GLEDIŠTA 11. SZ.

1965. január 15.

A Belgrádi Egyetem és az I. Sz. Szerbiai Központi Vezetősége kiadásában megjelenő társadalomkritikai és társadalomtudományi folyóirat legutóbbi számában, mint egyébként is, a néhány elméleti írás a mélyebb, a kevésbé efemer, ellentétben az inkább gyakorlati, mint elméleti kritikákkal. A Gledišta eme kettőssége, színvonalbeli kiegyensúlyozatlansága azonban éppúgy lehet erény, mint fogyatékosság: a kisebb elméleti nekifeszüléssel született kerekasztal-anyagok, ankétok, polémiák stb. sokszor nagyobb gyakorlati eredményre számíthatnak, mint a mélyebb, alaposabb, de csak a hozzáértők szűk körében „kelendő” elméleti írások.

A 11. számban Dušan Lopandić tanulmányán kívül – melyet a Gledišta és folyóiratunk szerkesztősége hosszabb távlatú megegyezése jegyében párhuzamos közlésben hozunk – számunkra különösen érdekes dr. Andrija Krešić tanulmányrészlete (Lenjin o sovjetskom birokratizmu), Igor Mandić írása az első hazai ,,pop-art”-tárlat kapcsán (Pop-art po prvi put među Srbima), valamint Raša Popov megemlékezése a Novi Sad-i Polja tízéves fennállásáról (Jubilej jednog poluostvarenog programa).

Dr. Krešić dokumentumok alapján mutatja ki, hogy Lenin szenvedélyes ellensége volt ugyan a bürokratizmusnak, mely közvetlenül a forradalom után vert gyökeret az egész szovjet rendszerben, azonban tisztában volt azzal, hogy nem lehet frontális ultrabaloldali frázisokkal kisöprűzni, mert az ilyesmi nem árt sokat a bürokráciának, ellenben szítja a nép elégedetlenségét az elbürokratizálódott szovjet institúciók ellen, s az anarchiának nyit kaput, ami pedig a forradalom csődjéhez vezethetne. Ezért Lenin a két rossz közül a kevésbé rosszat választotta: nem az elbürokratizálódott szovjet rendszer feláldozását, hanem annak megvédését –, a fokozatos debürokratizálás feladatát és lehetőségét tartva szem előtt. Közgazdasági elemzés eredményeként a tanulmányrészlet végső konklúziója az, hogy a gazdasági viszonyok fejletlensége, a kívülről jövő politikai nyomás és a Lenin-utódok meglehetősen nagyfokú elbürokratizálódása következtében Leninnel együtt az ő antibürokratikus, forradalmi törekvését is elhantolták, a tömegek politikai aktivitását – melyet Lenin a bürokrácia elleni harc döntő tényezőjének tartott – elfojtotta a bürokrácia ösztönös ereje.

Igor Mandić nem tartozik azon „viccelődők” közé, akik – mint egyébként minden addig nem látottat, nem hallottat – ízléstelen „humorizálással” fogadták Olja Ivanjicki, az első hazai „pop-artista” tárlatát. Komoly viszonyulást tanúsítva a pop-art iránt, a szerző elsősorban azt mutatja ki, hogy – a programmal ellentétben – igenis művészettörténeti jelenségről van szó, mely semmiképp sem jelent „radikális változást”, „új érzékenységet”, „esztétikai megújhodást”, ti. gyökerei a szűrrealizmushoz és dadaizmushoz vezetnek vissza. Továbbá kifejti, hogy a pop-art, az alkotás ábrázolta tárgyakról, használati eszközökről tiszta, közönyös tudatot alakítva ki a nézőben, tehát a tárgy tárgyává téve azt – akarata ellenére is civilizációnk alapproblémájára, az eltárgyiasodásra utal; par excellence antiantropocentrikus, ami, szabadon interpretálva, nem az ő „hibája”, hanem korunké, a tárgyak civilizációjáé. Tanulmánya befejező részében a szerző az általános elméleti területről Olja Ivanjicki tárlatának vizsgálatára tér át, s felrója a festőnőnek, hogy nála a pop-art döntő sajátsága hiányzik: a provokatív játék, mely megvonja ezt a festészeti irányzatot a terméketlen-kontemplatív és pusztán-létező, nem emberi jellegtől. Olja Ivanjicki képein a tárgyak nem a maguk mindennapi banalitásában jelennek meg, hanem transzformálva és kiszínezve, s ezáltal egyféle lustaság és akadémizmus lesz úrrá rajtuk, kevés a merészség, a provokáció, a sokk, a világ ürességeinek kíméletlen szembesítése. Igor Mandić mindezért kénytelen egyezni azzal a kritikussal, aki azt állította, hogy nálunk a pop-artnak előbb született epigonja, mint géniusza.

Raša Popov a Polja tizedik évfordulója alkalmából antijubiláris, ti. nem vállveregető, hanem bíráló sorokat ír. Nem számolva azzal, menynyire népszerűtlen ma nálunk generációkról beszélni, R. P. a felszabadulás utáni jugoszláv irodalom második nemzedékének – a maga nemzedékének – sorsát véli felfedezni a Polja tízéves útjában: ,,...noha azt követeltük, hogy szakítsunk a kifejezés absztrakt romantizmusával, noha az ember gyakorlata és lelke teljes volumenjének megszólalását követeltük, amikor mi ültünk íróasztalhoz (amikor gyakorlatilag kellett volna bebizonyítani, hogyan kell tenni) – romantikusok voltunk és egysíkúak! A háború utáni második nemzedékhez is túl közel, a saját szíve táján feküdt az elmúlt kor a maga sztereotip rendszerével”, írja R. P., majd közvetlenebbül is kimondja véleményét a Polja megtett útjáról: „Többet akart, mint amennyit a tudat hagyománya megengedett. Persze ez nem jelenti azt, hogy a »tudat hagyománya« győzött. Hanem azt jelenti, hogy komolyabb és az embertől függetlenebb ellenfélnek bizonyult, mint ahogy gondolták.” A szerző a bírálatát sajátos Raša Popov-i szellemességgel fejezi be: „A lap egy évtizede elmúla s megmutatá, hogy a program még nincs megvalósítva. Annál jobb a programnak. A jövő felé fordult tehát.”

Meg kell még említenünk, hogy a folyóirat 11. számát Maurits Ferenc vignettái díszítenék – ha nem volnának kommersztermékek: túlságosan banális módon tesznek eleget a szerkesztőség azon igényének, hogy a folyóiratban megjelenő vignetták a fejlécre alludáljanak. Ha nem láttunk volna a Gledištában eredetibb, ötletesebb, s ugyancsak „megrendelésre” készült vignettákat is, akkor most a „megrendelést” hibáztatnánk, így azonban egyedül grafikusunkat tartjuk „ludasnak”.