Forradalom önmagunk ellen

A Csehszlovák Írószövetség IV. Kongresszusa 1967. június 27–29-én, hozzászólások, viták az írók, nemzet és hatalom háromszögében

2008. november 3.

1968 dátuma manapság sokat vitatott fogalom. Vannak, akik szabadulni szeretnének tőle, pedig alighanem igaza van Julia Kristevának, mikor azt mondja, hogy a rendszerváltás elképzelhetetlen lenne nélküle1. Márpedig a rendszerváltás szükségességét komolyan még nem cáfolta, és nem is igyekezett megcáfolni senki. Országról országra más persze ennek az évnek a szerepe és jelentősége, más a helyiértéke, és talán elsősorban helyiértéke van. Nem tudom, hogy amikor egy francia egy cseh meg egy argentin 1968-ról beszélgetnek, egyáltalán ugyanarról van-e szó. (Persze minden beszélgetés többé-kevésbé eltérő premisszákból kiinduló emberek között zajlik.) Magyar szemszögből az év értékeléséhez hozzátehetnénk, hogy ami máshol 68, az nekünk sokkal inkább, de legalábbis részben: 1956. A kristevai értelemben is. Ugyanakkor a konkrét magyarországi 1968-ra legnagyobb hatást vitathatatlanul a prágai 68 tette. A mi 68-unk a csehek 68-ához való viszonyulás. Ezért, ha a cseh(szlovák) 68-ról beszélünk, valamiképp a magyar 68-ról is szó van. Egyébként is gyakran érzékelhető, hogy a cseh irodalomról és a cseh szellemi élet történetéről beszélve mintha magyar kérdésekről is beszélnénk. A hasonlóság nem véletlen, mert miközben a két kultúra gyakran azt játssza, hogy érdemben nem is akar tudomást venni egymásról, mégiscsak párhuzamosan fut. Variációk ugyanarra a témára. Miközben persze maga a téma nem létezik, legalábbis nincs kidolgozva.
A cseh 68-at 1967-ből nézve szeretném vizsgálni. Még bábállapotában. És mivel nem történész vagyok, hanem irodalmár, legjobban nem maguk a tények érdekelnek, hanem a tények irodalmi eszközök segítségével tetten érhető összefüggései. 1968-ról az azt meg nem élőknek elsőként a diáklázadás kifejezés jut eszükbe. „Először is: nem volt diáklázadás. Nemzedéki lázadás igen, mint minden forradalom."2 Csehszlovákiában azonban ez a nemzedéki lázadás kifejezés is érvénytelen. Vagy ha nemzedék, akkor nem a legfiatalabbaké. (Mondjuk a 30-asok, 40-esek lázadása a 60-asok ellen.) De nem is lázadás, mert annál jóval megfontoltabb; tehát akkor nem is forradalom. Valaki vagy valami azonban mégiscsak mozdulni igyekezett valami vagy valaki ellen. A normalitás a hülyeség ellen (ez a gesztus persze minden forradalomban benne van, legalábbis az első perceiben). De talán fogalmazzunk másképp, és témánknál vagyunk: az értelmiség lázadása elnyomói ellen. Kik ezek az elnyomók? A politikusok, a renegát értelmiségiek, a kiskirályok, a mások szabadságát korlátozók. És itt már rémülten kell levegő után kapkodnom. Ez a lázadás talán a platóni állam megteremtéséért indult, ahol a filozófusok majd a hatalomba kerülnek? Nem, sőt ellenkezőleg. Hiszen épp a hatalomba került filozófus válik könnyűszerrel áruló értelmiségivé, amire Platónnak is megvan a hajlama, amikor az államberendezkedését azzal kezdi, hogy megalkotja a cenzúra szabályait és megteremti a hasznos és nem hasznos művészet fogalmát, részletesen leírja a kívánatos és nem kívánatos művészet jellemzőit.3 A cseh 68 érett és magukra eszmélt értelmiségiek lázadása saját fiatalkoruk bűnei ellen. Erre nagyon jellemző példa Kunderának Az élet máshol van c. regénye, melyet a Tréfa lezárása után épp ezekben