Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

DOMONKOS

Domonkos István

KÉPZŐ- MŰVÉSZETI ÍRÁSOK

1994. április 1.

A 36. velencei biennálé

A jugoszláv Vladimir Veličkovič (1935) képei jelentették számomra a biennálén a legnagyobb (és maradandó!) élményt. Felsorolom a képek nevét: Célba lövés, Születés, Akadály, Kutya 23, Kutya 24, Menet (valamennyi olaj), Mozgó állatok, Kutya (rajz), Mozgó állatok, Anyakoca (rajz).

Veličkovič a fizikai fájdalom, a kín, a tortúra ábrázolására vállalkozott. Bizonyos tartalom erősen próbára teszi a színek teherbíró képességét. Ugyanúgy, mint a szavakét is. A jajkiáltást nem lehet szavakkal kifejezni. A kínokban fetrengő vagy karóba húzott emberi test kolorisztikus ábrázolása körülírás, magyarázgatás lenne. Veličkovič jól tudja ezt. A színek bizonyos tartalom vonzásában úgy viselkednek, mint a kettős kémek. Egyszerre két igazsággal vannak felruházva. Az egyikkel a festőért, a másikkal a festő ellen. Az egyiket vagy a másikat a nagy művész még kikényszerítheti, de a kettőt egyszerre soha. A szín fölöttébb gyanús elem. A tartalomhoz való lojalitása mindig gyanús, és annál gyanúsabb, minél nagyobb a bizalma benne. Akkor is, ha a rája bízott feladatot teljesíti, akkor is becsapott bennünket, mert a kelleténél mindig többet vállal, s ez a többlet könynyen végzetessé válhat a tartalomra nézve. Felhígíthatja, kocsonyássá teheti. Veličkovič festészetének egyik legfontosabb apropója a színekkel való szembehelyezkedés. Művészetének motorja, a színek funkciójában való kétely, a vásznak kényes-szeszélyes tündéreit a tudat rácsai mögött tartja, s a vásznak képmutató démonaival vívott kínos csatája a hatalmas fekete síkokon a legtöbb esetben rajzolt vonalakkal ér véget.

Szélviharban az ember nem fejezheti ki magát tollpihékkel.

Az embert a hatalmas fekete sík közepén találjuk elhagyottan, megkínzottan, haldokolva, védtelenül, erőszakosan kicsavart végtagokkal.

Az erőszak elkövetői soha nincsenek a képen. Kilétükről semmi sem árulkodik. De nem is vagyunk kíváncsiak rájuk.

Emberek. Színek vagy istenek? Egyre megy. Az áldozaton már nem segíthetünk. Megcsonkított teste előttünk fekszik az éj fekete milliméterpapírján, amelyen a titokzatos geometriai jelrendszer csak még felfoghatatlanabbá teszi a megtörtént bűncselekményt. A parányi jeleket, számokat, hajszálvékony nyilakat, diagrammaoszlopokat, vörösen megcsillanó T betűket nézve elgondolkodunk: itt nem bűntény történt, itt egy számunkra érthetetlen kísérletet végeztek, itt méréseket végzett valaki. Mennyit bír el az ember? Milyen az ember? Mi az az ember? Vajon hogyan hangozhatott az Iszonyú Tudós kérdése? S talált-e rá választ?

Jugoszláviát Veličkovičon kívül Vjenceslav Richter szobrász és Duřan Otařeviĺ fiatal képzőművész képviselte.

Magyarországot Domanovszky Endre (1907) hatalmas méretű képekkel és Kis Nagy András miniatűr bronzérmeivel. Túl nagy erőfeszítésembe kerülne Domanovszky hatalmas (méretű) képeiről beszélni.

Az argentínai Jorge Demirian képeiről kellene még írnom, a görög Dimitrisz Mitaraszról, az egyiptomi Farghali Abdel Hafizról és mindenesetre Sabri El Sayed batikjairól...

És a többi?

Stb. stb. stb.

A vonal igazság

B. Szabó György retrospektív kiállításán, az Újvidéki Munkásegyetemen sokáig elidőztem egy ceruzarajz előtt. A naturalista rajz 1936-ból származik. Mezítlábas kisfiút ábrázol, egy nyílt, okos tekintetű, magas homlokú gyereket, feltűrt nadrágszárral, térdén hatalmas folttal; peremén jól látható a cérnaszál, amellyel a gondos emberi kéz a nadrág szövetéhez erősítette.

Cérnaszál: a szövet húsában eltűnő és belőle ismét felbukkanó, önmagába visszatérő, bukdácsoló hajszálvékony vonal, az élet vonala.

