EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2026. november 21. | Olivér napjaAKTUÁLIS SZÁM:1682346. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

 

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

15. évfolyam 169–170. szám

Utasi Csaba

Irodalmunk legszebb hava

Varga Zoltán: Hallgatás, Forum, Újvidék, 1978

1979. május 1.

Amikor a hatvanas évek közepe táján a parabolikus művek egy nem túl erős, de figyelmet keltő vonulata előretört irodalmunk­ban, még úgy tetszett, hogy külhoni minták sápadt utánzataival lesz dolgunk csupán, melyek éppoly gyorsan ellobbannak majd, mint minden divat görögtüzének lángjai. S csakugyan, a merő­ben absztrakt „kenyerezés”, majd utóbb a szellemtelen „bergengóciázás” igen hamar önnön hamvába halt, s ma már nemigen tekinthető többnek irodalomtörténeti adaléknál. Varga Zoltán azon­ban kitartott a megkezdett pályán, sőt, mintha valamely életre szóló fölismerésnek jutott volna birtokába, túltette magát a kritika vaskos kifogásain, s mind állhatatosabban kutatta a parabolikus valóságláttatás művészi lehetőségeit. Az aprólékos gonddal kicsip­kézett, lélektanilag nemegyszer túlárnyalt kisember-alakok fokról fokra visszaszorultak szövegeiben, s átadták helyüket az „egye­temes” időben nyomorgó és nyomorgatott ember ma is számot­tevő kételyeinek, dilemmáinak, vagy ahogyan ő maga fogalmazta meg egykoron: „az emberiség nagy kérdéseinek". E mozzana­tok kiemelésével természetesen véletlenül sem az eleinte egye­sektől félreértett, ám áldozatos következetessége folytán utóbb mégiscsak általánosan elismert író legendáját szeretném éleszt­getni. Erre akkor sem vállalkozhatnék, ha irodalmunkat netán egyetlen esztétikai mércéktől függetlenített hűség-mítosz sem tarkítaná, hiszen Varga Zoltán prózájában az alkotói cél állandó­sulása ellenére alapvető változások játszódtak le az utóbbi év­tized során. S itt nem annyira az írói szemlélet gazdagodására, elmélyülésére, a stílus kiforrására vagy a szerencsésen kiteljesedő életművek más természetes velejáróira gondolok, hanem inkább arra a megnyerő irányváltásra, melynek eredményeképpen Varga Zoltán a fantasztikumtól az áltörténetiségig eljutott.

Elvben, persze, mellékes körülmény, hogy az etikai érzékeny­ségét fogva tartó tünetek, jelenségek minél komplexebb leírása érdekében külön bejáratú világot teremt-e magának az alkotó, vagy pedig a múlt egy olyan korszakába zarándokol, ahova aránylag könnyen visszavetítheti mondandóját. Mellékes, mert a mű értéke végső fokon nem attól függ, hogy a csoda-mechanizmus hihető-e vagy sem, hogy a történelmi kulisszák és a vá­lasztott korszak ismert tényei egybevágnak-e vagy sem, sőt, al­kalmasint az is másodlagos mozzanat csupán, hogy a beépített kérdések mekkora „merészségi” hányadossal érvényesülnek. Mindennél fontosabb viszont, hogy a szerző teljes érzelmi-értelmi valójával szövegen belülre küzdje magát. Ha erre nem kerülhet sor, a mű, a parabolikus próza eredendően intellektuális foganta­tása következtében, menthetetlenül leegyszerűsödik illusztráci­óvá szürkül.

Állításomat bizonyítandó, hadd hivatkozzak A méregkeverő (1966) példájára. Mint ismeretes, a regény a hatalom természetének kérdését feszegeti, s egy pontosan végiggondolt, megtervezett eseménysor végén csaknem tálcán kínálja a tanulságot: a zsar­nokság ellen felzúduló erők a hatalom megragadása után maguk is nagymértékben deformálódnak, hisz tetteiket ekkor már mindin­kább a hatalombitorlás perverz erotikája hatja át, még akkor is, ha esetleg változatlanul a tegnapi magasztos igéket hirdetik. Vitat­hatatlan, hogy a hatalomnak és az igazságnak ez a metamor­fózisa, melyhez századunk is szolgáltatott egynéhány példát, igen hálás téma. Maradandó művészi feldolgozásban nemcsak gyö­nyörködtet, de szólamokat roncsol, vakhiteket mállaszt, s tért nyit a kételkedni tudó gondolatnak is. Varga Zoltánnál azonban, leg­szebb bizonyságaként annak, hogy akkortájt a kívülálló, a problé­mát csak elméjével fölélő értelmiségi posztján állt, aránytalanul megnövekedett az alapképlet súlya, s végül elnyomta, lefojtotta a regény egész tenyészetét. Bármerre fordulunk is, lépten-nyomon klisészerű alakokba botlunk. Nem bonyolult ellentmondások közt hányódó egyes emberekbe tehát, hanem egyszerűen csak tudó­sokba, csak tábornokokba, spiclikbe, hivatalnokokba, kik a hely­zetek többségében igyekeznek pontosan úgy viselkedni és csele­kedni, ahogyan a köztudatban róluk kialakult sztereotípiák meg­követelik.