az években ír, és melyben rossz, szocreál és renegát 50-es évekbeli versművészetét4 karikírozza és semmisíti meg önmagában, önmaga számára és önmaga ellenében.5 A cseh 1968 tehát a világ egyetlen olyan forradalma lenne, melyet valaki vagy valakik önmaguk ellen folytattak? Meglehetősen találóan hangzik, de ez persze túlzás. Értelmiségi mozgalom, melybe a szélesebb rétegek és végül egyes politikusok is bekapcsolódnak. Ahhoz, hogy egy politikus ezt a lépést megtehesse, fel kell adnia a politikus kaszt, a hatalmon levők vagy a hatalom szélén billegők érdekeinek képviseletét. Vagyis a képviseletet akár nem is, csak az előjogokhoz való görcsös ragaszkodást. Minden nagy politikus ezt teszi. Ekkor lesz belőle államférfi (vagy -nő). A nagyság mindig a saját érdekeinken való túllátással kezdődik, amelyet az erre képtelenek valószínűleg árulásként fognak megélni. Az ilyen nagyságot egy egész társadalmi réteg vagy akár egy egész nép is elérheti. Sikerült pl. a reformkori magyar nemességnek. De így kéne cselekednie annak a jelenkori európai népnek is, mely elsőként lenne képes meghaladni az ún. nemzeti érdekeit a nagyobb közösség, Európa javára. Nagyon messze szaladtunk előre? Nem biztos.
Tény, hogy 1968 nagy részben az írók mozgalma volt Csehszlovákiában.6 Ami rendjénvaló, mert ki fogalmazza meg a közös problémákat, ha nem az író, aki ért a dolgok szóvá tételéhez. Ez nem azt az ellenszenves belülről való bírálatot (és az ebből következő elfogadást) jelenti, melyet az időszak pártideológusai gyakran szorgalmaztak7, hanem az együtt gondolkodást a korral. Irodalmi művekben persze nehezen tárgyiasítható bármilyen, nem esztétikai értelemben vett forradalmiság, vagy ha mégis tárgyiasul, akkor az mások által elgondolt elem, a szövegben külső tényező marad, és a művet, mint szuverén egységet, rombolja. A 60-as évek cseh irodalmát épp az agitatív szándék eltűnése jellemezte, a korszak elsöprő erejű művészete egyszerűen csak természetes lételemként kezeli a szabadságot, persze pont ez volt tűrhetetlen a cenzúra és mozgatói számára.
1968 előérzete, a még keletkezőben lévő fenomén konstruálása jellemzi az írók közösségi életét ekkoriban. Ezért elemzem most a Csehszlovák Írószövetség 1967-es kongresszusának kirajzolódó erővonalait. Légkörét. A felszólalásokat. Melyek persze nem irodalmi művek, bár nem egy irodalmi értékkel bír, van közöttük néhány önmagában is kiváló esszé. A publikált jegyzőkönyv kordokumentum, történeti és irodalomtörténeti forrás. Közzéteszi a kongresszus felszólalásait, rögzíti a nyilvános vitát, sőt megtudjuk, mi marad ki belőle. Szolzsenyicinnek a kongresszushoz intézett levele, melynek ignorálására Eduard Goldstücker szólít fel (50. o.). Persze nem értesülhetünk a folyosói beszélgetésekről, szendvicsek fölött eldörmögött különvéleményekről, magáról az ideges és izgatott életről, de a hangulat a megsárgult, borító nélküli kiadvány lapjai közül még így is kicsap. Hogyan és miről gondolkodtak a cseh irodalom egyik legfényesebb évében a legismertebb és a mára már elfeledett írók? A művek ugyan magányban születnek, de egy ilyen találkozó jelentősége nem elhanyagolható, sem állapotfelmérésként, sem lehetőségfelmérésként, sem lélektani dokumentumként. Ekkoriban az írószövetség különben is többet jelentett pár száz azonos szakmával foglalkozó ember klubjánál; akár tetszik, akár nem, közéleti szerepe volt.
