
Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
ISSN 1588-0621
ISSN 1215-7546
2025.
Utasi Csaba
Irodalmunk legszebb hava
Varga Zoltán: Hallgatás, Forum, Újvidék, 1978
1979. május 1.
Amikor a hatvanas évek közepe táján a parabolikus művek egy nem túl erős, de figyelmet keltő vonulata előretört irodalmunkban, még úgy tetszett, hogy külhoni minták sápadt utánzataival lesz dolgunk csupán, melyek éppoly gyorsan ellobbannak majd, mint minden divat görögtüzének lángjai. S csakugyan, a merőben absztrakt „kenyerezés”, majd utóbb a szellemtelen „bergengóciázás” igen hamar önnön hamvába halt, s ma már nemigen tekinthető többnek irodalomtörténeti adaléknál. Varga Zoltán azonban kitartott a megkezdett pályán, sőt, mintha valamely életre szóló fölismerésnek jutott volna birtokába, túltette magát a kritika vaskos kifogásain, s mind állhatatosabban kutatta a parabolikus valóságláttatás művészi lehetőségeit. Az aprólékos gonddal kicsipkézett, lélektanilag nemegyszer túlárnyalt kisember-alakok fokról fokra visszaszorultak szövegeiben, s átadták helyüket az „egyetemes” időben nyomorgó és nyomorgatott ember ma is számottevő kételyeinek, dilemmáinak, vagy ahogyan ő maga fogalmazta meg egykoron: „az emberiség nagy kérdéseinek". E mozzanatok kiemelésével természetesen véletlenül sem az eleinte egyesektől félreértett, ám áldozatos következetessége folytán utóbb mégiscsak általánosan elismert író legendáját szeretném élesztgetni. Erre akkor sem vállalkozhatnék, ha irodalmunkat netán egyetlen esztétikai mércéktől függetlenített hűség-mítosz sem tarkítaná, hiszen Varga Zoltán prózájában az alkotói cél állandósulása ellenére alapvető változások játszódtak le az utóbbi évtized során. S itt nem annyira az írói szemlélet gazdagodására, elmélyülésére, a stílus kiforrására vagy a szerencsésen kiteljesedő életművek más természetes velejáróira gondolok, hanem inkább arra a megnyerő irányváltásra, melynek eredményeképpen Varga Zoltán a fantasztikumtól az áltörténetiségig eljutott.
Elvben, persze, mellékes körülmény, hogy az etikai érzékenységét fogva tartó tünetek, jelenségek minél komplexebb leírása érdekében külön bejáratú világot teremt-e magának az alkotó, vagy pedig a múlt egy olyan korszakába zarándokol, ahova aránylag könnyen visszavetítheti mondandóját. Mellékes, mert a mű értéke végső fokon nem attól függ, hogy a csoda-mechanizmus hihető-e vagy sem, hogy a történelmi kulisszák és a választott korszak ismert tényei egybevágnak-e vagy sem, sőt, alkalmasint az is másodlagos mozzanat csupán, hogy a beépített kérdések mekkora „merészségi” hányadossal érvényesülnek. Mindennél fontosabb viszont, hogy a szerző teljes érzelmi-értelmi valójával szövegen belülre küzdje magát. Ha erre nem kerülhet sor, a mű, a parabolikus próza eredendően intellektuális fogantatása következtében, menthetetlenül leegyszerűsödik illusztrációvá szürkül.
Állításomat bizonyítandó, hadd hivatkozzak A méregkeverő (1966) példájára. Mint ismeretes, a regény a hatalom természetének kérdését feszegeti, s egy pontosan végiggondolt, megtervezett eseménysor végén csaknem tálcán kínálja a tanulságot: a zsarnokság ellen felzúduló erők a hatalom megragadása után maguk is nagymértékben deformálódnak, hisz tetteiket ekkor már mindinkább a hatalombitorlás perverz erotikája hatja át, még akkor is, ha esetleg változatlanul a tegnapi magasztos igéket hirdetik. Vitathatatlan, hogy a hatalomnak és az igazságnak ez a metamorfózisa, melyhez századunk is szolgáltatott egynéhány példát, igen hálás téma. Maradandó művészi feldolgozásban nemcsak gyönyörködtet, de szólamokat roncsol, vakhiteket mállaszt, s tért nyit a kételkedni tudó gondolatnak is. Varga Zoltánnál azonban, legszebb bizonyságaként annak, hogy akkortájt a kívülálló, a problémát csak elméjével fölélő értelmiségi posztján állt, aránytalanul megnövekedett az alapképlet súlya, s végül elnyomta, lefojtotta a regény egész tenyészetét. Bármerre fordulunk is, lépten-nyomon klisészerű alakokba botlunk. Nem bonyolult ellentmondások közt hányódó egyes emberekbe tehát, hanem egyszerűen csak tudósokba, csak tábornokokba, spiclikbe, hivatalnokokba, kik a helyzetek többségében igyekeznek pontosan úgy viselkedni és cselekedni, ahogyan a köztudatban róluk kialakult sztereotípiák megkövetelik.
