Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

DOMONKOS

Zoran Mirkovič

ID

az előtt, aki álmodik, és az előtt, aki énekel,
minden út nyitva áll
Lumási, az énekes

1994. április 1.

Milyen lehet magyarul énekelni? - olyan kérdés ez, amely majdnem megválaszolatlan maradt. Elképedve, mintha álomból riadna föl, és nem tudná fölidézni azt, csak fölsóhajtott: Hű, de szép!, egy részét hátrahagyva ebben a fölkiáltásban, míg az a másik része az énekes Domonkosnak már Svédországban van, ki tudja hanyadszor, nem tudva, hogy vajon ez a föld az, amelyben ő Svédországot álmodja, vagy pedig Svédország egy másik, szaggatott álomnak a valósága, amelyben egy befejezetlen hangszer vár rá, egy szabálytalanul megfeszített, goromba, nyers kenderhúrokkal behálózott fateknőhöz hasonló, mely készen áll arra, hogy befogadja egy meg nem írt ének hangjait, amelyet közösen kellett volna elénekelnünk azon a nyelven, amelyen én álmodni se tudok, míg neki magának mindene, egész élete a száraz hangszálak tragikus és fanyar rezgése egy álomban, amely gyakori és keserű ébredésekkel köti meg és oldja fel a szavak görcsét.

Túl kevés egy énekhez, ahhoz elegendő csupán, hogy a meg nem énekelt ének torokhangjaiból megszülessen egy, az álom és a valóság határán lebegő lény, és beszélni kezdjen egy nyelven, amelyet csak az álmodók értenek meg. Lehet, hogy először a hang jelentkezett, annak a nőnek a remegő torokhangja, aki beszél hozzánk, míg mi lassan közeledünk hozzá, hogy szeretkezzünk vele. Böszörményi Klára, a Jósnő, a meg nem jelent regény hősnője, a nő, akit soha nem láttam, egy évvel születésem előtt született egy városban, amelyet soha nem láttam, egy Domonkos Istvánnak régen föltett kérdésből - most valóra válik, egy lény, amely megnyitja az utat minden meg nem énekelt ének előtt.

Elképzelhető. Annak, aki énekel, aki befejezetlen énekeket énekel, minden út nyitva áll, nem létező nők kísérik útján, egy elkésett öregasszony Csepel külvárosában korlátként beakasztott esernyővel díszített gyermekkocsiban téglát tol a novemberi alkonyatban, fagytól megkékült, agyonkarcolt kezében egy kéz nélküli fabábu.

Elképzelhető. Álmainkban kísértő nők, a valóság és a képzelet, az ébrenlét és az álom határán imbolygó lények. Önálló életet élnek, hát soha nem tudjuk meg, hol szülik meg álmunkban nekik nemzett gyermekeiket, ki tépi föl a burkot, köti el a köldökzsinórt, varrja be a gátat, ápolja a tejtől megduzzadt mellek apró csomóit, hogy föl ne sérüljenek. Az arab nyelvből a franciába vándorolnak, megpihennek a szuahéli torokdiftongusok árnyékában.

Böszörményi Klára a távoli 1936 Budapestjének sugárútján sétál, be tudnám jelölni a várostérképen, de nem teszem, mert annak léteznie kellene, és akkor a nővel is találkoznom kéne. Akkor pedig nem léteznék.

Először a hang a torokban, egy általam soha nem beszélt nyelv goromba őselemei, egy magyar nyelven befejezetlen vers felhangjai, az autoerotikus tevékenység könnyű illata a ruha alatt (a regényekben a szép nők az író féltékenysége miatt ritkán szeretkeznek másokkal), elernyedve a szép erotikus megalázkodás szörnyűségében, örömmel lépked lelkiismeret-furdalása által fölmentve a szerelmi szorongás alól, amelyet otthagy a szekrény, az elbeszélés mélyén. Minden tulajdonsággal együtt, amelyeket nem akar többé megérinteni, de azokkal az újakkal is, amelyekkel abban a térben találkozik, amelyben lépked. A regények és álmok nőalakjai eidetikus lények képességeivel rendelkeznek. Nincs rajtuk vagy környezetükben olyan apróság, amelyet nem láthatnék. Lábfejét, rüsztje ritmikus mozdulatait, összhangban Bartók ütőhangszerekre írt koncertjének hangjaival, a hasogató hideget, amely a szőrmével szegett cipőkéregtől a még meleg ágyékig áramlik, és a nő hétrét hajolva, kabátja szárnyait összefogva védi az ölében szimmetrikusan pulzáló érköteget, a nedves és duzzadó barázdát, amely bizsereg a megelégedéstől és a melegtől, és konokan, sértődötten szembeszállva a hideggel és a világgal, folytatja röptét barátnőjéhez, Esterházy Erzsébethez, aki teára várja őt. Szerelmetesen szorítja ajkára barátnője szimmetrikus E betűkkel ékesített zsebkendőjét, hogy enyhítse a hátramaradt fájdalmat, amely akkor hasított foghúsába, amikor megkísérelte fogával elharapni a Singer varrógépbe való cérnát, amelyet a szekrény aljában felejtve talált több aprósággal együtt, gumi harisnyakötőkkel, tisztítószereket és Orion márkájú rádiót reklámozó régi újságpapírba csomagolt Schubert-lemezzel, a Szerenáddal. Egy időben lépked az utcán és ül a szekrény mélyén, ami csak álomban és elbeszélésben lehetséges, lerázza hajáról a porhavat és nevet:

