GYAKORLAT ÉS DOGMA

1965. január 15.

A dogmatizmus statikussága és az igazi marxista gyakorlat dinamikussága és változatossága jól látszik a kritika funkciójának és hatósugarának esetében is. Az egyének afféle hierarchikus felsorakozása amelyet kicsinyes aprólékossággal rögzítenek egy-egy társadalom kebelében pontosan meghatározott rendszert feltételez amelyben pontosan tudni hogy ki kicsodát hol miért és mikor „bírálhat". Azok akik bármiképpen is megkísérelnék megbontani vagy csupán kérdésessé tenni ezt a konzervált biztos rendet menten hihetetlenül konok ellenállásba ütköznének. Az az úgynevezett „alulról jövő" kritika például (mintha a kritikában egyáltalán állhatna valaki „fent" másvalaki meg „lent" mintha a kritika nem igényelné hogy a vitázók mindig egyenrangúak legyenek) az imént említett rendszer ke-retében legfeljebb az egyes igazgatókig hatolhat viszont az azok felett levő valamennyi vezetőt már csak a még felsőbb vezetők bírálhatják. Ezeknek a vezetőknek egy része - nálunk szerencsére kisebbik része - úgy vélvén hogy vannak akik bármelyik felsőbb fórumot vagy vezetőt bírálni „hivatottak" gyakran teljesen mellőzi a közvéleményt s mert szentül meg van győződve sérthetetlenségében egy ideig „liberálisan" megengedi hogy a bírálat „függőlegesen" is felkapaszkodjon a bírálók és bíráltak képzeletbeli lajtorjáján. De jellemző erre a „liberalizmusra" hogy igen gyakran könyörtelenségbe hajlik merevebb dogmatizmussá változik mint amilyen annakelőtte volt mert önmaga szemére vetheti liberalizmusát és nagylelkűségét amely végül is íme őt magát is kérdésessé tette habár korábban ő maga jóhiszeműen támogatta. Akkor aztán sietve kutatni kezdik ezeknek a bírálóknak az életrajzát - hiszen mindig jellemző volt a dogmatikusokra: nem az érdekli őket hogy mit hanem hogy ki beszél - zárt ajtók mögötti értekezleteket ren-deznek valamiféle titkos dokumentumok ismeretével fenyegetőznek hátsó szándékokról tisztátalan colokról példálóznak leleplezik a bírálót mint egykori ellenséget közben pedig ebben az általános hangzavarban egyetlen szót sem ejtenek arról a kérdésről amelyet a bíráló napirendre tűzött és arról a jelenségről amelyet bírált. Ne feledjük hogy ezek a dogmatizmus valóban jellegzetes úgyszólván lényeges megnyilatkozásai úgyhogy tudni való: semmiképpen sem számoltuk még fel a dogmatikus struktúrát ha például megszabadultunk a dogmatikus bűnözéstől amelynek el-követői nemcsak intellektuális hanem valóságos fizikai halálba juttatták a saját fejükkel gondolkodó embereket. Amennyiben ugyanis a gondolati és a reális szférában tehát a gyakorlatban nem szabadulunk meg a problémákhoz és az egyénekhez való ilyesféle közeledéstől mindig fennáll a lappangó lehetőség veszélye hogy a „liberális" viszonyulás „fegyelmezett" szorongatássá sőt üldözéssé a pusztán látszólagos és verbális humanizmus nyílt antihumanizmussá változzék.

Az antidogmatikus tehát gyakorlati bölcselőnek igen gyakran nálunk is (más országok „gyakorlatában" még sokkal inkább) éppen az szolgáltatja az alapindítékok egyikét a kulturális légkörről a művészeti és filozófiai tevékenységről való elmélkedésre hogy nincs megelégedve ezeknek az általános társadalmi síkon hozott halovány dermedt stabil mindig egy és ugyanazon „gyakorlati" eredményeivel. Nemcsak a meghatározott művek ilyen vagy olyan minősége miatti jobbára megokolt elégedetlenségről van szó hanem mindenekfelett arról hogy ezek a művek tekintet nélkül hatósugarukra senkivel sem kerülnek igazi érintkezésbe senkire sem hatnak senkit sem lelkesítenek fel senkit sem nemesítenek meg senkit sem tesznek emberibbé senkit sem bátorítanak senkit sem kényszerítenek gondolkodásra küzdelemre az igényre hogy elégedetlen legyen a meglevővel hogy ne áltassa magát azzal miszerint már kielégültek vagyis mind egy szálig megvalósultak a vágyak a törekvések a reménységek. Más szóval: az elégedetlenség abban gyökerezik - hadd éljünk egy marxi parafrázissal - hogy a gondolat nem irányul eléggé a valóságra a valóság pedig a gondolatra azaz hogy a filozófia a művészet és a valóság nem élnek a gyakorlatban.