Nézegettem ezt a vonalat. A fehér papíron több volt puszta dekoratív jelnél, mert feladata volt: megállítani a szakadást, a továbbrepedést, a pusztulást. Összefércelni az élet végtelenül érzékeny hártyaburkán a halál ejtette sérülést. B. Szabó György vonalának kezdettől fogva az igazság volt a feladata.

"A vonal: igazság", írta B. Szabó György. "A vonal: tisztaság, a vonal: szép, a vonal: az ember."

Nézegetem a mezítlábas, toprongyos gyereket, a zrenjanini munkásszülők gyerekének nyílt, bizakodó tekintetét, magas homlokát. Ezt a gyereket, B. Szabó Györgyöt a nélkülözés, a pénzhiány, a mindennapi családi gondok sem gátolták meg abban, hogy a "vonalat elindítsa", és egy nehéz, küzdelmes, betegségekkel, igen szerteágazó tevékenységgel, illegális pártmunkával, oktatással, szervezéssel "töményített" életen át "éltesse" azt.

"A vonal: az ember."

Bukdácsolt kezdetben ez a vonal, B. Szabó György vonala, de sohasem, egy pillanatra sem tétovázott.

"Csak a toll érdekel: határozottságát, élességét, keménységét becsülöm. A tus feketeségét, a papír fehér, meleg ragyogását. A vonalat." (B. Szabó György)

Ez a vonal az ötvenes években az írott szövegek hangulatát igyekezett kifejezni. Elkötelezett vonal volt.

Ez a vonal ?58 után már tolmács számára, miközben a hosszú éjszakákon, lámpafény mellett az álmatlansággal és fáradtsággal küszködve a halállal beszélget.

Utolsó, nagyméretű rajzain a vonal felszabadul, a toll könnyedén követi a kéz akaratát, a mozdulatok ritmusa gazdag, változatos. Elomló, puha, bársonyos felületek keletkeznek a nyomán, a kezdeti forma újakat szül, az éppen megszülető ismét újabbakat, melyek egyensúlyban vannak az eredetivel, és visszahatnak rá.

E kései vonalak teherbírása hirtelen megnövekszik, a lélek az érzelmek legárnyaltabb rezdüléseit is képes kifejezni. A papír fehér tere a "fegyelmezett nyugtalanság", a "megzabolázott szenvedély" jeleivel, a megfeszült, célratörő akarat jajkiáltásaival telítődik meg, s aztán váratlanul, amikor már mindannyian megbizonyosodtunk, hogy a zsákmány ráakadt, talán épp ennek súlya miatt, a fonal örökre elpattant.

Kedves Dobó Tihamér

"Ahhoz, hogy a tusnak lelket tudjunk adni, hosszú gyakorlatra, ahhoz pedig, hogy az ecsettel megeleveníteni legyünk képesek, az élet ismeretére van szükség. Aki hosszú gyakorlással edzette ugyan a lelkét, de az élet elevenjét már nem ismeri, az csak a tushoz ért, az ecsethez nem. Akit az eleven élet edzett meg, de lelkét nem volt módja a gyakorlásra továbbképezni, az csak az ecsethez ért, a tushoz nem."

Hua-Jü-Hü

Mindenekelőtt megkérdezem tőled, mit gondolsz, szép dolog-e a mézeskalács szív? Mert én most a mézeskalácsszív-teoretikusokról akarok elcsevegni, azokról az emberekről, akik abból a meggondolásból indultak ki, hogy ha az nem is szép, mármint a mézeskalács szív (persze, miért ne lenne szép: elsősorban is szív formája van, s mi mindannyian tudjuk, mi az, hogy Szív, emberi szív, az emberi érzések, érzelmek leggyakoribb tartózkodóhelye, azután, ami szintén lényeges: tükör is van a közepében, s arról is mindenki tudja, hogy micsoda, az emberiség egyik lényeges felfedezése, mely fontosságában nem marad el a kerék mögött, ezenkívül a szív azért is szép, mert vörös, kék meg fekete cukorvonalakkal megrajzolt tulipánok és egyéb "ősi" motívumok díszítik a felületét stb.), ha nem is szép tehát, mindenesetre meg lehet enni. Nos, ezek a teoretikusok, a művészetről lévén szó, így okoskodtak: az embernek azt adjuk, amire szüksége van. S mire van szüksége: mézre, kalácsra, szívre, csillogó tükörre. Azt mondták: aki a mézeskalács szívet megszereti, az azután majd könnyebben harap a híres nagy festők vásznaira.