"Nem értem, mit esznek rajtad más nők. Engem egyszer ejtettél rabul álmodban, és soha többé" - hirtelen, nem létező nőkre jellemző hangulatváltások ezek. "Másokkal álmodom majd" - kísérelem meg fölbosszantani. "Könnyű neked, te létezel, ördögfajzat" - és kezével int, hogy ne zavarjam a zenehallgatásban. "Semmit se hallok" - nevetek zavarodottan, beleesve a csapdába, amelyből az ő álmában rendelkezésemre álló tulajdonságaimmal nem tudok kimászni. "Meg fogod pillantani. Most rajtad a sor, hogy úgy szenvedj, mint én, amikor fölébresztettél egy nyelvben, amelyet nem értettem, hogy megérezd legalább egy részét szenvedéseimnek, amikor a cirill betűkkel hurkoltad össze kezem. Tudni akartad, milyen magyarul énekelni? Íme itt a kiváló alkalom. Hát csak egyszer jártál a fordított világban? Láttad, hogyan járt Lumási, az énekes. A lelke jajkiáltássá változott, ez az, ami az énekből megmarad."

A Böszörményi Klárához hasonló lényekkel való beszélgetés könnyen átcsúszik egyik nyelvből a másikba, egyik világból a másikba. A leginkább közönséges beszélgetések ezek, de nemritkán az is előfordul, hogy ravaszul a hátam mögé lopózik, míg olvasok, és egy olyan bekezdést lop be a szövegbe, amely soha nem állt ott, és ezt természetesen lehetetlen bebizonyítani. De hihetetlennek tűnik, hogy egy száz évvel ezelőtt írt könyvben a következő - állítólag nem általa belelopott - bekezdés áll:

"A lélek, az élet tükre, az élő és látható ember másik énje >alszik<, míg az ember végtagjai aktívak; az alvónak álmában megjelenik a jövő. Ez a psziché, amely az ébren lévőnél a tudatalatti sötétjében fekszik, semmiképpen sem mindazoknak a szellemi erőknek az összessége, amely egyetlen lényben vagy fogalomban ölt testet, és amelyet a filozófiai és a mindennapi nyelvhasználatban egyaránt pszichének neveznek. Ez a név ezúttal is azt a hasonmást jelöli, amely az élő emberben lakozik, és amelyről már az ősi néphagyomány és Homérosz költészete is tudott. Fölmerült viszont egy teológiai gondolat is. Az embernek ez a >tükröződése< állítólag az istenektől származik, ebben aztán látni vélik azt az okot, mely miatt a test halálban való megsemmisülése után a lélek alakja életben marad."¹

Böszörményi Klára más módon is tud beszélni. A fagyott járdán sodródó száraz juharfalevél hangján, amely tüskésre száradt csúcsaival horzsolja a talajt, megfordított ?? betűkhöz, lepkéhez, vagy ahhoz az el nem énekelt énekhez való hangszer goromba húrszövedékéhez hasonlóan.

A legszívesebben mégis a bekezdések mágikus betoldását választja. Ugyanazon könyv 329. oldalán mintha egyszerűen folytatná a beszélgetést: "Az Istenség létrehozta a kivitelezési tervet, amelyben az ember és végzete csak egyszerű eszközök."

A túlvilági szavak csodái előtt, mint ahogyan a nő és az álom színe előtt is, az ember gyermekké válik, és naivan kérdezi: lehetséges-e ez? Olyan kérdések ezek, amelyekre nem létezik válasz. A világban, amelyet nem ismerünk, előbb vagy utóbb minden válasz egyformán lesz hazug és igaz. "Mond-e neked valamit az a tény, hogy ezt a könyvet kereken száz éve írták?" Szőrszálhasogatással igyekszem bátorítani magamat: äNem éppen napra pontosan. Az áll itt, hogy 1893. XI. 1-jén, ma pedig már XI. 27-e van.ö "Nézd csak meg ismét, nyisd ki újra a könyvet!" Ekkor már hatalmába kerít a félelem. Noha fekszem, úgy érzem, nem tudok tovább megállni a lábamon. Azt hiszem, egy trükk áldozata vagyok, vagy csak álmodom, ami tulajdonképpen ugyanaz. A könyvben az áll: Heidelberg, XI. 27-én. Lassan térek magamhoz, és veszem észre, hogy ez a második kiadás előszava. A trükk mégis sikerült. Azt láttam, amit szerettem volna. Ilyet csak azok a nők tudnak velünk tenni, akiket szeretünk, akiket álmodunk. Az elbeszélések világában, amelyben az élők és a holtak is azért lépnek be, hogy örökké éljenek.

