Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

KONCZ

HTTP://WWW.KONCZ. PUBLICISZTIKA/ GYORGY.SZERBHORVATH

1997. november 3.

A cím, beismerem, poénosra-fazonosra sikeredett; jellegét tekintve meg technósra. Tkp. nem is poénos, mert már többen elsütötték.

De ez van: nyomulnak az új kommunikációs technikák, s ennek nyomában pörög a nagy diskurzus arról, miképpen is fogják ezek szétrombolni, vagy legalábbis végzetesen megváltoztatni a hagyományosnak tekintett művészeteket, s különösképpen nagy a duma akörül, mit tesz az Internet a szöveggel, egyszersmind az irodalommal. Hogy akkor vége lesz-e mindennek, vagy mégse?, valami új jön-e vagy nem?, lehet-e számítógéppel ágyba mászni vagy se, meg hogy mit mondott Danto.

És akkor én most előszedek egy paksamétát, egy kis halom fénymásolatot, Koncz István publicisztikáit, tárcáit, interjúkat, és elbeszélgetek ezekkel, ha már Konczzal nem lehet. Ejtem az új kom.tech.-eket. Nem elvből; hát csak így, ahogy alakul.

Különben is: ezt a folyóiratot, miképpen a többit is, főleg azok olvassák (és írják), akik egy része ott volt a nyári tatai írótáborban. Ott meg az volt, hogy meg lett tárgyalva bőségesen ez az új.kom.tech//szöveg.hu/internet-féle dolog, és nekem már nincs is véleményem az egészről, vagyis az a véleményem, hogy ejtve van az egész, ahogyan Tatán is ejtve lett a diskurzus akkor, amikor Ficsku Pali megérkezett, és hozta magával a Hupikék Törpikék zenéjének román változatát, s azon a ponton bejött az élet, a fíling, és ugrott minden más.

Hát a publicisztikával is pont ez van. Hogy ennek van egy fílingje, aztán éppen mindegy, hogy mi lesz az új.kom.tech. ikonográfiájával. Lásd ehhez György Pétert.

Hisz van egy műfaj, a publicisztika, ez meg örök, nem új. Jó, jó, nem örök, mert kötődik az írott sajtó kialakulásához meg stb. (polgárosodás, kapitalizálódás), de végső soron örök, mert ha egykor nem is azt mondták, hogy na most bazdmeg hülyeséget mondtál, és ki foglak publicisztikázni, hanem azt mondták, hogy na most bazdmeg hülyeséget mondtál, és el fogom mondani másoknak is, hogy te hülyeséget mondtál és én egészen másképpen gondolom. Mert ez a lényege.

Publicisztikát nem úgy írunk, hogy kitervelem-kigondolom, ebből fogok megélni, és akkor kedd este, a kedvenc sorozatom megnézése után írok egyet. Ez nem tárca, nem is glossza - bár a franc tudja, mitől ez vagy az a műfaj, s mi a közös bennük. Keverednek az elemek, mint gin a kólában, ha egybeöntjük, de azért mindkettő íze jól kivehető. De mondhattam volna nagyfröccsöt is.

Hanem úgy írjuk, hogy téblábolunk, olvassuk az újságot, vagy csak úgy megyünk a falunkban a villamoson, körbe vagy retúrba, ez most részletkérdés, de pont a részletkérdésektől jön be a motívum. A publicisztikához ember kell. Állatról, növényről, tárgyról, időjárásról nem lehet publicisztikát írni, de lehet a lóversenyen fogadókról (szenvedélyek), a méhészekről, akik cukrot vagy mit kevernek a mézbe (csalás) vagy éppen a meteorológusokról (szakma). Megyünk a villamoson, jön egy nő, nekünk meg beugrik, hogy válság van az országban, és ezt akkor most meg kell írni.

Rohansz haza, átkozod magad, mert még a számítógépet is be kell kapcsolnod - miért nem hagyod, hogy folyton működjön? -, félig szívod a cigit és kávét se főzöl, hanem leülsz, elkezded, megállsz, bekapcsolod a rádiót, hogy valami - az emberiség - szóljon hozzád.

