez a magyar líra összefüggésében. Bizonyos értelemben előkészítői annak a depoetizált lírának, melyet Petri György, Sziveri János, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre követett/követ. Domonkos "én lenni"-t mondó, személytelensége mögé rejtőző személyéből eredő groteszksége, iróniája, elesettsége ellenére rendkívüli melegség árad, s az együgyűség maszkjában a rezignált léttudat szólal meg.