Az Um-pam teoretikusok a zenében átvették ezt az elvet, és azt mondták: a slágerrel, a műnépdalokkal lépre csaljuk "Őket", aztán bevetjük Beethovent, Bachot, Bartókot. Az egyszerűtől haladjunk az összetett felé. Az Á-tól a B-ig.

Mint várható is volt, a művelődési élet nyomban virágzásnak indult: a szobrászok zsákszámra csinálták a díszgombokat, karpereceket, nyakláncokat, őzikéket, kerti törpéket, gipszangyalokkal házaltak, szakállas szentekkel, a festők a zsánerképfestésre vetették magukat, a tulipánok, szobacicák, álomlovak megfestésére, a költők slágerszövegeket írtak, a zenészek slágereket. A kritikusok meg hümmögtek.

A "lusta lelkek" ideje köszöntött ránk, kedves Dobó Tihamér. A zavaros lelkeké a művészetben. Az éretlen, a tisztátlan, az ügyeskedő, az oktondi, a becsvágyó, a hebehurgya lelkeké, a tusbolondoké, a kaparászóké, a pénzhajhászóké.

S ernyedten lógtak a vonalak a semmibe. S mintha ugyanaz a kéz vetette volna valamennyit, mint szemeteskosárba, a papír fehér terébe.

Munka, erőfeszítés, szorgalom (még most se nagyon merem leírni e szavakat) nélkül készült vonalak halmaza, akár az összegubancolódó halászzsineg, melynek csomóit senkinek sem volt türelme kibogozni, egyetlen nagy csomóban hever a parton, a forró köveken, s nem érik el a tenger hullámai, végén a rozsdás horog hegye a semmibe mélyesztve.

Feladat nélküli, tehermentesített, romlékony szálak, nincs mozdulatuk, nincs vágyuk. Napjaink vonalai - boldogtalan vonalak.

És akkor szembekerültem rajzaiddal.

"Ám Vang Vej eljutott a képen-túlihoz,

mint a szárnyas szent, a kalitkából kiszállt."

Szu-Jung-Po

Arról, amiért az ember lelkesedik, igen nehezen beszél. A rajzaidról szeretnék szólni, az Ökörnyálról, a Nagy fáról, az Ördögfejről, a Tiszavirágról. De előbb még újra kell tanulnom beszélni. Rajzaid bátorsága kötelez arra, hogy önmagamban újraértékeljem korábbi ítéleteimet.

Hogy te is "lusta lélekké", lusta csuklójúvá, lusta vérűvé váltál, ezt mondogatták rólad barátaid, ismerőseid az elmúlt tíz évben. Miért hagytad meg őket oly sokáig tévhitükben?

Miért nem magyaráztad meg nekik, hogy erre jársz? Miért nem tudósítottál arról, hogy az emberi természet üres tárnáit járod, a hús forró sivatagait, az érthetetlen sóbarlangját, ahonnan ritkán van visszatérés.

Miért nem mondtad: messze járok, igazgyöngyöket, fűzfás tájakat, folyókanyarokat, öblök vizének tükrét, gyöngyöt és jadeköveket gyűjtök, villanásnyi rezdüléseket a magány mély taváról, mikor fecskeszárny érinti, mikor a tiszavirág szárnya érinti, mikor a gyerekkor érinti, az emlékek, a tiszta érzelmek, az ördögfej, a gyerekkönnyek, a gyereksikoltások, mikor az éhség, a betegség, a félelem rovarai beléje hullanak, a halál pattintott köve hangos loccsanással, éjszakák sötét, bűzös rongyai, a szerelem fehér falainak tövéből összesöpört szemét, a cselekvés derékba fűrészelt törzséről visszapattanó nyersgumilabda-akarat - a magány feneketlen tavába. A kártyalapokkal, gyűrött százasokkal, a pénzre váltott tiszta naplementékkel, tiszai csónakokkal, szomorúfüzekkel, cigánytelepekkel, kalapos cigánygyerekekkel, putrikkal, girhes lovakkal, lepkekönnyű, bagolyszemű kutyákkal, a sarki lámpák alatt összegyűlt víztócsák kitaposott, sárgán villogó szemével egyetemben.

Kocka és krém

A napokban zárult egy rendhagyó tárlat az Iparművészeti Szalonban. Rendhagyó tárlatnak nevezem, mert a valóságot, valóságunkat pozitív értelemben vett pedantériával, céltudatos fegyelmezettséggel fordítja le a képzelet konstrukcióira.

A fordítói munkának ez a válfaja igen felelősségteljes és idegtépő munka, annál is inkább, mert tájunkon nincsenek hagyományai, legalábbis a vajdasági magyar képzőművészek körében. Miért? Ki tudja?