Én most éppen a Radio Kořavát hallgatom; ez a Jug. Szöv. Közt. elnöke lányának a privát kis rádiója, mit csináljak, ha itt adnak csak technót. De ez nem új.kom.tech., csak zene, nem is hallom, mert részletkérdésekkel bíbelődöm.

S beugrik végre, hogy én most azért mégsem publicisztikát írok, hanem a Koncz publicisztikáiról írok. Vagyis a publicisztikáról. A szent műfajról, amit talán a legnehezebb írni.

Életem legszebb álma: nézem a tévét, valami csaj valami hülyeségeket beszél. Hirtelen beugrik egy egész cikk, egy egész publicisztika. Kész a fejemben, rögtön. Rohanok a számítógéphez, kapcsolom be, nyitom az új fájlt, és ömlene belőlem a szó. S akkor jön életem legrosszabb felébredése. Nem akarom elhinni, hogy csak álmodtam azt a jó publicisztikát, pedig két másodperc múlva már semmire sem emlékszem belőle.

Mert mi van? Gyerek-, majd ifjúkorában senki se kezd (ki a) publicisztikával. Hanem versel, esetleg prózál, vagy éppen az emberiség és a világ legnagyobb kérdéseit igyekszik rövid úton, de filozófiailag letárgyalni (Bizonyítható-e ISTEN léte logikailag? - így a cím, mondjuk, és csupa nagybetűvel, hogy ISTEN.) Senki se ír publicisztikát ekkor; én nem tudom, miért nem, amikor ez a legjobb dolog a világon.

Koncz nem írt sokat, tkp. költő, aztán mégis, mert ezt tudta. Igaz, ügyvéd is volt, s akkor ott a csavar az észben. Az ügyvéd se úgy dolgozik (azért!), hogy holnap délután kettőig, a tárgyalásig tehát, felépítem magamban a védekezési mechanizmust, kikeresem a megfelelő passzusokat-paragrafusokat. Hanem beugrik neki, egyszerre csak, hogy ezt így lehetne meggubázni, hülye faszfej ügyész. Egyszerre csak beugrik neki, akár a publicistának, hogy ezt így lehetne kicselezni, így lehetne kivédeni, így lehetne csőbe húzni.

A publicisztika nem olyan, mint a tárca, hogy akkor szeretni illik a kislemezgyűjtőket (vö. Szív Ernő). Itt nem illik szeretni senkit se. Publicisztikát nem írhatunk valakiről/miről, akit/amit szeretünk. A publicisztika, mondhatni, az elmés utálat negyvenöt perce. Ha egy publicisztikát nem írunk meg negyvenöt perc alatt, jobb, ha feleségnek megyünk, és cekkerrel indulunk a piacra krumpliért.

Bezavar az ügybe a közkeletű értelmezés, miszerint is a publicisztika: a köz véleménye. A publicista: közíró. Tehát hogy akkor: a publicista azt mondja, amit a köz gondol; hogy a közvéleményt fejezi ki; hogy mintegy a köz beszél belőle (értsd: ha az emberek többsége szocialista, akkor a publicista is szocialista - éppen, hogy nem). Mert ott van benne a szó, hogy publicus.

Hát igen. Nem volna-e félreértés, ha azt, amit ma publicisztikának neveznek, privatisztikának (esetleg privacisztikának) mondanók. Mert éppenséggel a publicista, báris ha jó, nem a köz véleményét mondja fel, hanem a saját magáét. Ez nem magánvélemény - már ahogyan a politikusok okoskodnak, hogy de azért nekem van magánvéleményem is, csak azt most nem mondom el.

Most, hogy így kiokoskodtam magam, térek elfele a témára.

Rendezem ezt a paksamétát, s derül ki, ennek fele se publicisztika; mi több, alig. Szerencse is tán ez: Koncz ifjúkori zsengéi az Ifjúság hasábjain zsengék ám a javából.

