Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Mladen Leskovac
ISIDORA SEKULIĆ ASSZONY*
1994. április 1.
A legkülönfélébb felelősségérzetek kellemetlen borzongásával állok meg a könyvespolc előtt, amelyen Isidora Sekulić asszony harmincvalahány kötete sorakozik, mivel tudván tudom, hogy a rendelkezésemre álló röpke (szigorúan) tíz percben kell valami - úgymond - érdemlegeset szólnom erről a veszedelmesen ragyogó íróról és rendkívüli, bonyolult, kimunkált vagy talán még pontosabban fogalmazva: csiszolt egyéniségről, amilyen az övé. Itt van tehát a mű, a könyvei, amelyek csúful meghíztak és szinte használhatatlanná mállottak polcomon az új kötetekbe még be nem gyűjtött tanulmányaitól, cikkeitől, esszéitől, novelláitól, verseitől, fordításaitól és nyílt téri közbeszólásaitól, amelyeket lapkivágások alakjában megannyi kéz tűzött az oldalak közé egy példátlanul megfeszített írói élet majd ötven éve folyamán. Mindebből mit emelni ki elsőnek, az írónő melyik motívumánál időzni el több okkal és joggal, mint a másiknál, a felkínált bőségből és változatosságból min inszisztálni elsősorban?
Valójában milyen íróval állunk szemben? Mit húzni alá elsőként? Igen egyéni elbeszélő módszerét és annak eredményét-e, amelyhez igen korán és jelentős mértékben hozzájárult a modern elbeszélés válsága, s amelyet máig sem ismertek fel eléggé? Egyáltalán emlegessük-e, mint kritikust, amikor olyanfajta kritikát művelt, amely mind hangsúlyaiban, mind pedig törekvéseiben tudatosan magában álló teljességgel elüt attól a papírízű modorunktól és naiv követelményünktől, mely szerint a kritika bezzeg sújtson le és keményen ítélkezzen olyan kérdésekben is, amelyekkel kapcsolatban nem lehet és nem is szabad. Mert hiszen, ha írt is kritikafélét könyvekről és írókról (szenvedélyesen nyomába eredve valamely gondolatmenetének vagy rögeszméjének), minduntalan túllépett a szóban forgó könyvön, s leginkább olyan problémák felé siklott, amelyek túlnőnek rajtuk, de függetlenül attól, hogy beilleszkednek-e vagy pedig perfiden megsemmisülnek a vizsgálódás kereszttüzében, ezeket a kiruccanásait mindig nagyfokú jóakarattal, jóindulattal tette, s csupán azért, mert megeshetett, hogy valamiképpen mégis megállják helyüket - vagyis hát, röviden szólva, nem egy gyarló hazai könyvnek kölcsönzött szélesebb alapvetést és merészebb gondolati kifutást, hogy a kizárólag honi és pillanatnyi kereteken kívül ragyogjanak fel és szólaljanak meg közérthetőbben, teljesebb értékűként és lényegesebbként, még ha feltételesen is. Vajon a hajdan oly nyugtalan vérű világutazó egzotikus útleírásában, ennek az olthatatlan kíváncsiságú kutatónak és tudósnak a külföldi irodalmakban tett gyakori kirándulásaiban kereshető-e szerteágazó érdeklődésének és sok vesszőparipájának magyarázata, nemcsak a stílus futólagos kérdéseit értve ezen, hanem az állásfoglalás, számos emberi állásfoglalás sokkal kényesebb dilemmáit is? Írónőnk nem merész álruhát öltött nyelvész-e vajon, persze dilettáns, amatőr, afféle inspiráló szerepet vállaló nyelvész, ennek az akadémiai fogalomnak legszebb, legtisztább, poétikus, tehát alkalmazott, tehát alkotói értelmében? A maga egyetemes kultúrájával, amely a zenét és a vallást is felöleli, nem prédikátor, moralista és egyfajta bölcselő is egyúttal? Vagy talán nem kellene inkább mindezeket az erőltetett meghatározásokat és ezt, az ő esetében legtöbbször egészen felszínes és mellékesnek mondható beskatulyázást félretenni, s egyetlen átfogó, merészebb és egyszerűbb fogalomba sűríteni, mondván, hogy csupán egy esszéistával, de mindenekfölött és elsősorban egyedülálló, párját ritkító, csodálatra méltó emberrel állunk szemben?
