Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

Jel Színház

Balog József

Jel és Woyzeck

Beszélgetés Varga Henriettával és Döbrei Dénessel

2015. március 20.

A Jel Színház második korszakában érkeztetek, mikor és hogyan?

Döbrei Dénes: A kormányzó halála volt az első előadásom. 1988-ban játszották a Rinocéroszt Újvidéken. Vacsoráztunk az előadás után, és fölmerült, mi lenne, ha néhány év múlva benne lennék egy filmben. Azután telt az idő, és fölmerült, mi lenne, ha a következő előadásban? Mentem haza a nagy, ködös éjszakában, aztán Újvidék és Szabadka között eldöntöttem, hogy megyek. Egy hónap múlva kezdtem a Kormányzóban. Szabados nagyzenekara, minden. Így kezdődött.

Varga Henrietta: Nekem pedig 1992 nyara a véletlenek véletlene. Jöttem haza egy katakali-tanfolyamról, Párizsban voltunk éppen, és a fiúk egy kiállításmegnyitóra készültek. Volt egy ötlet, amiről nem tudtam, hogy az a Woyzeck, és kiderült, hogy hiányzik a Marie. Azt mondták, semmi baj, te csak állj ott, aztán majd megfogunk, lerakunk az asztalra, széttépjük a ruhádat, te belenézel a tükörbe, te ott sírsz már, te ott ülsz az asztal mögött, és akkor úgy, ennyi. Ez megtörtént, és a kiállításmegnyitó is. Volt egy csomó ember, mindenki jól érezte magát, és elkezdődött a történet.

DD: Ez Somlósi Lajos megnyitója volt a Dorfmann Galériában, Párizsban. Háromnapos performansz-tervünk volt, én az első napon tetőtől talpig be voltam gipszelve, egy zenekar játszott. Húsz perc után jött a rendőrség és leállította az egészet. A második nap elmaradt. De mi a félbeszakadt napon kitaláltuk, hogy legyen akkor a harmadik nap. Art brut-albumot nézegettünk Szkipénél a teraszon, olvasgattuk a Woyzecket, és eldöntöttük, hogy az lesz. Beültünk a kocsiba, kimentünk az ócskapiacra, vettünk asztalt, meg mindent, amiről úgy gondoltuk, szükségünk lesz rá az előadásban. Elkezdtünk dolgozni, aztán rájöttünk, Marie nélkül nem lehet Woyzeck, és akkor jött Heni.

Ismertétek előtte a színházat, Nagy Józsefet, figyeltétek a munkájukat?

VH: Én ’90-ben kerültem ki Párizsba. Elmentem megnézni a bemutatójukat. Ekkor már Dénes kint volt, A kormányzó halálát készítették. Akkor már együtt voltunk Dénessel. Újvidéken fölvettek a főiskolára, de mivel a szerelmem kint volt, úgy gondoltuk, legjobb lenne, ha ott találnék magamnak iskolát. Benyitottam Jacques Lecoq tánciskolájába, s úgy döntöttem, hazamegyek, és megmondom anyunak és apunak, hogy mégis Párizs és nem Újvidék következik. Elindultam az iskolába. Közben a fiúk már a Kormányzó után voltak – én másodéves –, az iskolámban pedig minden hónapban volt egy nyitott előadás, amire eljártak. Tehát teljesen tudtam, ki a Szkipe, én is követtem a munkáikat. A szívem csücskében meg ott volt, hogy de jó lenne velük dolgozni! A véletlen aztán meg is adta az ajándékát.

Ez az ajándék pedig a Woyzeck, ami a mai napig is él. Mindkét verzióban benne vagytok, több mint húsz éve.

VH: Az alappillérek még itt vannak. Hála istennek, ez jó, hogy itt vannak, itt vagyunk. Végtelen lett ez az előadás. Nincs benne kor. Kortalan, és velünk nő. Vagy nélkülünk, ami még szebb. Fölkarol minket. Elvisz minket messzire, a mai napig is, ha megtörténik az előadás.