Hanem a kontextus, a köret, ahol e tárcák, alkalmi kis írásocskák, karcolatok - a diákéletről, az emberről (Emberről), meg arról, mi történt hajnalban, Nináról - megjelentek, az valami külön történet. Például az Ifjúság 1955. augusztus 13-ai számában Koncz István: Egy ember elindul (Koncz István ezt az írást olvasta fel a kanizsai élőújságon) c. cikke mellett ott a nyereményjáték nyerteseinek listája. Előbb csak azt néztem meg, van-e köztük ismerős (egy van), s ahogy bogarászok, föltűnik valami. Másolom ide az érdekesebb párosításokat:

Egy pár női cipő: Kovács Péter, Amerikanszka 2.

Egy férfi ing: Buda Katalin, Titova 1.

Női kézitáska: Horti György tanító

Női ruhának való: Zuhrics Enver

Nyakkendő: Tóth Mária, Zlátna Gréda 15.

Fejkendő: Szomi Pál, Petisovci 160.

Futball: Lengyel Julia, Vojvoda Misicsa 1.

Női harisnya: Molnár Géza, Magyarszka 10.

Látható, hogy akkor már teljes volt a női emancipáció meg a koedukáció, már akkor, 1955-ben a szocialista Jugoszláviában. Semmi nemi alapon történő diszkrimináció: lányoknak nyakkendő, fiúknak fejkendő. De szegény Zuhrics Enver, ez a kosovói vagy macedóniai albán gyerek, akinek apja vélhetően fagyit kevert meg burekot sütött valamelyik bácskai faluban, szegény, gondolom, nem tudta felfogni, hova a picsába keveredtek azokból az ormótlan hegyekből, ahol még törzsi-patriarchális viszonyok közepette éltek, itt meg, nesze, bazdmeg, itt a fiúnak egy női ruhának való.

Újságcikkek ezek a Koncz-cikkek; számolom most ki, hogy 17-18 éves korában Koncz belevágott, és írt egy tucat vagy mennyi újságcikket; de nem publicisztikát. Egy dolog érződik e cikkekben, azon felül, hogy érződik a tehetségféle: valami újításvágy. Bár óvakodnék attól, hogy az EX Koncz-számában mítoszgyártásba fogjak - mert mégiscsak szar írások ezek, hát rosszak egyszerűen. Mondjuk, még valahogyan elmegy az O tempora, o mores! c. írás '55-ből, azért, mert így kezdődik ('55-ben!):

"- Legyen nyugodtan.

Ő nyugodt volt.

- Maga hajlamos a kommunizmusra.

Ő mosolygott. Illedelmesen. Maflán.

- Maga beteg. Neuraszténiás."

És ahogyan azt gondolom, nem kell feltétlenül tizenhét évesen újságcikkeket írni, s főképpen nem kell publicisztikázni - tessék csak lehiggadni, tessék inkább rossz verseket írni, színjátszkodni, majomkodni, verni a huppot, hadd hűljön a vér, hadd fáradjon a gőz -, huszonkét évesen sem kell filozófiát művelni.

Van itt két esszé '59-ből. Az egyik címe: "A valóság megismerésének meghatározó tényezői" - felcíme: "Megismerés, elvonatkoztatás és időszerű irodalmi közlés", a másiké meg: "Az elvonatkoztatás értelme és jelentősége".

Egy kukkot sem értek abból, mit akart Koncz mondani. Ilyeneket ír, hogy"Az intellektuális kritérium szerint, azokat a pszichológiai aktivitásokat keressük, amikkel az ember a megismert dolgok közt (képzetek közt) felleli az összefüggéseket, amik szerint aztán az újonnan megismert dolgok kategorizálódnak (szubjektív értelmet nyernek)." Vagy: "Az objektumok (valóság) tehát a megismerésben elvonatkoztatnak, szubjektív értelmet nyernek, ez a szubjektív értelem a fenti érdekeltséget kifejezve, mint igazság kategorizálódik, mígnem újból objektívba csap át, mint cél, világnézet."