Azért talán, mert a konstruktivizmus fegyelemre, precizitásra, világosságra való törekvés? Azért talán, mert a konstruktivista egyszerűségre törekszik? Azért talán, mert az általa megteremtett konstrukciók gyakorlati alkalmazásának lehetőségét kutatja és igényli? Nem tudom.

Elég az hozzá, hogy Baráth Ferenc nemcsak azért rendezte meg kiállítását, hogy a kérdéseket feltegye, hanem azért is, mert választ remél rájuk. S választ arra, hogy szüksége van-e ennek a társadalomnak, ennek a konkrét környezetnek az iparművészre, aki olyan "verssel" szolgál, melyből egy parányi jóakarattal "szék" is lehet.

Kandinszkij, Mondrian, Antonio Pevsner, Naum Gabo, Moholy-Nagy, Kassák, a Bauhaus álmai, elgondolásai szinte észrevétlenül szívódtak fel a valóságba, szebbé, funkcionálisabbá téve azt.

- Megállni azonban nem szabad - mondja Baráth Ferenc.

Baráth Ferenc nem divatból lett konstruktivista, hanem világlátásából kifolyólag. Ő valóban úgy látja, hogy "a természet mindenkor képi szabályossággal működik".

(Baráth Ferenc született konstruktivista: tíz éve ismerem, de kócosan még sohasem láttam. Hajában a választék mindig nyílegyenes, mint a léglökéses gépek csíkja az égen. Zsebében mindig ott hordja a függőónt, hogy mindig pontosan tudja, mikor van vízszintes, és mikor függőleges helyzetben. Nadrágján a vasalást libellával szokta ellenőrizni. Arca is szabályos síkokból áll, két téglalap, egy négyzet meg egy-két kisebb háromszög. Arcára a ráncok is csak akkor kapnak majd bebocsátást, ha előzőleg kötőtűt nyelnek.)

"Amit én csinálok, az nagyon egyszerű" - mondja. "Talán éppen emiatt nem is értik meg az emberek. Az én munkámat a munkások tudnák a legegyszerűbben befogadni. Azok az emberek, akik maguk is anyaggal dolgoznak. A vasesztergályosok, a szabók, a gépészek stb. Ezeket az embereket mi lebecsüljük akkor, ha tájképeket mutogatunk nekik. Ők az új formákat az ujjukban érzik. Nem szabad őket elijeszteni olyan szavakkal, mint művészet, konstruktivizmus; stb."

Baráth Ferenc kiállított munkái eredetiségről, játékos ötletességről, kitűnő formaérzékről vallanak. Alapmotívuma a kocka. Ezt variálja. Néhány bevágás, hajlítás a négyzeten, s máris megszületik a meglepően új forma. Csak négy színt használ: a vöröset, a feketét, a fehéret és a kéket. Négy "konkrét" színt: az ég, az éjszaka, a vér és a papír színét, vagyis a kartonét, mert az a legolcsóbb.

"Mindig is nagyon szerettem a kockát. Szerettem megbolygatni itt-ott. Az egyiket a másik mellé helyezni, egymás mellé egy feketét és egy vöröset, egy fehéret vagy egy kéket. Figyeltem, hogy a tér, a kép tere a színektől, a képen elfoglalt helyüktől függően hogyan változik körülöttük."

Baráth Ferenc egy kis konyhában készítette munkáit, melyben mindig a legnagyobb rend és tisztaság uralkodik. Nincs műterme, se festőállványa, közönséges íróasztalon dolgozik, borotvaéles patentkése könnyedén szalad a karton húsába, mint annak idején apjának bőrvágó kése a sima, fényes bőr hátán. Apja ugyanis cipész. Gyerekkorában órák hosszat figyelte munkáját, a kés nyílegyenes, hajszálvékony mély nyomát a bőrön. Talán... Talán... Ez volt a döntő élmény, mely eljuttatta a mértanig, a kockáig, a tiszta formáig."Egész életemben utáltam a függönyöket, a kalácsokat, a csipkét" - mondja nevetve."äAz életben is, a festészetben is: a puha, ráncos, amorf, szétfolyó dolgokat. Még a kristályvázát sem bírom látni. És nincs rettenetesebb dolog a krémesnél, ha százszor kocka formájú is. Mert formája megtévesztő: a szabályos, tiszta mértani forma édeskés, zselatinszerű, kocsonyás, krémesen rezgő tartalom tanyája, és ez kész csalás. Csalás! A művészet nem követhet el soha hasonló árulást."