Az említett kívülmaradás mellett azonban a regény félresiklásának van egy másik, nem kevésbé fontos oka is. A kritika az elmúlt másfél évtizedben ismételten rámutatott, hogy Varga Zoltán olykor nehézkesen, körülményesen fejezi ki magát, apró, lényegtelen részletek feltárásába bonyolódik, egyszóval, nem elég hajlékony, nem elég vitális a nyelve. Ezeket a tüneteket azonban, függetlenül attól, hogy hol és milyen mértékben ütköznek elő, vétek lenne kapcsolatba hozni vagy pláne összetéveszteni a nyelvi erőtlenség megszokott, gyakori szimptómáival. Varga Zoltán prózájában nyoma sincs a bizonytalan mondatszerkesztésnek, a hibás vonzatoknak, a pallérozatlanságnak, a fölhígulásnak, ellenkezőleg, nála a nyelvi elemek helyét mindenkor egy szigorú igényesség határozza meg. Egy már-már görcsös igyekezet, mely szembetűnő sajátsága minden olyan írónak, aki a közvetlen szemlélődést valamely okból a közvetettel cseréli fel. Nem kell messzebb mennünk, ott van pl. a halál örökös lovagjának, Szirmai Károlynak írásművészete. Ízlés, életérzés, kérdésfeltevés tekintetében zárt, elkülönülő világ az övé, ám a nyelvi igényesség vasfegyelmének mégis ugyanazon vagy rokon ismérveit mutatja fel, mint az egészen más érintők mentén haladó Varga Zoltán novellaírása. S ez a rokonság, mondanom sem kell talán, épp abban gyökerezik, hogy a közvetett, „belső” szemlélődés folyományaként mindkettőjükben szokatlanul felerősödött a hitelesség, a nyelvi precizitás, a pontos megnevezés utáni nosztalgia.
Amennyiben ez a hajlandóság a fantasztikummal tesz próbát, egy igen kedvezőtlen folyamat veszi kezdetét. Amalgámiát, hogy példánknál maradjak, Varga Zoltán a juszticin és a szervilin segítségével a tapasztalati valóság fölé emelte, oda, ahol már valóban minden lehetséges. Minthogy azonban nem maga a csoda állt érdeklődése fókuszában, hanem az emberi sors, tüstént és energikusan hozzálátott a fantasztikus elemek ellensúlyozásához. A manővert egyfelől a nyelvi hitelesítés nosztalgiájának túlfokozott munkája, másfelől pedig egy zavaró súlyponteltolódás kísérte, melynek lényege, egy kis szójátékkal élve, az, hogy Varga Zoltán figyelme a regény művészi valóságosságáról annak valós valóságosságára csúszott át. Azt is mondhatnám tehát, hogy a csodák világa és Varga Zoltán alkata ellentétben áll egymással, s éppen ezért metszéspontjaikban nemhogy nem erősödik, de érezhetően gyengül az alkotói transzformáció intenzitása.
Az ellentétet mindenképp fel kellett oldani, bár ez nem ment egészen simán. Az Életveszély (1970) hosszú rémálmának koordináta-rendszerében, a Legfelső Hivatal felé utazás kalandjainak valóságon túlhaladó, de metszően éles logikájú részletezésében még nagyon is kézzelfoghatóak voltak a fentebbi kollízióból származó hibák. A hetvenes évek elején keletkezett novellákban azonban, mindenekelőtt a Nátán-ban, Varga Zoltán már elfordul a számára nyűgös fantasztikumtól, illetve a kitalált környezetbe ágyazható allegorikusságtól, s mind tudatosabban halad a konkrét fogódzókat kínáló történelem felé. Többszörös haszonnal, mondhatnám. A történelem ugyanis fölös erőfeszítést nem kívánó, természetes nyersanyaga lehet a közvetett szemlélődésre alapozó, hitelességet űző ábrázolási hajlamnak. Annál inkább, mert a fantasztikumtól való elrugaszkodás után hirtelen felszabadulnak az író képzeletének eladdig lekötött energiái, s a rejtjelekre összpontosítás örömét a teremtés öröme válthatja fel nála. Ebben az alkotáslélektani szempontból csaknem eszményi egyensúlyállapotban sem szűnik meg azonban, mint a Hallgatás szövegei is tanúsítják, a kívülmaradás örökös veszélye.