Nem értem. Mintha lenne benne Hegel, mini-Kant, meg egy adag marxista sallang, mondjuk; de hát ez nem marxizmus-leninizmus, a titoizmus meg ilyesmivel nem foglalkozott.

Akármit is akart mondani Koncz, s akármennyire nem értem én őt, mégis Sesztov dühös, kissé kíméletlen sorait idézem fel:

"Fiatalon azért ír az ember, mert úgy tűnik, új és szerfölött fontos igazságra lelt, amit a lehető leggyorsabban ki kell nyilatkoztatni a szegény, tudatlan emberiségnek. Azután tapasztaltabb, szerényebb lesz, és kételkedni kezd igazságaiban: ekkor azért ír, hogy ellenőrizze magát. Eltelik még néhány év: már tudja, mindenben tévedett, és nincs is mit ellenőrizni magán. Mégis folytatja az írást, mert semmilyen munkára nem alkalmas már; haszontalan, ?felesleges? embernek számítani pedig szörnyű."

Csakhogy ez Konczra nem állhat: a kezdeti nagy lendület megtörik; s amíg tinédzserként (ja, akkor a tizenévesek még nem is tinédzserek voltak) nyaranta az Ifjúságnál szerkeszt és ír, addig később - minő fordulat - nem. Ügyvéd lesz, tisztes polgári foglalkozást választ magának - mondja. És rettenetesen keveset ír, s ha igen, akkor is verset. Elkerüli azt, amivel egykori kábé kortásainak zöme ma szembesülni kényszerül: hogy lenyomattak itt egy vajdmagyar irodalmi diskurzust, hatágú síppal-dobbal-nádi hegedűvel, és 190 után azt kell látniuk, hogy mai műveik már nem jelenhetnek meg oly automatizmussal, mint '90-ig az áldott Forum Kiadóház s a szocialista dotáció és kisebbségpolitika révén, s hogy írásaik - mert ők tényleg nem értenek máshoz, csak írnak - nemcsak hogy sub specie aeternitas nem érnek semmit, de a magyar és a vajdmagyar irodalmon belül sem. Nem az én dolgom, hogy Koncz költői életművét elhelyezzem kánonon innen vagy túl, ám ha publicisztikailag nézem - ha lehet így nézni -, világos, hogy bölcsebb volt a többségnél.

Mindez szervesen illeszkedik egy körülménykörhöz: Koncz '71-ben, Híd-díja kapcsán több interjút is adott. '71 szép év volt, én nem emlékszem rá, mert '72-es vagyok, de hát annyit tudok, hogy ekkor kezdődött meg Szerbiában és Jugoszláviában a liberálisokkal való leszámolás (a párton belül). S miközben a vajdmagyar kultúrán belül is hódít az elkötelezettség, a mindenféle, de elsősorban balos ideológia, addig Koncz szarik az egészre. A rezervátum fogalmával él: az ember a maga kialakította rezervátumban tehet szert ama függetlenségre, melyen belül a választás lehetősége fennáll. Kőkemény rendszerkritika ez - de ne feledjük, hogy az ilyesmi a jugoszláv nyilvánosságon belül csöppet sem kuriózum; miképpen az sem ritkaság, hogy a marxizmus igazságát sem fogadja el. Tkp. azt mondja, amit a fenomenológiai szociológia: a különböző eszmerendszert vallóknak egyaránt igazuk lehet valahol, de ő egységében szeretné láttatni a valóságot.

Koncz figurája ezen a ponton válik számomra érdekessé: természetesen ismerek olyan vajdmagyar értelmiségieket, akik a jugoszláv mákosban is tisztességesek igyekeztek lenni, ám olyat nemigen, aki mindenféleképpen független értelmiséginek is vallhatta magát. Ám egy ilyen ember csakis valahol a periférián, rezervátumban egzisztálhatott, és ezzel kultúrpolitikailag tisztáztuk is Koncz kortársainak és Koncznak a szerepét. Bár ismét hangsúlyoznám, hogy ez most egy értelmiségszociológiai megállapítás volt, s nem irodalomtörténeti.