Nem nagy múltra visszatekintő irodalmunkban, a maga még mindig pallérozatlan és nehezen is pallérozható felfogásaival, ahol az összeesküvés édes izgalmával és annyi konspiratív tehetséggel alakultak a legkülönfélébb, gyakran nem is egészen ártatlan csoportok és csoportosulások, amelyek már jóval kevésbé méltányolták a dolgozószobai magány kultuszát, Isidora Sekulić asszony mindig is a magány embere és nagy munkás volt, s az is maradt mind a mai napig. Emlékszem első látogatásomra, amelyet még mint egyetemi hallgató tettem nála: csupa ablak és csupa világosság szoba közepén, amely a belezsúfolt könyvek és folyóiratok nélkül üres lett volna, egy nyers fából készült, festőállványra emlékeztető, felemelhető fedelű írópolc dominált, szakasztott olyan, amilyeneket a pergamentekercs fölé hajoló szerzeteseket és íródeákokat ábrázoló középkori miniatúrákon látni. "Aki nem tanulja meg tőlem, mi a kín, az nem tanul meg semmit" - így valahogy szólt akkor érdes, fenyegető hangon, miközben szikkatag, aszott, szinte áttetsző kezével az asztalt verte. Ez az asszony teljes joggal beszélt így; ezt ma mindannyian tudjuk. Egész irodalmunkban, Andriĺ mellett, ő az egyetlen író, aki vitathatatlanul a legtöbb joggal beszélhetett az ún. ihletről úgy, ahogyan beszélt, vagyis gúnyosan és száraz szkepszissel: ő ugyanis kifogott rajta és legyőzte; mint író ezért van jelen ma is. Anélkül, hogy bármikor vezérkedni akart volna, vagy talán éppen azért, az igazság és a világ szép törvényének beteljesedéseként egyre többen fordulnak hozzá. Lassanként, fokozatosan, nem tömegesen. Mert még követni is nehéz; lépést tartani vele pedig - egyenesen lehetetlen. Isidora Sekulić asszony az évek hosszú során, időről időre és látszólag, valóban volt költő is meg elbeszélő is meg szervező is, esszéista meg kritikus, nyelvész és recenzens és műfordító és előadó, de ezzel egy időben és mindenekfölött mindig valamivel több is; mindenesetre valami határozottan más és másféle, egyénibb és teljesebb: drámaibb, ha szabad így mondanom. Száz arca van, s ehhez a sokféleséghez nagy adag művészi nyugtalanság, ugyanannyi művészi igény, artisztikus szeszély és műérzék meg kultúra járul; ő maga azonban egyetlen kőtömbből van kifaragva, méghozzá a legkeményebb fajtából, ez pedig azt jelenti: következetesen és változatlanul mindig egyazon látható jelben, a maga erőteljes és megbízható, teljesen végiggondolt, sajátos mivoltában mutatkozik előttünk. Egyéniségének van egy nagyon nyugalmas és mélységes zuga, ahová soha nem törtek be sem a divatos irányzatok, sem a múlandó korok rögeszméi és elvárásai, sőt, még az irodalom vagy bármely más művészeti ág sem, annak valamennyi csábításával és gyönyörűségével egyetemben. Noha érdeklődési területe hol kiterjedt, hol pedig leszűkült, s bár témáit váltogatta, de azok indítékait és tápláló gyökereit sohasem. Mi mindenről írt Isidora asszony! Mi minden érdekelte! Meg sem merném kísérelni, hogy itt felsoroljam. Van egy nőiesen érzéki és rafináltan dekadens esszéje a világról; de megvan az ugyanarról a tőről sarjadt párja is, a karszti kőpusztaság zordonságának férfias éleslátással megírt és minden félemberi balsorsnak és inspirációnak elevenbe vágó elemzése a Rade püspökfejedelemről szóló könyvében. A Boldogasszony templomának diakónusa című regénye líraian érzelmes viszonyulású, csupa lelkes megilletődés a romantikusan elképzelt szerzetesélet iránt; az írónő nyelvi tanulmányai azonban igen precízek, jövőbelátóak és ráérzőek, amivel hatalmas elemző kedv, termékenyítő ismeretterjesztés, ezenfelül valami dühödt szeretet párosul a nyelv, amennyire mérhetetlenül apró, annyira meghatározó, döntő szépségei és végső gyönyörűségei iránt. S nemcsak a zenéről meg a zenészekről írt, ami köztudott, hanem megírta a ma már, attól tartok, teljesen feledésbe ment gondolatait a diáköngyilkosságok okairól is. Hol, de hol nem volt jelen gondolatban és a valóságban, mi mindent nem támogatott, mennyi mindenben hallatta a szavát! Minderre azonban nem térek ki, csupán emlékeztetni szeretnék.
