Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

Jel Színház

Hudi László

Legyen Jel

2015. március 20.

Igen, tényleg, azt én találtam ki, hogy legyen Jel Színház. Az egyik öltözőben. Talán Orléans-ban, de nem emlékszem már pontosan, hol. Egy öltözőben ültünk, ötöltünk-hatoltunk, hogy mi legyen a nevünk, és akkor jutott eszembe, hogy Jel Színház.

Hogy kerültem az öltözőbe? Úgy kezdődött, hogy réges-régen, Szkipe mindig jött haza Franciaországból. Ismertük egymást, ugyanúgy az M. Kecskéshez járt pantomimezni, mint én. Csak éppen elkerültük egymást, ő ment, én meg éppen jöttem. Csinálta a tréningeket, amiken én mindig megjelentem. S egyszer csak előállt azzal, hogy szeretne csinálni kint egy előadást. Nem. Nem kint. Hanem itt, a Szkénében. Dolgoztunk vele, és kiválasztott bennünket. Szakonyi Györköt meg engem.

Később kérdeztem tőle, hogyan esett éppen ránk a választása? Tudod, mit mondott – ez baromi érdekes volt –, bennünk látta meg azt, hogy amikor volt egy feladat, mi belevetettük magunkat anélkül, hogy gondolkodtunk volna. Ez aztán többször visszatért. Egy másik időszakban, amikor lányokat kerestünk a Jel Színházba – ez mindig problémás volt, lányokat keresni, találni –, akkor is tréninget csináltunk Párizsban. De ezt már együtt. Az emberek mindenféle gyakorlatokat végeztek, aztán megbeszéltük, hogy aki megkérdezte, melyik lábbal induljon, a ballal vagy a jobbal – na, ő már nem volt jó. Mert ő, ugye, a formát próbálta megtalálni. Nekünk pedig arra volt szükségünk, hogy olyan embert találjunk, aki a személyiségével vesz részt a cuccban.

Ebben az együttesben erős magyar mag volt. Mellettünk pedig néhány külföldi. Ők mindig mondták nekünk, hogy mi csak ott állunk, cigarettázunk, üldögélünk és beszélgetünk, ők pedig nem nagyon értik, hogy mi a franc történik. Olyan szinten ment az ügy, hogy nem lehetett verbálisan átadni. Csak a részvétel által, ha benne voltál.

Sokszor megtörtént. Tessék, itt egy asztal. Jé, tényleg, itt egy asztal! Mit csináljunk ezzel az asztallal? Anélkül, hogy erről beszélgettünk volna, elkezdtünk dolgokat csinálni az asztallal. Ha én így csinálok, akkor te mit csinálsz? Ez figyelem, folyamatos figyelem. Nem volt instruálás. Hogy azután ezt meg ezt kellene gondolni.

Egyszer, a Rinocérosz előtt, Szkipe hívott. A második előadást akarta csinálni – a Kacsa után –, hogy beszéljünk róla. Fölmentem a lakására, és máris hamvába holt a beszélgetés. Persze lehet, hogy tévedek, régen volt már. Próbáltunk koncepciókat fölállítani, de értelmetlen volt. Most az az érzésem, ha visszagondolok rá, hogy nem beszélni kellett róla, hanem együtt lenni a dologgal.

Nem jeleneteket próbáltunk. A próba inkább a tárgyakhoz kötődött. A kellékekhez. A tárgyak által implikált szituációkhoz. Ezt próbáltuk újra és újra, amikor pedig telítetté vált a dolog, akkor volt jó. Akkor azt megtartottuk.

A Kacsában volt egy jelenetünk Györkkel. A hátunkba egy hosszú nád volt beleállítva, aminek a végén kés volt. Először a nád volt meg. A kés később jött. Mi lenne, ha egy nád lenne a gerincetek folytatása? Hú, akkor rakjuk be ide, a nadrágunkba hátra! A gerincünk folytatásaként. Hogy ez mit okoz? Onnan kezdve a nádat próbáltuk szituációba hozni. Jó, de mi lenne, ha kés lenne az alján, amivel a Györk engem leszúrna? Akkor jött a liszt a hasamban. Úgy szúr le, hogy kiömlik a liszt. Akkor ezek a motívumok elkezdtek egymásra rakódni, mi meg figyeltük, hogy akkor tényleg kapcsolódik az egyik a másikhoz? Hogyan kapcsolódik? Van-e rá lehetőségük egyáltalán?

Egyszer csak híresek lettünk ezekkel az előadásokkal. Emlékszel, a Szkénében csináltuk az elsőt. Úgy, ahogy mindenki a mi köreinkből. Fölléptünk kétszer, talán háromszor is. 1986-ban vagyunk. Úgy kezdődött, mint minden egyes eleve elvetélt független, alternatív színházi kezdemény. Egy szerencsénk volt, egy hihetetlen érzékeny faszi, a Bastille Színház programvezetője. Talán Catherine Diverrèsen keresztül ismerte Szkipét. Figyelt, hogy mi történik. Eljött megnézni, mit csinálunk, aztán elhívta az előadást a színházába. Egy, talán két hetet játszottunk. Mi úgy mentünk: „fantasztikus, van egy fellépésünk Párizsban!” Egy hét, két hét, nagyszerű. Aztán majd hazajövünk, és elsüllyedünk a semmibe. Viszont akkora siker volt valamitől, hogy nem lehetett abbahagyni.