Ebben a történetben van egy csavar, ami engem nem érdekelne, ha magamat is nem e csavar forgatna. Azaz a történet számomra nem csupán abból áll, hány évesen lehet valamit írni és hány évesen nem ajánlott.

A Symposion története ez a történet, ami engem kicsit - báris ma még - személyesen érint; nem mert most éppen az EX-be írok, hanem mert az otthoni Symposion fel.szerk.je vagyok.

Otthoni - atyaisten, milyen izé ez, hogy otthoni. Nekem nincs is otthonom! - kiáltok fel hangosan. Én világpolgár vagyok, vagy mi a fasz.

Van ez a diskurzus, hogy akkor az én falum, az én városom, meg hogy én belakom a teret, meg minden tárgyhoz viszonyulok, minden csatornához és góréhoz, otthon eredeti népi köcsögöket tartok a polcon, évente kétszer táncházba megyek identitásőrizni stb. Hát ez engem nem érdekel. Meg van egy még veszélyesebb diskurzus, amit most találtak föl a vajdmagyarok. Ez abból áll, hogy akkor mi végső soron otthontalanok vagyunk, se hazánk, se istenünk, se párna, amire ráhajthassuk fejünket. Ekkora hülyeséget! - kiáltok fel megint hangosan. És ám nemcsak arról van szó, hogy ez a jobboldali-nemzeti-magyarlelkű társaság siránkozik, hogy jaj ó Trianon ezer átka veszett fejsze nyaka, hanem ám a libcsinek is nevezhető társaság is, akik - mondjuk - nemcsak nemzetben (kisebbségben) tudnak gondolkodni. Egyszer volt is egy körkérdésszerű baromság az újvidéki rádió évzáró vagy évnyitó kulturális műsorában egy ilyen témára, hogy otthontalanság, gyökértelenség, hazátlanság meg effélék. Amilyen hülye voltam akkoriban, bele is mentem nyekeregni valamit - elő nem fogom most keresni.

Nem tudok városokhoz-falvakhoz viszonyulni úgy, hogy emocionális kapcsolatot építek ki velük. Micsoda ostobaság - szeretni vagy utálni egy várost. Hát nem mindegy - nekem éppen mindegy, majdnem mindegy, jó, árnyaljunk.

És Koncz is valami ilyesmit mond.

Én Kishegyesen lakok, itt száz főre majdnem egy író esik az apraját és fiatalabbját is számolva. És akkor a kishegyesiek avval szoktak ugrálni, hogy itt erős az irodalom, sokan írogatnak, milyen jó is ez, és úgy fogják föl az egészet, mintha a kishegyesi talaj az egy ilyen talaj lenne. Megtermékenyítő. Máshol bezzeg bukszus, csalán, paré nő a talajból. Nálunk - író.

Lófaszt.

Ezt az innen nőttél ki, ebből a mi városi (falusi) talajunkból, bazdmeg, nélkülünk te senki lennél, te is mi vagyunk, meg fordítva is, de kevésbé, te nulla lennél, ha nem itt születtél volna - hát ezt csak utálni lehet. Koncz is utálta, pedig bele igyekeztek húzni a csávába. Hogy Kanizsa, az azért Kanizsa. Ott terem a vajdmagyar irodalom új hullámja, mert: Koncz, mert: Tolnai. Ráadásul ott van Nagy József is.

Persze, merítenek Kanizsából. Én is meríteni szoktam abból, hogy Kishegyesen mennyi idióta él, 95%, ha úgy mérem, márpedig hogy mérjem másképpen? Bezzeg a kanizsaiak úgy vannak vele, hogy az ő bolondjaik mások, mert azokról írt a Tolnai. Legyetek boldogok, kanizsaiak, gyertek Kishegyesre, ölelkezzetek össze egymással, de nélkülem, és nézzetek be minden bokor alá, minden Tisza-parti fűzfa alá, nem guggol-e ott egy autentikus falusi/városi (a mienk!) író, és fedezzétek fel.