Bizonyos hogy alapjában csak a kiváló irodalom teremt irodalmi közönséget a kiváló filozófiai szövegek késztetnek elmélkedésre és vitára a filozófiáról. Sajnos mégis léteznek más már jól bevált általános eszmei keretszabályok amelyek sok mindenben meghatároznak egy légkört úgyhogy valójában fel sem tűnik már mily gyakran fogadják el az emberek a színtelen és vetik el vagy hallgatják agyon (ez talán még rosszabb) a kiváló szövegeket. Születtek nálunk igazán jelentős művek mégsem jelentettek eseményt mert az általános dermedtségben nem nőhettek azzá noha kétségtelenül érdemesek volnának rá. Vajon csak az író hibáztatható ezért vagy egy megállapodott biztos stabil „gyakorlat" is amelyben állítólag semmit sem kell „megbolygatni" és megváltoztatni és amelynek korlátjain csak némelyik nagyreményű „ifjú" verekedheti át magát keservesen amelyen csak némelyik „ifjút" engedik át jóindulatúan holott akkor már jobbára kissé elfáradt és rezignált negyvenes az ember.

A változatlan viszonyok „gyakorlata" a pontosan kiparcellázott szabályok „gyakorlata" amelyben rögzítve van hogy mily mértékben és kivel szemben lehet kritikus az ember gyakran szertelenséget anarchoid lázadást elbizakodott és cikornyásan megfogalmazott ítéleteket első pillantásra érthetetlen serdülőkorhoz illő kilengéseket szül melyek során többé csakugyan semmi egyebet nem láthat az ember csak holmi eltorzult képet a lázadás a lázadásért igézetétől annyira elsötétült képét hogy a vele járó szemüvegen át már csak a szürkeséget látni a szürkeségben. Az ilyen verbális lármás patetikus rikkantások amelyeknek időről időre szem- és fültanúi vagyunk menten szenzációt keltenek mindenütt (a sajtót és a nyilvános helyeket kivéve) hihetetlen jelenségként suttognak róluk aztán meg ez az arra irányuló szinte gyerekes lázadás hogy megnyissanak meghatározott különben nagyon is elzárt szelepeket egyszerre valóságos problémává duzzad noha talán csakugyan nem is több üres az égvilágon senki életét sem veszélyeztető fényes petárdák durrogásánál amelyek áttetszően erősen felragyognak de igen hamar meddőn ki is alusznak. Kérdés azonban vajon az ilyen szertelenség a kulturális körök bosszantása ami miatt aztán ezek a körök aggszűzek módjára felháborodnak lehetne-e más valami nem pedig pusztán nevetséges senki számára jelentőséggel nem bíró mindenki számára felesleges egyszerűen az elégedetlen felháborodott de elszigetelt és kissé kiegyensúlyozatlan egyén pusztába kiáltó ömlengése ha más légkörben más égalj alatt hangzana el amelyben például az ember saját véleményé-nek nyilvánítása természetes jelenség volna a gerinctelen „helyeslés" viszont természetellenes. Az ilyen álbírálók címére elhangzó többnyire megokolt bírálatkor sohasem feledkezhetünk meg arról hogy eddig még mindig megmutatkozott: a mindenáron született figyelemnek és egyöntetűségnek az egyre sürgetett „megszorításnak" erőszakos „egyetértésnek" és egyféleségnek az erőltetése sokkal inkább árthat az általános eszmei és társadalmi lég-körnek mint a meg nem értett vagy megalázott és megsértett értelmiségiek kötelék nélküli sőt akár legszélsőségesebb individualizmusa.

Senki sem fog bennünket kívülről felülről vagy alulról semmiféle adminisztratív engedély és semmiféle fórum által hitelesített belépő segítségével bejuttatni a meglevő világ szilárd megállapodott változatlan szférájából az igazi szocialista gyakorlat világába. Az antidogmatikus azaz szocialista vagyis alkotó szellemű gyakorlatot vagy egyszerűen csak - hisz egyet jelent vele - a marxista értelemben vett gyakorlatot csupán mi magunk vagyis csupán az az ember vívhatja ki magának újra és újra aki semmi emberségeset nem ismer el sem „alatta" sem „felette". Ebbe a gyakorlatba be fog szövődni minden egyes szavunk amely mögött a haladás szükségességéről való igazi meggyőződésünk áll fedezetül minden egyes cselekedetünk amely a jelenkor dinamikusan felfogott legéletesebb életéből a valóságos jövő az új világ felé irányul. Csak így tagadva és rombolva mind az eszmei és anyagi konstánsokat az áporodott változatlanságot stabilságot mind a már elérttel való kispolgári elégedettséget szólhatunk majd csakugyan dialektikusan és korszerűen a jelenkori világhoz - ahogyan saját világának látóköréből oly mesterien szólt Marx is - változtathatjuk át a gyámoltalan dogmatikus szabályszerűséget antidogmatikus gyakorlattá. Közben azonban nem feledkezhetünk meg arról hogy a múlt gyakorlat bírálóinak és az új gyakorlat megalkotóinak egyszersmind olyan fegyver kovácsolóinak is kell lenniük amelynek segítségével őket is egyre-másra s mindig újabbnál újabb látószögből lehet majd bírálni. Éppen az a forradalmi gyakorlat igazán humanista értelme amelynek soha sehol senkinek a nevében sem lehet útját állni. Éppen ezért tekinthetjük az embert azt a végleges halandó gyámoltalan lényt gyakorlatilag végtelennek halhatatlan és mindenható lénynek.

(Danko Grlić: A gyakorlat és a dogma. Praxis 1. sz. Ford. Major Nándor)