Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

DOMONKOS

Domonkos István

HŐS KIS IBOLYÁK

1994. április 1.

Szeretnék beszámolni arról, hogy mi történt a mi utcánk költőjével, Brasnyó Lajcsival azután, hogy versei tavalyelőtt megjelentek a Képes ifjúságban. Hány éves is volt akkor? Tizenegy vagy tizenkettő? Nem is tudom, de a verseire még mindig emlékszem:

"Szelíden ringat a hullám,

mint anya gyermekét.

Közel a part, tiszta a víz,

látni a tó fenekét."

Azon a tavaszon, amikor a verseiért járó tiszteletdíjat (80 din.) átadtam neki, kirándulásra készült a tengerre, de nem volt elég pénze. Írt hát néhány verset, s áthozta őket hozzám, vinném el és közöljem. 250 dinárra lett volna szüksége, hogy a tengerre utazhasson. Nem utazott el. Újabb versei gyengébbek voltak, félretettem hát őket. A Lajcsi gyerekre meg keményen ráparancsoltam, olvasson sokat, megpakoltam könyvekkel, folyóiratokkal, és hazaküldtem.

Sokáig nem jelentkezett azután. Ablakomon át többször láttam, amint lebarnult testtel, kócosan megtér valahonnan, a környékbeli gyümölcsösök, veteményeskertek árulkodó nyomaival a nadrágján. Jókorát nőtt azon a nyáron.

Nálam azonban csak az ősz beálltával jelentkezett, persze nem személyesen. Levelet írt. Levelét megőriztem.

"Kedves Domi!

Itt küldök néhány verset, nehogy azt gondold, hogy alszom. Sok új könyv kell az iskolában, kell a pénz, hát munkához láttam. Üdvözöl Lajos (a szomszédod)."

Anyjával küldte át a levelet, ő meg kiállt az új vaskapujuk elé, és kitartóan nézte az ablakomat. Mivel rémisztettem meg ezt a gyereket, ötlött fel bennem, tán csak nem azzal, hogy olvasásra akartam kényszeríteni?

Akkor este vihar kerekedett, repültek a házakról a cserepek, kialudt a villany, petróleumlámpa mellett olvastam el a verseit, s miután az olvasást befejeztem, azon kezdtem el gondolkodni, meg lehetne-e jelentetni egy kis könyvet szomszédom verseiből. Mert újabb versei nagyon tetszettek. Elhatároztam, hogy erről elsősorban vele tárgyalok. Másnap megállítottam az utcán (ami nem is volt olyan egyszerű):

- Te, Lajcsi, tudnál te sok verset írni nekem?

- Hányat, hatot?

- Nem hatot, nagyon sokat.

- Tízet, tizenegyet?

- Még többet, mondjuk hatvanat.

- Hatvanat? És miről?

- Mindenről, ami eszedbe jut. A szélről, a hóvirágról, a tavaszról, az őszről, a

szőrös békáról.

Nem emlékszem, hogy miben maradtunk. Mindenesetre gyűjtögetni kezdtem a verseit, amelyeket továbbra is mások által küldött át hozzám.

A küldemények azonban egyre ritkábbak lettek, s végül teljesen megszűntek.

Újévet köszönteni mentem át hozzájuk, pálinkával és kávéval kínáltak. Miután apjával helyet foglaltunk az asztalnál, megkérdeztem, hogy ő hol van. A Lajcsi gyerek, a szomszéd. (Tudtam, hogy bent bújt el a nagyszobában, a hidegben.) Róla beszélgettünk apjával, kérdeztem (s nem első ízben), hogy mi a szándékuk a gyerekkel, bírják-e majd tovább taníttatni. Mit válaszolhat egy ilyen kérdésre egy szegény ember? Azt én is tudtam, hogy taníttatni akarják, de hogy bírják-e majd... Nagy sokára aztán mégiscsak előbújt rejtekhelyéről a szomszédom. De hogy milyen volt! Az orra lila, a füle zöld, a keze meg fehér. Zöld fedelű füzetet tartott a kezében, abba volt szép nyomtatott betűkkel beleírva első drámája és az új versek.

Itt van nálam a füzet, remegő kézzel lapozgatok benne. Ka?uk Řtefica, ulica Novi Řlajz, broj BB, 21460 Vrbas. Ez áll első lapján. Számtanfüzet. Benne képletek, egyismeretlenű egyenletek, a kúp és a henger leírása. Egy számomra ismeretlen kislány számtanfüzetébe írta verseit a mi utcánk költője.