"Klára, létezik-e valóban ez a világ?" Még a kérdés elhangzása előtt válaszol, ironikusan: "Nem. Sőt, mi több, világok léteznek. Az élet? Igen is meg nem is. A halál? Igen, ez paradoxon - majd, félve, hogy el ne felejtse: - Csak az álmodik szép álmokat, aki szereti önmagát. A gyerekek, a nők, a költők. A kutyák. A következő életedben kutya leszel. Tégy jótéteményeket, osztogass csontokat, hogy a következő életedben ugyanannyit visszakaphass. Ez a költő sorsa - majd szigorúbban, komolyan: - Írj neki. Köszönj meg engem. Egy meg nem írt versből születtem."

"Létezik-e a valós, ébrenléti világban Böszörményi Klára?"

"Nem. Egy író legnagyobb büntetése az, ha elbeszélésének egyik alakja megjelenik a valós életben. Egy ősi hagyomány szerint az ember csak élete legvégén pillanthatja meg önmagát. Egy hős, hogy élhessen, csak a bársonyos szaténpapír ágyában születhet meg, csak az illatos garamondok és a szikrázó asterek kertjében sétálhat, csak a tördelt tükörben nézheti meg magát, álmait ciceróban álmodja. A soha nem is létező emberek számára színtiszta hazugság az igazság. Mit jelent az, létezni? Mikor láttad utoljára Domonkos Istvánt?"

"Akinek Böszörményi Klárával tartozom?"

"Neki semmivel se tartozol. Mindketten nekem tartoztok. Írd ezt meg neki."

"Nincs meg a címe, a telefonszáma."

"Nincs is rá szükséged. Hát én minek vagyok? A költők is álmodnak. Vezesd a kezem, mint egy spiritiszta szeánszon - írj."

"Kedves Domonkos - kezdem bizonytalanul, mintha most ébredeznék -, a költők nappal álmodnak..." Először azt írtam: "az éjszaka az az idő, amikor a költők álmodnak", majd áthúztam. Klára megkísérel megzavarni. Mindig ezt teszi, hogy ellenőrizze, mennyire ragaszkodom hozzá.

"Tégy engem is bele. Most végre látni fogod gondolataidat magyarul, megtudod a választ kérdésedre. Írj le engem azon a nyelven, mindketten álmodtunk. Találj ki valami szépet, hadd lám, mennyire szeretsz."

"Mélyen bennem lakozol, alig látlak a hólyagba burkolva, amellyel a halak fölbuknak az ébrenlétből az álomba..." "Régimódi, naiv, sekélyes, érzelgős." Csak nem képzeled, hogy akár még egyszer is a fejemre tenném azokat a régimódi kalapokat, amelyekben megismertél? Őszintébben!"

"Kedves Domonkos! Te se létezel, én se, csak a Jósnő, Böszörményi Klára létezik, a regényhősnő. Aki egy vers ötletéből született, az írólap fehérje előtt érzett félelemből, és elutasítja, hogy megjelenjen a kefelevonatban, ott bujkál a kurrens és petit verzál között."

Dühös, megkísérli kitépni kezemből és elszaggatni a papírt. Imádom a szeszélyeit, a verekedéseket, amelyek mindkettőnk halálával végződnek. Fenyegető testtartásban repül felém, ahogyan a bőregerek és minden éjszakai lény támad: kitárt szárnyakkal, hogy azzal a testrészével, amelyet a leggyöngédebbnek gondolunk, bedöfje fullánkját az én érzékeny pontomba.

"Ördögfajzat, hazudozó! Azt hiszed, befejezted a Böszörményi Kláráról szóló álmodat, és most elmehetsz egy másik nőhöz. Kurva!" - kísérel meg átfogni szárnyaival, és megadni a végső döfést.

Mindketten viharos sóhajokban múlunk ki, mert a fullánk már behatolt a fájó pontba, és ezzel az álom ébrenlétre szenderedik. És hogy az övé legyen az utolsó szó, megkísérli levelemet ironikusan dőlt kurzívval zárni, a garamond és a petit verzál közötti orgazmusban születettel:

Rögtön a "Kedves Domonkos!" megszólítás alá reszketve, egész szárnyával, testével, elfúló lelkével odaírja:

Mi az éjszaka?

Ének. Egy ettől szebb világ. Amelyhez mindaz köt bennünket, amit szerettünk, mielőtt arra kényszerítettek volna bennünket, hogy fölébredjünk.

1. Ervin Rode: Pszichék. Heidelberg, 1893