Mire gondolok lehetőségfelmérést emlegetve? Arra, hogy minden írásbeli megnyilvánulás, sőt tulajdonképpen bármely tett vagy tény jelene más jellegű, mint pszichológiai jelenérzékelésünk, addig terjed a múltba, amíg okai felbukkannak,8 és addig tart a jövőben, amíg következményei el nem ülnek. Amit közhelyesebb formában a kötet nyitó mondta is megfogalmaz: „Az ember a múlt és a jelen konfrontációja révén alkotja meg jövőképét."(7. o.) Ezzel a kijelentéssel indul az a szöveg, melyet a kongresszus kezdete előtt az írószövetség központi vezetősége összeállított, és mintegy vitaindítóként a tagoknak szétküldött.9 Ez a bevezető írás láthatóan kompromisszumok eredménye: óvatosan fogalmaz és meglehetősen steril. A késői Novotný-éra liberális, de termékeny megalkuvásokkal teli időszakának terméke. Olyasmi, amit egy ún. központi vezetőség magából kitermelni képes.10 Bátorsága közhelyes, magabiztossága nagyhangú. A kompromisszumkorszak jellegzetessége: tudva az igazságot, egy ahhoz hasonló tétellel előjönni, mely már kicsit le van kerekítve, és valahol benne van az általános, enyhe hazugság11 is. Persze a kompromisszumkorszak vége után, amikor már nem kell (legalább kicsit) hazudni, elbizonytalanodunk, mi is az igazság tulajdonképpen. Vagy eddig is csak azt tudtuk, hogy mi a hazugság? Az 1967-es évben és a legjobb kongresszusi felszólalásokban az a szép, hogy egyesek már meg merik mondani az igazságot, de még nem bizonytalanodnak el. Egyelőre olyan biztosan állnak a hazugságon, mint valami sziklán. Mert van még cenzúra, de már lehet bírálni.12 Pedig az az igazság, ami a hazugságra alapoz, maga is relatív, de ezt a kor nem engedi meglátni.13 Egy-két felszólalás azonban már képes e határon is túlmutatni, talán elsősorban Milan Kunderáé és Jan Skácelé.
A találkozó gondolati jelene legalább száz évnyit nyúlik vissza, és legalább 10 évet előre. Épp a cenzúra újbóli bevezetése kapcsán rajzol nagy történelmi ívet hozzászólásában Ivan Klíma. Idézi az 1849. március 4-i 151-es számú birodalmi törvényt: „A sajtót nem szabad cenzúrázni." (118. o.), ami praktikusan ugyan csak 1867-től lépett érvénybe, vagyis a kongresszus idejében épp 100 éve. Ennek a 100 évnek a fejleménye az újra hivatalosan is létező cenzúra. A visszafejlődés nyilvánvaló, és a számoknak ez a játéka jó alkalmat jelent Klíma számára, hogy szándékolt naivitással elborzadhasson az abszurd helyzeten. A jelenig érő összefüggésháló 100 évre nyúlhat vissza tehát. Talán nem is az a legfontosabb, mit mondanak ez alkalommal az 50-es évekről, bár érezni a kimondás funkcióörömét. 100 évnyi perspektíva kell a tiszta távlathoz. A jelen elemző megértéséhez. És vajon mekkora távlat képzelhető el a jövő felé, mennyit sejtenek a megértett jelen alapján róla? Ludvík Vaculík hozzászólásában, mely egyike a legszabadabbaknak, magát független polgárként kezeli, de fölveti, hogy ez a szabadság talán csak ideiglenes: „Ahogy itt állok és beszélek, egyáltalán nincs az a szabad érzésem, amikor az ember teljesen kedve szerint mondhatja, amit akar. Inkább úgy érzem magam, mint aki gyáván kihasználja a hatalom és a polgár közötti fegyverszünetet" (146. o.). Abban nem biztos, hogy mindez holnapig, vagy télig tarthat-e még. Fél évet téved. A jövőt rövidülésben látja, de látja. Az ő, Klíma, Kohout, és főleg Havel hozzászólásában már nemcsak 1968 második felének tragédiája rajzolódik ki valamiféle sejtelemként, hanem 1977 heroikus éve is. Amikor Havel a kompromisszumkorszak játékszabályait figyelmen kívül hagyva az írószövetségbe még vissza nem vett tagok nevét kezdi felsorolni (Václav Černý, Jindřich Chalupecký, Jan Patočka és mások) akkor többé-kevésbé mintha a Charta 77 első aláíróit sorolná. Még hozzáteszi: „A győzelem sohasem végleges." (139. o.) Követeli és ezzel előkészíti 1968 radikálisabb eredményeit, de sejti 69-et, és 77-et is.