DD: A kezdeteknél volt a Szkipe, Bütyök (Bicskei István), én, Heni. Aztán a következő kiállításmegnyitó Maurits Ferencé volt. Akkor érkezett Gemza Peti. Aztán meghívtak bennünket Rennes-be, hogy dolgozzunk az előadáson, akkor jött a Józsi (Sárvári József). Az előadás Orléans-ban nyerte el végleges formáját, amikor Frank mint Kapitány is megjelent benne. És Freddy, a baba. Rossz kritikákat kaptunk, Franciaországban nem működött az előadás. De Prágában is azt mondta a Francia Intézet igazgatója, hogy ha ez a színház, akkor többet nem megy színházba. Ljubjanában viszont nagy sikerünk volt. Hosszú folyamat volt a felépülés, és hosszú története van az előadásnak, azóta is. Ez az előadás lett a Jel Színház vége és az orléans-i Koreográfiai Központ kezdete is. Szakadás következett be a Jel Színház körül, és ebben az űrben készült el a Woyzeck. Ez az előadás afféle „unikátum” ennek a társaságnak.

VH: Úgy történt, hogy mindenre szükség volt, és meg is volt minden. Kivéve a pénzt. Az anyagiak hátramaradtak. Tényleg egymással foglalkoztunk, a lelki-alkotói világainkkal. Ha most visszatekintek, fölmerül bennem a kérdés, mi kell ahhoz, hogy megtörténjen valami? Az emberek között és a színpadon, az, amit meg lehet osztani. És még mindig osztjuk. Még mindig él. Hogy milyen rizikót vállaljon egy alkotó, a közösség, amikor semmi nincs, ami anyagi, és minden van, ami a munkához kell? Nagyon fontos, hogy ezt megélhettem.

Szegeden 1994-ben – iv. thealter Fesztivál címmel – kettő előadást hirdettünk. Öt lett belőle. Színpadot és nézőteret építettünk a Tantusz Művelődési Házban, legalább négyszázan látták az előadást. A sűrű jelen és az új színházi nyelv valamely néma robbanásban találkozott. Esztétika, nyelv, őserő?

DD: Ezt mi sem tudjuk. De Szegeden például Francia Gyula játszott Sárvári helyett, aki most benne van a magyar verzióban. Gyula tehát visszatért az előadásba. A Woyzeck valóban kirobbant belőlünk. Minden a saját kezünk munkája. Két bicikli, amelyeken egy hétig dolgoztunk Gemzával a rennes-i színház műtermében. Az igazgatót kérdezték is, mit csinál itt a Nagy József? Nem tudom – mondta –, állítólag előadást, de mindig a műhelyben vannak. A próbateremben soha nem láttak bennünket. Paradisónak hívták a kistermet, ahol dolgoztunk?

VH: Igen, úgy. Fönn voltunk egy eldugott helyen. Megállás nélkül le-föl járkáltak a fiúk, és mindig jött valami új cucc. Valami, amit ki kellett próbálni, amit szét kellett szedni, vagy össze kellett rakni. Egymásra utaltság volt. Ami ezt a mai napig bizonyítja, az a tér. Ebben különbözik Szkipe többi előadásától. Ez a pici tér annyira kinyílt, és kinyílik még mindig! A mozgást és a létezést is ez bizonyítja. Hogy milyen. Hogy hol kezdődik a tánc. Nekem. Láttam a többi előadást, ahol ott van, hogy mekkora a tér, mennyi a lépés, milyen a mozdulat. Fontos volt a kellék, a díszlet, de az üres tér ugyanúgy. De hogy ebben a piciben milyen tágas minden! S hogy mindenkinek teret adtunk: létezzen mindenki. Alázatosan.

Szkipe úgy emlékezett a Woyzeck előtti időszakra, hogy mindenre haraptatok. Mint a farkasok.

DD: Nagy családként léteztünk. Minden megtörtént egymás közt. Senki nem titkolt el semmit a másik elől. Ha gond volt, akkor az a gond megtörtént. Ha egymásnak ugrottunk, akkor egymásnak ugrottunk, másnap ment tovább a munka. Franciaországban ezt úgy mondták: ááá, Nagy József? Az egy rock and roll csapat! Éjszakáznak, buliznak, isznak – közben ott vannak a színpadon: turnéznak, aztán rögtön mennek be a próbaterembe. Nekünk nem volt próbaidőnk. Mi próbáltunk a vonaton, próbáltunk új előadást a régebbi előadások előtt, turnék közben és bemutatók után. De volt, hogy bementünk a terembe, és nem történt semmi. Eljártunk pizzázni, kiültünk a Loire partjára, és ott született meg az előadás. De mindenki ezzel volt elfoglalva. Nekünk nem volt más foglalkozásunk. Mi azt csináltuk, amiért összejöttünk.

Oké, a fiúk így dolgoztak, de egy színésznőnek, táncosnőnek is jó így?