Az említett kívülmaradás mellett azonban a regény félresiklásának van egy másik, nem kevésbé fontos oka is. A kritika az elmúlt másfél évtizedben ismételten rámutatott, hogy Varga Zol­tán olykor nehézkesen, körülményesen fejezi ki magát, apró, lé­nyegtelen részletek feltárásába bonyolódik, egyszóval, nem elég hajlékony, nem elég vitális a nyelve. Ezeket a tüneteket azonban, függetlenül attól, hogy hol és milyen mértékben ütköznek elő, vétek lenne kapcsolatba hozni vagy pláne összetéveszteni a nyelvi erőtlenség megszokott, gyakori szimptómáival. Varga Zoltán pró­zájában nyoma sincs a bizonytalan mondatszerkesztésnek, a hi­bás vonzatoknak, a pallérozatlanságnak, a fölhígulásnak, ellen­kezőleg, nála a nyelvi elemek helyét mindenkor egy szigorú igé­nyesség határozza meg. Egy már-már görcsös igyekezet, mely szembetűnő sajátsága minden olyan írónak, aki a közvetlen szem­lélődést valamely okból a közvetettel cseréli fel. Nem kell messzebb mennünk, ott van pl. a halál örökös lovagjának, Szirmai Károlynak írásművészete. Ízlés, életérzés, kérdésfeltevés tekin­tetében zárt, elkülönülő világ az övé, ám a nyelvi igényesség vasfegyelmének mégis ugyanazon vagy rokon ismérveit mutatja fel, mint az egészen más érintők mentén haladó Varga Zoltán novellaírása. S ez a rokonság, mondanom sem kell talán, épp abban gyökerezik, hogy a közvetett, „belső” szemlélődés folyományaként mindkettőjükben szokatlanul felerősödött a hiteles­ség, a nyelvi precizitás, a pontos megnevezés utáni nosztalgia.

Amennyiben ez a hajlandóság a fantasztikummal tesz próbát, egy igen kedvezőtlen folyamat veszi kezdetét. Amalgámiát, hogy példánknál maradjak, Varga Zoltán a juszticin és a szervilin se­gítségével a tapasztalati valóság fölé emelte, oda, ahol már való­ban minden lehetséges. Minthogy azonban nem maga a csoda állt érdeklődése fókuszában, hanem az emberi sors, tüstént és energikusan hozzálátott a fantasztikus elemek ellensúlyozásá­hoz. A manővert egyfelől a nyelvi hitelesítés nosztalgiájának túlfokozott munkája, másfelől pedig egy zavaró súlyponteltolódás kísérte, melynek lényege, egy kis szójátékkal élve, az, hogy Varga Zoltán figyelme a regény művészi valóságosságáról annak valós valóságosságára csúszott át. Azt is mondhatnám tehát, hogy a csodák világa és Varga Zoltán alkata ellentétben áll egymással, s éppen ezért metszéspontjaikban nemhogy nem erősödik, de érezhetően gyengül az alkotói transzformáció inten­zitása.

Az ellentétet mindenképp fel kellett oldani, bár ez nem ment egé­szen simán. Az Életveszély (1970) hosszú rémálmának koordináta-rendszerében, a Legfelső Hivatal felé utazás kalandjainak va­lóságon túlhaladó, de metszően éles logikájú részletezésében még nagyon is kézzelfoghatóak voltak a fentebbi kollízióból szár­mazó hibák. A hetvenes évek elején keletkezett novellákban azon­ban, mindenekelőtt a Nátán-ban, Varga Zoltán már elfordul a számára nyűgös fantasztikumtól, illetve a kitalált környezetbe ágyazható allegorikusságtól, s mind tudatosabban halad a konkrét fogódzókat kínáló történelem felé. Többszörös haszonnal, mondhatnám. A történelem ugyanis fölös erőfeszítést nem kívá­nó, természetes nyersanyaga lehet a közvetett szemlélődésre alapozó, hitelességet űző ábrázolási hajlamnak. Annál inkább, mert a fantasztikumtól való elrugaszkodás után hirtelen felszaba­dulnak az író képzeletének eladdig lekötött energiái, s a rejtjelek­re összpontosítás örömét a teremtés öröme válthatja fel nála. Ebben az alkotáslélektani szempontból csaknem eszményi egyen­súlyállapotban sem szűnik meg azonban, mint a Hallgatás szö­vegei is tanúsítják, a kívülmaradás örökös veszélye.