10 év előre, 100 év hátra. Alighanem jellemző adatok. Alighanem mélyértelmű adatok. 100 év múlt jó megértésével lehet valami sejtésünk 10 év ránk váró dolgairól? Mintha irodalom, művészet, tudomány erejéről is szólna ez a példa. A jelen nem olyan keskeny, a jövő nem teljesen ismeretlen, ha képesek vagyunk látni és megérteni, ha észre merjük venni a jövőnek azokat a csíráit és gyökereit, melyek már szükségszerűen jelenünkben is itt vannak, csak még saját beérésüket és kibontakozásukat várják. Ha 100 évet lépünk hátra, 10-et láthatunk előre, ha 1000-et, akkor persze a jövőből már semmit nem vehetünk ki, mert beleesünk a múlt mélységes kútjába, melyről Thomas Mann beszél. Azt hiszem, a cseh írók elvégezték, amit egy ilyen kongresszuson elvégezhettek, a szükséges távlatot múlt és jövő felé megteremtették.
De hát kik ők? Ezek a cseh írók? Vilém Závada a kongresszus kezdetén bejelenti, hogy az ottlévők száma műfordítókkal, tagjelöltekkel együtt összesen 411. Körülbelül 40 hozzászólás hangzik el, megintcsak a 10-es arány, minden tizedik résztvevő nyilatkozik meg. Valójában csak ez a negyven ember az, akiről teljes írószövetségként beszélünk. Az írók munkájába persze belefér, hogy mások nevében szóljanak, olykor akár más írók nevében is. De ebből a negyven felszólalásból, és a kapcsolódó rövid reakciókból mégis kirajzolódik valamiféle összkép, mely korántsem az íróportrék átlaga.
A kötetből pontosan nem tudható, hogy kik a csak hallgatóként jelen lévő írók. Ott van-e az összejövetelen Bohumil Hrabal, Ladislav Fuks? Vagy Vladimír Páral? Legkevésbé azon lepődnék meg, ha közülük Hrabal nem lett volna ott. Ha el se megy. A másik kettőről inkább azt feltételezem, hogy jelen lehettek. Nincs nyoma a könyvben. Hrabalt emlegetik. Ők hárman alighanem másképp definiálják feladatukat, mint az aktív résztvevők. Csak írni akarnak. Azt írják, amit tudnak, és az nagyon sok, valószínűleg éppen ők a kor három legjobb cseh írója. Beszédeket nem fogalmaznak. Igazuk is van. De talán épp akkori passzivitásuk tette lehetővé, hogy a 70-es években más utat járjanak be, mint ami Havel és Vaculík hozzászólásai alapján kirajzolódik. Ők az 1969-70-ben beköszöntő megalkuvás-korban is megtalálják a helyüket, bár a nietzschei hozzáhazudás feladatát nem tudják majd zökkenőmentesen ellátni. Mindegyikük esztétikai hanyatlással fizet azért, hogy lemond a bátorság nem esztétikainak számító erényéről.