VH: Ha a Woyzeckről van szó, nem is volt időm, hogy ráeszméljek, hogyan visznek. Hogy hogyan visznek. Ezt a szó szoros értelmében kell érteni. Mert, tényleg, ők visznek engem, megállás nélkül, mihelyt leléptem a székről. Ez akkor történhet meg, ha abszolút bizalom van. Nincs kérdés, és ott a hit. Ez egy női princípium. Ha érzed, hogy teljesen tiszta esszenciával – nem is tudom –, igen, energiával, vagy körbevéve, akkor nincs kérdés. Biztos, hogy az is fontos, hogy huszonhárom éves vagy. Ebben a korban szintén nincs kérdés, de félelmetes energia van közben. Akarás, hit, csak ez! Mindez összecsendült. Nem volt egyszerű. Nem volt egyszerű…

Úgy érted, nehéz?

VH: Igen. Hát, egyedül voltam, nem? Egyedül mint fehérnép, nem? Persze, Dénes ott volt. Fontos volt, hogy van egy fiú közöttük, aki másként is érez. Átél engem és átérez. Lehet, hogy ez segített abban, hogy a másikat is meg tudjam élni, tisztán. Minden vonal tiszta volt. Marie is ez a Woyzeckban. Hogy mindenki felé van egy másik útja. Ami teljesen tiszta, és ez az én utam is.

Szkipéből nyertétek az energiát? Egymásból? Kinyújtottátok az antennáitokat, és ott volt, csak használni kellett?

DD: Soha nem volt ilyen kérdés. Szabadság volt. Valaki jött egy ötlettel. Kiröhögtük. Aztán ez lett az előadás legszebb pillanata. Mindent ki lehetett próbálni, nem dobtunk ki egyetlen gondolatot sem. A Szkipe hagyta, aztán pedig össze tudtuk rakni. Amikor a Kafkát csináltuk, szombaton mentem be a próbaterembe egy ócskapiacon keresztül. Egy dobozban operációs szereket, orvosi tárgyakat láttam meg. Berohantam, Szkipe, gyere, nézd már meg! Ez az első jelenete az előadásnak. Minden rakódott össze. Ha keresni kezdesz, akkor a dolgok elkezdenek jönni feléd. Akkor történnek a dolgok.

VH: Ami ott megtörtént, amit ott tapasztaltam, az türelem, bizalom. Van idő és csönd. Nyugalom. És akkor az ember elkezd dolgozni.

Parancs?

VH: Nincs parancs. Nincs hatalom. A parancs bennem születik meg. Mivel van idő, van bizalom, mivel mindenkinek van helye a színpadon, mivel mindenki figyel, nekem tehát kötelességem dolgozni.

DD: Bárki, bármikor beleszólhatott a másiknak a munkájába. Ha döntést kellett hozni volt, hogy közösen döntöttünk. Figyeltünk és alakítottuk egymást.

Mi történik, ha ez nincs? Ha elmúlik?

VH: Éppen ezen töröm a fejem. Mi van, ha ez átalakul, hogyan találja meg az ember ugyanezeket a csapatokat, energiákat, tereket, ahol ugyanezt próbálja? Nem tudom. Abban hiszek, hogy ha valami szükséges, akkor megszületik. Ha nekem kell, akkor megjön.

DD: Amit az ember összeszedett valaha, azt viszi magával. De ha nem él a jelen pillanatban, akkor eldobhatja az egészet. Amit akkor igaznak és fontosnak gondoltam, lehet, hogy ma már nem igazság és nem fontos. Benne kell lennem ebben a most alakuló világban. Hol könnyebb, hol nehezebb. Ha ez elmúlik, és az ember különböző helyeken és különböző emberekkel tovább dolgozik, néha nem ezt látja. Olyan körülmények között dolgoztunk, amit megteremtettünk magunknak. Próbaterem? Nem lehet bemenni? Akkor egy hétig takarítottunk. S ez fényt hozott a munkánkba. Láttuk, aha, ez kell, ez nem kell. Pakoltuk a tárgyakat, a dolgokat, a lelkünket, nem volt semmi és senki más segítségünk. Csak mi voltunk. Mellettünk a műhely. Hopp, eszembe jut valami, fúrtam, csavartam, vágtam. Jött valaki, mondta, hogy jó, nem jó, kell, nem kell. Ez volt. Most meg más van. De ezzel is együtt kell létezni. Létezni tovább.

(Szabadka, 2015. január)