Mert annyira mások voltunk. Miközben mindenki egyfajta formanyelvet, tánctechnikát próbált meg kidolgozni, érvényesíteni, és aszerint működni, addig mi elementárisan működtünk. Belevetettük magunkat, nem foglalkoztunk azzal, hogy jól nézzen ki, megfeleljen valami külső esztétikai elvárásnak. Miközben esztétikát is teremtettünk. Tényleg fizikai színház született, amit a fizikai jelenlétünkkel teremtettünk meg. Egyre-másra kaptuk a meghívásokat. Ott álltunk egy teli naptárral, illegális bevándorlókként Franciaországban. Isteni csoda állt össze.

Ez háromszor történt meg velem életemben. Kurvabüszke vagyok rá. Először Jelesnél, ahol nagyon erős teatralitás volt, kidolgozott mentális háttérrel. Szkipénél nem voltak mentális ügyek. Az analizálás, a pszichologizálás a lehető legtávolabb áll tőle. Mindkettőben tudtam mozogni, mindkettőben az elementáris részvételi szándékom vitt. Jelesnél mondták is nekem párszor, Hudi, ne rendezz! Aztán a harmadik a Mozgó Ház. Amit Jelestől tanultam, azt átemeltem a saját munkámba. Mert, amennyire nehéz ember, olyan sokat lehetett tanulni tőle. A „haikuzást” például nem módszerként használtam csupán, hanem munkaeszközzé tettem. A Mozgó Ház-asok szüzek voltak a színháztól, és így tudtam őket munkarendbe állítani.

A képekhez való viszonyom, kapcsolódásom Szkipétől jön. Meg tudod, mi? Az, hogy lehet. Lehet csinálni. Meg lehet csinálni!

Ez a franciaországi élményem. Onnan úgy jöttem vissza, hogy csinálok egy együttest. Úgy, ahogy kell. Dolgozunk, turnézunk, és ezt el is mondtam a társulatnak. Mennyire nehéz dolog a turné, amelyben minden kifelé mutat. Aztán ebből vissza kell menni, dolgozni kell. Két évig tanítottam őket erre, hogy kiléphessünk a nemzetközi térbe.

Szkipével hihetetlen élmény volt, hogy ha csinálsz valamit, annak van foganatja. Magyarországon ez nincsen így. Ott, ha csinálsz valamit, az kifejti a hatását. Itt az számít, milyen rendszerben, milyen érdekek mentén szerveződsz, milyen kapcsolati hálóban mozogsz. Ez szörnyű érzés.

Amikor kint ez véget ért, már egy ideje azt éreztem, hogy ismételjük magunkat. A megoldásainkat. Azt éreztem, hogy nem vagyok semmi. Nem vagyok táncos, nem vagyok színész. Minden között vagyok. Mindenből tudok kicsit, de nem eleget. Nem fogok tudni úgy táncolni, ahogyan én szeretnék. Elkezdtem mondogatni Szkipének, figyelj, csináljunk már máshogy előadást. Ne úgy, hogy bemegyünk két-három hónapra a próbaterembe, aztán elmegyünk, fellépünk, aztán vissza a próbaterembe. Csináljuk másként!

Akkor kezdődött a Woyzeck. Egy fotókiállítás megnyitójára csináltuk. Én az udvaron varrtam. Benne voltam az első verzióban. De akkor már a mehetnék is bennem volt.

Dénessel találtuk ki a varrást. Régi Budapest-térképeket varrtam össze, talán párizsiakat is. Éreztük, hogy meg kell újulnunk. Minden emberi együttlét megkérdőjeleződik egy idő után. Most te miért nem beszélgetsz velem? Miért nem mondod el, mit akarsz? Két évvel ezelőtt jó volt, hogy odatettem neked az asztalt. Mert az volt az akaratom, de most már nem elég ez az akarat. Ám ez baromi nehéz.

Látom már, innen, kívülről, hogy nagyon nehéz ezt irányítani. Kitalálni valamit mindig, amivel új helyzetbe lehet hozni az egészet, ezt a bonyolult szövevényt. Hogy nekem is hozzá kell tennem, neked is hozzá kell tenned! Hogy mindenkinek hozzá kell tennie a közösséghez, az élőségéhez, azt, ami a miénk. Azt, amink van nekünk.

Lejegyezte: BALOG József (Budapest, 2014. december).

Hudi László jelenleg önkormányzati közmunkás. Kulturális vonalon. Az előadását egy kirakatban játssza a Katona József Színház: Tolnai Ottó nyomán egy borbély történetét adja elő Bán János. Hétesztendős periódusaiban most szünet látszik. Bármire vár, ami színház. És Akárkire. Búcsúzóul elmesélem neki, hogy a japán buddhistáknak van egy emléknapjuk. Február nyolcadikán a törött varrótűkre emlékeznek. Minden varrótűre, ami az előző esztendőben eltörött. Hudi a Buddhista Főiskolára jár. Már harmadéves. Csodálkozva veszi föl a történetet. Nevetéséből megértem, a szélcsend – nirvána – még messzebb várakozik rá. Még vihart szeretne.