Kanizsát se nem szeretem, se nem utálom - kétszer voltam, egyszer a kanizsaiak, egyszer meg a kanizsai magyar rendőrök basztattak bennünket, most egy darabig nem megyek, de nem vagyok előítéletes, nekem aztán mindegy. Engem nem az érdekel, hogy milyen Kanizsa, hanem hogy az emberek miért oly büszkék arra, hogy a hely, ahol születtek/élnek, az olyan, amilyen, meg hogy ott ez meg az az író, művész, focista lakik - arra büszkék, amihez voltaképp semmi közük.

Koncztól 1971-ben egy interjúban megkérdezték:

- Ha a rezervátum adott, csak fel kell ismerni, akkor mindegy, hogy hol él a költő, Kanizsán vagy Párizsban?

Mire Koncz: -- Mindegy.

A riporter nem nyughatik:

-- Elhiszed, hogy ezzel sokan nem értenek egyet?

Koncz nem idegeskedik: - Elhiszem.

Egyrészt tehát mindegy, másrészt meg elhiszi. Már miért izgatná az, hogy sokan nem értenek vele egyet? Ez csak a vélhetően a kollektivista-kommunista eszme hatása alatt álló riporter (ma nemzeti-kisebbségi témákat pönget) számára tűnik anti-evidenciának. A költő gondolkodjon úgy, ahogy a többiek, és ordibálja fennhangon, hogy Kanizsán (stb.) jobb élni, mint másutt, mert itt a Tisza, amott a Krivaja meg a Telecskai dombok (stb.).

Aztán itt van a paksamétában végül öt "rendes" publicisztika, amelyek az újvidéki Naplóban, ebben a politikai és kulturális hetilapban jelentek meg, 1990-ben, amely újság a fáma szerint az első független lap volt a második Jugoszláviában.

Ezekről aztán meg végképp nincs mit mondanom. Egyrészt mert normál publicisztikáról (normál = nem szar) nem lehet semmit sem mondani. Másrészt mert ha bármelyik témájába vágok is bele, nem történelmi kérdéshez nyúlok, pedig ez a nyolc év elég soknak tűnik, történt egy s más. Mondjuk, megszűnt a Napló is, és utolsó főszerkesztője két hét múlva szívinfarktusban meghalt. Sok mindent végig kellene mondani; de legalábbis elkezdeni. (Majd, egyszer.)

Koncz tkp. belecsöppent a Naplóba, Tolnai Ottó rágta tán a fülit; mint Koncz írja: "Nem tudom elkezdeni, beilleszkedési gondjaim vannak, messziről kellene kezdeni, és sok mindent végigmondani, ami pedig nem publicisztikai műfaj."

Hát ez az.

Tettünk egy kört az alvázon nyolc év alatt. Koncz 1990-ben azt kérdezte, hogy "Sorsunk, jövőnk valóban Kosovo lenne? Rémképek?2

Kosovo helyett jött valami más; de most megint itt van Kosovo. Aszongya az újság, hogy Kosovóban egyes területeken az UCK, a Kosovói Felszabadítási Hadsereg az úr, szerb rendőr oda be nem teszi a lábát. A települést úgy hívják, hogy Srbica, nem t?om, pontosan hogy kéne lefordítani, de mondjuk Szerbfalvának lehetne. Ezen aztán lehet röhögni, hogy Szerbiából az albánok először Szerbfalvát szakították ki. Úgyse él ott már egy fél szerb se.

Voltaképpen Kosovo ez, a javából. Már ha úgy vesszük Kosovót, mint egy rossz metaforát. A Balkán helyett, azt már úgyis összebarmolták, úgyse ér semmit (mármint metaforaként).

Kosovo mint rezervátum. Vajdaság mint rezervátum. Székesfehérvári gettó. Zentai Tópart. Újvidéki Telep. Szabadkai Sándor. Alvég-felvég mindenhol. Mi van még? Hát élni csak köll.