Már a kötetnyitó írás is erre hívja föl a figyelmet. Az emberi gé­niusz és a hatalom évezredes, napjainkban is tartó csatározásá­nak e tömör összefoglalása a maga módján izgalmas és tanulsá­gos gondolatokat vet fel. A Nagy Marcona és a teremtő szellem tusájának „felvonásaiból” az értelem illúziómentes fénye árad. A Nagy Marcona, igaz, mérhetetlen erejének megfelelően mérhetetlenül ostoba is, „rettentő sok időbe telik mindig, amíg belát valamit”, s ilyenformán behemót ősgorillaként ül fel újra meg újra a különféle trónusokra, ám alakját mégsem a mitikusan sátáni gonoszság uralja, hanem inkább a föleszmélni képtelen anyag sajnálatra méltó együgyűsége. S a géniusz sem mindig eszmé­nyített arcát mutatja. Ha kell, széles mosollyal járul a Nagy Mar­cona elé, simogatja „sertés testét, az undokat”, akár a Disznófejű Nagyúrét Ady annak idején, elárulja jobbik énjét, s aztán nem győz csodálkozni, hogy feje mindennek ellenére ismételten porba hull. Más szóval, Varga Zoltán nem abból a „religiózus” színe­zetű feltevésből indul ki, hogy az emberiség a teremtő szellem segítségével egy holnap vagy legalábbis belátható időn belül el­érhető végső cél felé halad, ameddig ha eljut, egy csapásra szerte fognak oszlani létének fundamentális ellentmondásai. Nem, ő a „mindenséggel mérd magad” pozíciójáról szemléli az élet színjátékának egyszer fázó, máskor lánggal égő részvevőit, az egész nagy karnevált, s bár egyetlen pillanatra sincsenek kételyei önnön helyét illetően, nagyon jól tudja, hogy a szembenálló felek egymásra utaltsága miatt sem a pokol, sem az éden nem reális lehetőség, hogy a küzdelmet végérvényesen eldönteni nem lehet. Ha csak a Nagy Marcona egy szép napon, önmagát is elunva immár, nagyszabású tűzijátékot nem rendez. Ami azért mégsem valószínű, mivel a gyanakvó ostobaság önimádatának forrásai úgyszólván kiapadhatatlanok. S mégis, ez a kihívó kérdésekben, szellemesen ironikus futamokban, nyílt vagy rejtett irodalmi és művelődéstörténeti utalásokban bővelkedő szöveg megállapodik valahol az esszé és a novella határán, beszédes bizonyságaként annak, hogy kívülállása következtében Varga Zoltán nem találha­tott rá az adekvát formára.

S a könyv többi írásában, a címadó elbeszélés kivételével, ugyan­csak fellelhetjük a távolmaradás egyik-másik jegyét. A szentség­törő szerpapja, miután rádöbben, hogy a legfőbb szentség is csak a hatalomtartás fetisizált eszköze, halálra elszánt felindulás­sal meggyalázza a „Titkok Titkát”. A tékozló fiú visszatérésének „rabszolgában jövőről" álmodó hőse, aki az ügy felkent harcosa­ként könyörtelenül hátat fordít apjának, a „vén rabszolgatartó­nak”, későbbi üldöztetése idején a mímelt megalázkodás szán­dékával indul el a szülői ház felé, ám amikor a találkozás pillana­taiban ráeszmél, hogy lényében az értelmieknél nagyobb érzelmi erők is szunnyadnak, szinte átmenet nélkül összeroppan. A La­koma legátusa, ki Marcus Aurelius igaz híveként „építeni akar”, de a fennálló viszonyok őreként minden feltörekvő új erőtől iszo­nyodik, akarata ellenére porig alázza és kínhalálba küldi a ke­resztények egy csoportját, hogy aztán tettének terhétől nem sza­badulhatva, fölvágja ereit. Az elbeszélések középpontjában tehát jól megragadható etikai dilemmák állnak, ami persze még nem lenne baj, hisz a több síkot összefuttató, gazdag „történetiség” egészen jól befedhetné, elrejthetné őket. Igen ám, csakhogy „szi­tuációba jutó” alakjainak Varga Zoltán végül rendre megadja a feloldozó, a patetikusan szép halál kegyelmét. S ez már retroaktívan is árnyékot vető mozzanat. A novellahősök tudniillik az idők homályából lépnek elő, feltámadó idegenekként, a későbbiek so­rán azonban, hosszú belső monológok, orációk, elmélkedések révén, szinte észrevétlenül túllépnek a számukra megadatott idő keretein, s a jelen szintjére emelkednek. A szó szoros értelmé­ben kortársunkká nőnek, s pusztulásra „ítéltetésük” épp ezt az illúziót építi le. Mert gondoljuk csak meg, a mai világ „legátusai” és „tékozló fiúi” már képtelenek az öngyilkosságra. „Magasabb rendű” tudatuk megfosztotta őket mindennemű szilárd, abszolút hit fönntartásának lehetőségétől, s épp ezért a hatalmon kívül semmitől sem félnek igazán, önmaguktól talán a legkevésbé. Mindent meg tudnak magyarázni, mindenre van elfogadható ment­ségük, s tán csak a tudatuk legmélyén gyülemlik és fortyog sza­kadatlanul a végig nem gondolt cselekedetek mérge. Pokol ez a javából, betűért kiáltó, amelyet azonban a Varga-hősök elől elzár a tiszta, a „klasszikus” halál. Visszazuhannak hát az idők kútjá­ba, ugyanakkor pedig mindaz, amivel oly erősen kötődhettek hoz­zánk, sarkított tézisként az elbeszélések „fölé” emelkedik.