A kongresszust viták tarkítják, melyek természetesen a politikai küzdőtéren a legélesebbek. Jelen van, mint már említettük, Jiří Hendrych a Csehszlovák Kommunista Párt ideológiai titkára, mi több, ő a harmadik felszólaló Závada és Kundera után, ráadásul, egyedüliként, másodszor is szót kap. Két beszédéből már 1969-70 légköre érezhető, alighanem ez volt az, ami egyes középutasokat óvatosságra sarkalt, mint láthattuk Goldstücker esetében. Ha Hendrych vitázik, az felér egy fenyegetéssel. Írószövetségi tag volt egyáltalán? Ha nem, akkor miért szólal föl? A harmadik napon a levezető elnök neki adja meg elsőként a szót, és mint a kormány és a párt küldöttségének vezetőjét nevezi meg. Az ügymenet azonban láthatólag nem demokratikus. Egy festő- vagy szobrászszervezet küldöttségének helye van itt, de egy párt delegációjának nincs. Vaculík nem véletlenül érzi csupán fegyverszünetnek, hogy elmondhat sok mindent. Már másnap, ahogy azt sejtette is, rá nézve véget ér ez a fegyverszünet, amikor Hendrych második hozzászólásban fellépését arisztokratikusnak nevezi (ami ma korántsem lenne akkora sértés, mint volt akkor és ott), és felszólalását a szocializmus elleni támadásként értelmezi (ami ma szintén korántsem számít sértésnek, inkább üres erény már). Figyelemre méltó, hogy a harmadik napon jóval később kezdődik az ülésezés, mint az első kettőn. Ennek az az oka, hogy a kommunista párttagoknak előbb még soron kívüli gyűlésre kellett vonulniuk, és ezt a kongresszus kivárta. A lebonyolítás antidemokratikus, a viták demokratikus jellegűvé válnak, és egyes hozzászólásokban a szabadság meglehetősen magas foka valósul meg. De ha ma belegondolunk, mindez valóban nem látszik másnak, mint fegyverszünetnek. Ideiglenes szabadságnak.
Legalább húsz olyan felszólás akad, mely valóban méltó a figyelemre. Kunderáé az egyik legfontosabb és legjelentősebb. Ivan Klíma nagy időbeli fesztávot ragad meg, ezt ugyanúgy megteremti Kundera is, csak az általa fölvetett kérdés fajsúlyosabb, és kevésbé aktualizáló, mint Klímáé. Nem kevesebbről, mint a cseh nemzet sorsáról beszél.14 Persze meglehetősen eretnek gondolatai vannak. Mint már idéztük, az írók szerepét fontosnak tartja. Ez nem valami lila értelmiségi gondolat, melyben egy író céhének fontosságát igyekszik hangsúlyozni, állítása a cseh reformkor, amit ők egyenesen nemzeti újjáéledésnek neveznek, tényein alapul. Kundera különben sem az érdemeket, hanem a felelősséget hangsúlyozza. Szerencsés helyzet, mert ő, akivel kapcsolatban vitathatatlan, hogy mer és tud alanyban és állítmányban, egyúttal mer és tud népben és nemzetben is gondolkodni. Mi több, fontosnak tartja, hogy erről a témáról nyilvánosan beszédet mondjon. Műveiben, vállalt műveiben aztán már szigorúbban bezárkózik az irodalomba, de egész életével (úgy értem, szokatlan irodalmi pályájával) mintha az itt fölvetődő kérdésekre adná meg a maga korántsem hagyományos válaszát. Ugyanis arról beszél, hogy az, amit természetesnek veszünk, egy nemzet léte, így saját nemzetünk léte sem természetes, nem magától értetődő (23. o.). A cseh nemzet létének erősen kreált mivolta benne foglaltatik a cseh irodalomtörténetben. Többek között ezért nincs a XVIII-XIX. század fordulóján érdemleges cseh mű, tehetnénk hozzá. Csak irodalomtörténet van, művek nélkül. Irigylésre méltó állapot.15 Mármint kísérleti terepként. Tételezhető-e irodalomtörténet, és épülhet-e rá irodalomelmélet, ha nincsenek művek. Kundera persze egy olyan kilátóból nézheti a korábbi helyzetet, ahol ez fordítva van, rengeteg a mű, a jelentős mű, és távlat híján azt se igen lehet tudni, mi az a történés, ami létrejön általuk. Bármelyik nap hozhat új filmes, színházi vagy irodalmi remekművet. És közülük bármelyik átírhatja a már megérteni vélt folyamatokat. Ez a sokszínűség annál is fontosabb, mert, ahogy Kundera megjegyzi, csak a nemzet kulturális értéke indokolhatja ama döntést, hogy a csehek a kis nemzet sorsát választották maguknak, pedig Goethe után kapcsolódhattak volna be a világ- és a német nyelven írt irodalomba. A cseh nép létének igazolására nem elegendő a pilzeni sör, mondja Kundera (25. o.). Meglehetősen kemény, de alig vitatható szavak. Még a cseh irodalom magyarországi befogadását is átszínezi a pilzeni és más sörök fogalma. Dušan Hamšik mintha innen, a nemzeti önismeret és önmegkérdőjelezés fontosságától folytatná Kundera gondolatát: „A németek azzal arattak győzelmet, hogy elvesztették a háborút, és így rá voltak kényszerítve, hogy nemzeti létük értelméről elgondolkodjanak. De hát a cseh kérdés se lett egyszer s mindenkorra megoldva azáltal, hogy a háborúban a győztesek mellé álltunk." (48. o.)