Már a kötetnyitó írás is erre hívja föl a figyelmet. Az emberi géniusz és a hatalom évezredes, napjainkban is tartó csatározásának e tömör összefoglalása a maga módján izgalmas és tanulságos gondolatokat vet fel. A Nagy Marcona és a teremtő szellem tusájának „felvonásaiból” az értelem illúziómentes fénye árad. A Nagy Marcona, igaz, mérhetetlen erejének megfelelően mérhetetlenül ostoba is, „rettentő sok időbe telik mindig, amíg belát valamit”, s ilyenformán behemót ősgorillaként ül fel újra meg újra a különféle trónusokra, ám alakját mégsem a mitikusan sátáni gonoszság uralja, hanem inkább a föleszmélni képtelen anyag sajnálatra méltó együgyűsége. S a géniusz sem mindig eszményített arcát mutatja. Ha kell, széles mosollyal járul a Nagy Marcona elé, simogatja „sertés testét, az undokat”, akár a Disznófejű Nagyúrét Ady annak idején, elárulja jobbik énjét, s aztán nem győz csodálkozni, hogy feje mindennek ellenére ismételten porba hull. Más szóval, Varga Zoltán nem abból a „religiózus” színezetű feltevésből indul ki, hogy az emberiség a teremtő szellem segítségével egy holnap vagy legalábbis belátható időn belül elérhető végső cél felé halad, ameddig ha eljut, egy csapásra szerte fognak oszlani létének fundamentális ellentmondásai. Nem, ő a „mindenséggel mérd magad” pozíciójáról szemléli az élet színjátékának egyszer fázó, máskor lánggal égő részvevőit, az egész nagy karnevált, s bár egyetlen pillanatra sincsenek kételyei önnön helyét illetően, nagyon jól tudja, hogy a szembenálló felek egymásra utaltsága miatt sem a pokol, sem az éden nem reális lehetőség, hogy a küzdelmet végérvényesen eldönteni nem lehet. Ha csak a Nagy Marcona egy szép napon, önmagát is elunva immár, nagyszabású tűzijátékot nem rendez. Ami azért mégsem valószínű, mivel a gyanakvó ostobaság önimádatának forrásai úgyszólván kiapadhatatlanok. S mégis, ez a kihívó kérdésekben, szellemesen ironikus futamokban, nyílt vagy rejtett irodalmi és művelődéstörténeti utalásokban bővelkedő szöveg megállapodik valahol az esszé és a novella határán, beszédes bizonyságaként annak, hogy kívülállása következtében Varga Zoltán nem találhatott rá az adekvát formára.
S a könyv többi írásában, a címadó elbeszélés kivételével, ugyancsak fellelhetjük a távolmaradás egyik-másik jegyét. A szentségtörő szerpapja, miután rádöbben, hogy a legfőbb szentség is csak a hatalomtartás fetisizált eszköze, halálra elszánt felindulással meggyalázza a „Titkok Titkát”. A tékozló fiú visszatérésének „rabszolgában jövőről" álmodó hőse, aki az ügy felkent harcosaként könyörtelenül hátat fordít apjának, a „vén rabszolgatartónak”, későbbi üldöztetése idején a mímelt megalázkodás szándékával indul el a szülői ház felé, ám amikor a találkozás pillanataiban ráeszmél, hogy lényében az értelmieknél nagyobb érzelmi erők is szunnyadnak, szinte átmenet nélkül összeroppan. A Lakoma legátusa, ki Marcus Aurelius igaz híveként „építeni akar”, de a fennálló viszonyok őreként minden feltörekvő új erőtől iszonyodik, akarata ellenére porig alázza és kínhalálba küldi a keresztények egy csoportját, hogy aztán tettének terhétől nem szabadulhatva, fölvágja ereit. Az elbeszélések középpontjában tehát jól megragadható etikai dilemmák állnak, ami persze még nem lenne baj, hisz a több síkot összefuttató, gazdag „történetiség” egészen jól befedhetné, elrejthetné őket. Igen ám, csakhogy „szituációba jutó” alakjainak Varga Zoltán végül rendre megadja a feloldozó, a patetikusan szép halál kegyelmét. S ez már retroaktívan is árnyékot vető mozzanat. A novellahősök tudniillik az idők homályából lépnek elő, feltámadó idegenekként, a későbbiek során azonban, hosszú belső monológok, orációk, elmélkedések révén, szinte észrevétlenül túllépnek a számukra megadatott idő keretein, s a jelen szintjére emelkednek. A szó szoros értelmében kortársunkká nőnek, s pusztulásra „ítéltetésük” épp ezt az illúziót építi le. Mert gondoljuk csak meg, a mai világ „legátusai” és „tékozló fiúi” már képtelenek az öngyilkosságra. „Magasabb rendű” tudatuk megfosztotta őket mindennemű szilárd, abszolút hit fönntartásának lehetőségétől, s épp ezért a hatalmon kívül semmitől sem félnek igazán, önmaguktól talán a legkevésbé. Mindent meg tudnak magyarázni, mindenre van elfogadható mentségük, s tán csak a tudatuk legmélyén gyülemlik és fortyog szakadatlanul a végig nem gondolt cselekedetek mérge. Pokol ez a javából, betűért kiáltó, amelyet azonban a Varga-hősök elől elzár a tiszta, a „klasszikus” halál. Visszazuhannak hát az idők kútjába, ugyanakkor pedig mindaz, amivel oly erősen kötődhettek hozzánk, sarkított tézisként az elbeszélések „fölé” emelkedik.