Íróember ő, következésképpen könyvekről, írókról és irodalomról ír legtöbbet. Vagy talán pontosabban szólva: azok némely eszméjéről, még pontosabban: legdöntőbb eszméikről. Ezért valószínűnek látszik, hogy Isidora Sekulić asszony belső fiziognómiáját a számtalan esszéjében szétszórt gazdag adattár alapján lehet legtalálóbban megrajzolni. Ami a legkevésbé sem egyszerű feladat, s nem is teljesíthető egyetlen nekifutással. Aki ebbe belefog, annak vállalnia kell, hogy rendkívüli tehetségű, rendkívüli lelkiállapotokban otthonos, rendkívül érzékeny, rendkívül kíváncsi természetű, rendkívüli vérmérsékletű, rendkívül munkabíró és rendkívüli szellemi vitalitással rendelkező rendkívüli emberrel lesz dolga: őnála minden rendkívüli... A stílusa, ez a pazar, görcsös, feszes, képszerű, már-már fárasztóan csiszolt, sőt, néha agyoncsiszolt stílus, nem szolgál semmiféle könnyítéssel; éppenséggel semmilyennel: mert őnála, a maga ugyanannyira spontán, amennyire tudatos költői egyediségében, semmi sem könnyű és egyszerű. Látszólag a könyvből, annak alapgondolatából, magvából indul ki, de csakhamar egyetlen verssornál, sőt, egyetlen kiemelt és élesebben megvilágított szónál köt ki; szinte rávetve magát, mindegyre visszatér hozzá, reá támaszkodik és hivatkozik. S akkor szélesen pásztázva az eszmék és érzések, problémák és asszociációk, talányok, kérdések és kétségek világában, egy szempillantás alatt átvált, majd megint egy új könyvet vesz elő, másikat, másfélét, amelyek kölcsönösen támogatják vagy kizárják, bátorítják vagy elbátortalanítják egymást, kérdéseket vetnek fel, egyszóval: tudásból és bajkeverésből előállt bogok és gubancok sorjáznak végtelenül. A könyv és a szó méreg is lehet. Közöttük a jó és a legjobbik fajta - az aztán a tiszta, szublimált méreg, a leggyilkosabb. Isidora Sekulić asszony tudja ezt, s ki is mondja. Ő mérgekkel dolgozik. Csak úgy forr minden a szövegeiben, süvít, dörög, villámlik. Mintha a világ sorskérdéseiről volna szó, s valóban arról van szó, közben pedig csupán egyetlen verssort elemzünk, annak egyetlen szócskáját vesszük górcső alá. Ezért Isidora Sekulić asszony könyvei valóban nem a pihentető időtöltés olvasmányai: az embernek pírban ég tőlük az arca, megpezsdül a képzelet, fölfordul a lélek és a lelkiismeret. Olyan író ő, hogy beleszédül és beleremeg az ember. Ismétlem: a témáit felsorolni sem merem; hisz ismerik köteteit. Isidora Sekulić asszony valóban kivételesen drámai író: csupa-csupa szenvedély. "Veszett csuhás" - hogy az ő kifejezésével éljek.