A számok után rajz következik a füzetben. (A költő lázadása Püthagorasz és Eukleidész világa ellen.) Egy útjelző táblán krumplicsőrű dögkeselyű tollászkodik, a táblán felirat: Texas City - idegeneket nem fogadunk! Újabb rajzok következnek: egy dzsip, egy versenyautó, egy vörös orrú indián, feje fölött nagy nyomtatott betűkkel mindössze egy szó: KOMPRESSZOR. A rajzok után versek következnek:

A szél

Porfelhő kavarog

Szállnak a papírok

A konyhában ülök

És verseket írok.

A hóvirág

Kinyílott a hóvirág

a fagy már nem goromba

Előbújt a napsugár

Hullik meleg porja.

Alkonyat

Hullik a sötét

Mint a patyolat

Koldus ember ne menj tovább

Vigyed a batyudat.

Sötétben

Sötétben baktatok haza

Az esőtől a föld laza

Szerencsém hogy kész az új járda

Nem fulladok e sötétben a sárba.

Irkafirkák következnek, áthúzott sorok, oldalak a füzetben. A kisbetűk tengerében egy váratlan nagybetűs mondat: "Sokszor azon gondolkodom, milyen is lesz az élet-szalagom?" Rövid vers következik a sorsjegyről azután ismét rajzok: vadászgép a levegőben, alatta hatalmas tank, azután még egy tank, meg még egy, ágyúcsövek, majd néhány pálmafa, a szél tépázta lombok felett nagybetűs felirat: OÁZIS. A pálmafák alatt áthúzott sor: "Áll az ördög ruhában." Majd egy másik, szerb nyelven: "Mama, mi smo řařavi." Nagybetűs szó következik az oldal közepén: KAKAS (mérges). Azután ismét egy vers, egysoros:

Tavasz

Hős kis ibolyák!

Újabb versek:

Ősz

Ritka egy művész az ősz

Picassónál is nagyobb

(A kakukk férget keresgél

S szól a fa, mint a dob.)

Az erdőbe berobog

Mint valami állomásra.

Mondhatnám két napig

Mily kiválóak, könnyűek

Földrehullt szobrai.

Tavaszra

Megjön majd a patakőrző

Csőre hegyes, mint a kőrző

Úgy is sok itt a béka

Szólnak, mint táblán a kréta.

A füzet utolsó előtti lapján ismét a már említett mondat: "Mama, mi smo šašavi." Alatta nehezen olvasható kézírással: Karlo Santana, Pesma vetra, Song of the wind.

S aztán még egy vers, az utolsó a zöld fedelű füzetben.

Szőrös béka

Hallottam, hogy azt mesélik

Szőre volt régen a békának

Borbélyhoz járt

Dörzsöltetni magát téglával.

A mi utcánk költője már nincs a mi utcánkban. Itt fekszik az újvidéki kórház sebészeti osztályán. Egy hónapja, hogy egy délután a zöld réten ágyúgolyót talált. Brasnyó Lajcsi, a kis szomszédom. Azt mondják, hogy az ágyúgolyót haza akarta vinni a vitrinbe. Biztosan szépen csillogott. Azt mondják, hogy nejlonzacskóban vitte az utcán, s a zacskó kiszakadt.

Azt mondják, eszméleténél volt egész idő alatt a mi utcánk költője a robbanás után. A földön feküdt, s homlokáról szájába folyt a vére. De eszméleténél volt. Kék szemével a kék eget nézte.

A béka veszélyes rém

letelepszik a barka gyökerén.

Azt mondják, nyolc napig feküdt a sokk-szobában. Azt mondják, a lábai... Azt mondják, a szeme... Azt mondják, a keze...

De én nem hiszek senkinek, Lajcsi. Senkinek.

Az orvosok bombásnak neveznek, azt mondták, hogy a szíved, az az öklömnyi kis pumpa nagyon erős. Ez a szent igazság, szomszéd. S én ezt láttam a leveledből is, amelyet szüleidnek írtál:

"Anyu, vegyél néhány kiló húst, rántsd ki és küldd el, itt majd a frizsiderben áll, és akkor eszek, amikor én akarok. Amikor leveledből megtudtam, hogy apa sír miattam, nagyon elszomorodtam, és egész nap semmit sem bírtam lenyelni. Mondd meg neki, hogy ne sírjon, mert ez nagyon fáj nekem: bűnösnek érzem magam. Tehát küldjetek: sztrippeket, kirántott húst meg banánt.

Csókol benneteket Lajcsi."