Attól tartok, ezek a hajszál repedéseket is szakadékká tágító észrevételek a túlbuzgó kritikusi ügyködés benyomását keltik. Mégsem mondhattam le róluk. Nem, mert amióta a Hallgatás című elbeszélést ismerem, azóta Varga Zoltán prózaírói munkásságát csakis Don Hernando világa felől vélem igazán beláthatónak és fölmérhetőnek. Már az elbeszélés első bekezdéseinek hangvétele jócskán elüt a kötet többi darabjáétól. Hull a hó, nesztelenül, kavargó pelyhekben, banálisan. De csak látszólag, mert ha jobban odafigyelünk, azonnal kiderül, hogy itt korántsem a természetfestésnek azzal az olcsóbb válfajával van dolgunk, mint, mondjuk, a Lakoma első részében. Ott a legátus és az agg keresztény lassan átforrósodó vitájának párhuzamos megfelelői a messziről közelítő fellegek, s szerepük az, hogy a „benti” feszültség tetőpontját mintegy megemeljék a maguk elemi erejű és azonos időpontban kitörő tombolásával. Ismert mechanizmus, külsőleges mechanizmus, „irodalmi” mechanizmus. Itt viszont a szélhordta hópelyhekben kezdettől fogva emberi sorsok kavarognak; ez a hó Don Hernando és Varga Zoltán lelkének hava. Fellazulás nélkül, a legbelső körökig menően szövegen belül van itt az író – érzelmileg is. Nem olyan értelemben, persze, hogy „együttérez” az óriás hópehelyként aláhulló pappal, hogy „félti” és „szurkol” neki, hanem a megszenvedett azonosulás méltóságával. S ennek az egész elbeszélés ritmusát követő és megadó havazásnak teljes szépsége akkor mutatkozik meg igazán, ha Don Hernando „bűnösségének” lényegéig leásunk. Első pillanatra úgy tetszik, hogy azért szenved oly nagyon, mert eretnek gondolatai miatt örökös hallgatásra ítélte az inkvizíció Szent Officiuma. Pedig nem pusztán a jövőt fürkésző géniusz és a világsötét hatalom szimpla megütközéséről van szó. Amikor Don Hernando sorsdöntő választás elé kerül, már hitében megingott modem ember, s így a máglyahalál helyett megalkuvón inkább az élőhalottsággal felérő hallgatás mellett dönt, abban a reményben, hogy szelleme s az ördög vagy az isten segítségével mégiscsak sikerül majd olyan támpontokra lelnie, amelyek Hispánia abszurd rendje ellenében megtartó értelmet adnak életének, még inkább halálának. De nem: ördöge és istene egyaránt cserbenhagyja, s „értelemmel felfegyverkezve, de fegyvertelenül" végleg egyedül marad, annyira egyedül, hogy világhiánya a kései József Attila-versek „tiszta-űr”-ének dimenzióit ölti. A tárgyától megfosztott cselekvésvágy, a hitszomjú hitetlenség, a meghalni se, élni se tudó senki földjén járás tehát Don Hernando igazi „vétke”, az, hogy megindítóan bűntelen. Bármennyire sivár és kiúttalan is azonban sodortatása és lassú hullása, mögötte ott lappang a dacos mégis. Az a már-már irracionális mégis, amely nem egy gondolkodó számára a túlélés ösvényét jelentette az évezredek során. S egy kicsit elégtételt is a mindenkori és mindenfajta Szent Officiumokkal szemben.
Ritka hóhullás, mai irodalmunk legszebb hava.