Éppen ezért tévedés hiú esztétának tekinteni; soha nem volt az. Más, nagy irodalmakban, ahol a legnagyobb írók a legbehatóbb tanulmányozás tárgyai, bevett szokás, hogy elkészítik a műveikben használatos szavak szótárát. Az a benyomásom (márpedig meglepne, ha tévednék, mert nem tévedek), hogy ha összeállítanák Isidora Sekulić asszony mind szintaxisában, mind pedig szóanyagában nagyon egyéni, rafináltan választékos és nem kis mértékben precíz, barokkosan gazdag nyelvezetének szójegyzékét, abban minduntalan egy egyszerű, de jelentéstartalma szerint igen-igen összetett szóba botlanánk, mely úgy hangzik, hogy poézis. Az írónő ezt a szót nagyra tartja, a legnagyobb dicséretnek, jutalomnak és vigasznak tekinti. Ez a szó jelzi a fokozatok között a legmagasabbat és a legerősebbet; a legtragikusabbat; a kiutat a kiúttalanságban; az egyetlen értelmét az értelmetlenségnek, ami az élet: annak feloldását és magyarázatát, a megelégedettséget. Ezzel adózik, mondjuk így, az esztétikának. Ámde mindjárt mellette, közvetlenül reá támaszkodva, vele egyenrangúan, nehogy az a rengeteg többi fölülkerekedjék, találkozunk Isidora asszony egy másik, az előbbinél jóval talányosabb és burkoltabb kifejezésével: jellem, erős egyéniség - mondja összeszorított fogakkal Isidora Sekulić asszony, s büszkén méri végig hősét. S eközben a hangsúly nem a mű jellegén van - a mű azért van itt, mert maga is kivételes, ez mintegy magától értetődik -, hanem mindenekelőtt a megalkotóján. Tehát nem - mindenáron - ez meg ez a vers, nem is a híres tragédiának ez vagy az a monológja, hanem az erkölcsileg kényes vagy éppenséggel gyanús helyzetet elfoglaló írója, akiről éppen most fogjuk kideríteni: kicsoda-micsoda, mekkora formátumú, mit hoz a batyujában, és mennyit hozhat, amikor most, nem minden veszély nélkül, le kell tennie a garast. Egy XIII. századbeli író kapcsán meg is írja: "... s akkor jött a katasztrófa, amely elkerülhetetlenül bekövetkezik, amikor az ember vinni akarja valamire." "Katasztrófa" nélkül tehát nem megy! Az biztosítja a katasztrófa sújtottjainak szellemi megmaradását "vonzásköreik erőterében"... Ez már nem "esztétika"; vagy hát nem csak az, legalábbis nem elsősorban az. Itt, az esztétikai mozzanattal szemben a dolog erkölcsi, jellembeli oldala a döntőbb; az ember elsődlegesen emberi magatartásának szépsége meghatározóbban esik latba remekbe szabott szonettjének szépségénél. Az esztétikummal tehát könnyen zöldágra vergődünk, mintha ezt sugallná Isidora Sekulić asszony: mert rengeteg a szép vers a világon; hanem az emberrel bajos, vele jövünk ki nehezen, az ember állásfoglalásával és erkölcsével, a démonjaival és megkísértéseivel, amelyek oly gyakran megcsúfolják őt, és megkeserítik nappalait és éjszakáit. Isidora Sekulić asszony nem kedveli az erőltetett, hebehurgya konklúziókat: inkább a lehetséges viszonylagosság, a valószínű párhuzamosság híve. Ne unszoljuk tehát. De akárhogy vesszük is, az olvasó egy tanulságot azért leszűrhet magának, egy leckét megtanulhat könyveiből. "Ember, húzd ki magad!" - így valahogy hangzik ez a tanítás, amely arra int, hogy respektáljuk az erős egyéniséget, különösen, ha ráadásul még művészhajlamokkal megáldott tehetség is. Szép lecke, szigorú kultusz. A mindig egyenes derekú Isidora Sekulić asszony az első, aki megtartja ezt a kánont, s miként Gojkóné a Szkadar építésében, ezzel a jelszóval épült be irodalmunk alapjaiba. Ő, a veszett csuhás, valóban az: alap, irodalmunk egy újonnan épülő, magasabb, napfényesebb emeletének alapja. Mindenki, aki tudja, mi a könyv - a mi könyvünk -, mi az irodalom - a mi irodalmunk -, hálás lehet neki érte; mert amit tett - efelől ne legyen kétségünk - jóval több annál: maga az építés.