Attól tartok, ezek a hajszál repedéseket is szakadékká tágító ész­revételek a túlbuzgó kritikusi ügyködés benyomását keltik. Még­sem mondhattam le róluk. Nem, mert amióta a Hallgatás című el­beszélést ismerem, azóta Varga Zoltán prózaírói munkásságát csakis Don Hernando világa felől vélem igazán beláthatónak és fölmérhetőnek. Már az elbeszélés első bekezdéseinek hangvéte­le jócskán elüt a kötet többi darabjáétól. Hull a hó, nesztelenül, kavargó pelyhekben, banálisan. De csak látszólag, mert ha job­ban odafigyelünk, azonnal kiderül, hogy itt korántsem a termé­szetfestésnek azzal az olcsóbb válfajával van dolgunk, mint, mondjuk, a Lakoma első részében. Ott a legátus és az agg keresztény lassan átforrósodó vitájának párhuzamos megfelelői a messziről közelítő fellegek, s szerepük az, hogy a „benti” fe­szültség tetőpontját mintegy megemeljék a maguk elemi erejű és azonos időpontban kitörő tombolásával. Ismert mechanizmus, külsőleges mechanizmus, „irodalmi” mechanizmus. Itt viszont a szélhordta hópelyhekben kezdettől fogva emberi sorsok kavarog­nak; ez a hó Don Hernando és Varga Zoltán lelkének hava. Fel­lazulás nélkül, a legbelső körökig menően szövegen belül van itt az író – érzelmileg is. Nem olyan értelemben, persze, hogy „együttérez” az óriás hópehelyként aláhulló pappal, hogy „félti” és „szurkol” neki, hanem a megszenvedett azonosulás méltósá­gával. S ennek az egész elbeszélés ritmusát követő és megadó havazásnak teljes szépsége akkor mutatkozik meg igazán, ha Don Hernando „bűnösségének” lényegéig leásunk. Első pillanat­ra úgy tetszik, hogy azért szenved oly nagyon, mert eretnek gondolatai miatt örökös hallgatásra ítélte az inkvizíció Szent Officiuma. Pedig nem pusztán a jövőt fürkésző géniusz és a világ­sötét hatalom szimpla megütközéséről van szó. Amikor Don Hernando sorsdöntő választás elé kerül, már hitében megingott mo­dem ember, s így a máglyahalál helyett megalkuvón inkább az élőhalottsággal felérő hallgatás mellett dönt, abban a reményben, hogy szelleme s az ördög vagy az isten segítségével mégiscsak sikerül majd olyan támpontokra lelnie, amelyek Hispánia abszurd rendje ellenében megtartó értelmet adnak életének, még inkább halálának. De nem: ördöge és istene egyaránt cserbenhagyja, s „értelemmel felfegyverkezve, de fegyvertelenül" végleg egyedül marad, annyira egyedül, hogy világhiánya a kései József Attila-versek „tiszta-űr”-ének dimenzióit ölti. A tárgyától megfosztott cselekvésvágy, a hitszomjú hitetlenség, a meghalni se, élni se tudó senki földjén járás tehát Don Hernando igazi „vétke”, az, hogy megindítóan bűntelen. Bármennyire sivár és kiúttalan is azonban sodortatása és lassú hullása, mögötte ott lappang a dacos mégis. Az a már-már irracionális mégis, amely nem egy gondolkodó számára a túlélés ösvényét jelentette az évezredek során. S egy kicsit elégtételt is a mindenkori és mindenfajta Szent Officiumokkal szemben.

Ritka hóhullás, mai irodalmunk legszebb hava.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.