Kettejük közös gondolkodása elvezet ahhoz a problémához, melyről föntebb már beszéltünk: csak valóságos alapra lehet valóságos épületeket felhúzni. Hazugságra, féligazságokra, hozzáhazudásra és ráadásul kompromisszumkorszakbeli elvek szerint nem lehet igazi, demokratikus (köz)gondolkodást építeni. Ahogy ezt a kor vezető filozófusa, Karel Kosík16 ez alkalommal meg is fogalmazza. A bármiféle gondolati megalkuvást elutasító Husz Jánosig nyúl vissza, hogy az értelmiség feladatának legalapvetőbb igazságait meg tudja ragadni: „Alapvetőnek lenni elsősorban ennyit jelent, hogy meg kell teremteni az alapot, és alapjában véve csak erre az alapra alapozva beszélhetünk a dolgok egzisztenciájáról, létjogáról." (107. o)17 Erről az alapról kiindulva beszédében eljut addig a valóban radikális zárómondatig, mely az egész, demokratizmusában tűzszünet-jellegű kongresszus kritikája is: „Az igazság és a semmi között olyan radikálisnak tűnik az ellentét, hogy a kettő közti választás sem lehet más, csak radikális." (109. o.) A jegyzőkönyvben ez után a tétel után a köteles vagy lelkes taps következik, pedig nem más mindez, mint a kompromisszumkorszak (a köteles vagy lelkes tapsok korszaka) fölötti ítélet, és egyúttal az emberarcú szocializmus18 fogalmának, mely szintén Kosík nevéhez köthető, a megkérdőjelezése.
Még egy hozzászólást mindenképpen meg szeretnék említeni. Jan Skácelét. Lényegében egyetlen példázat. Arról, hogy a szintén brünni Ludvík Kundera (Milan unokatestvére) vett egy kanárit a fiának, és aztán a két költő együtt tanakodott a madár éneklési és hallgatási szokásain. „Szimpatikus volt nekem, hogy a kanári nem hajlandó sötétben énekelni." (118. o.) Nekem meg az szimpatikus, hogy Skácel képes a dolgot a kanári szemszögéből látni. A takaró másik oldaláról. Nem egyszerűen empátiáját kell azonban ennek kapcsán dicsérnünk, hanem magát a költészetet is. Ha egy metafora mentén elindulva a kanáriról úgy beszélünk, mint költőről, mert olyan állításokat teszünk, melyek mind a kettőre érvényesek, akkor lehetetlen nem meglátni az ő kis történetében a sorsot, hiszen legalábbis ennyiben biztos, hogy minden kanári rokona minden költőnek. Sorsuk van. A sors közelségének felismerése talán egyedül Skácel hozzászólásában történik meg. Pedig az egész konferencia a sorssal játszik, többen fel is ismerik a veszélyt, meg is próbálják kivédeni, ám az ilyesféle védekezés már nem írói kompetencia. Az író kompetenciája magára a sorsra terjed ki. Skácel hozzászólása korántsem a legbátrabbak közé tartozik, de az egyik legmesszebb látó, mert arra is felhívja a figyelmet Pascalra utalva, hogy nem szabad nem meglátnunk a másik igazát, és vitatkozni is csak az ő nézőpontjából érdemes vele. Hogy ne legyen olyan nehéz beismernie a tévedését, mindenben, amiben neki van igaza, ezt engedjük meg neki (118. o.).
A jegyzőkönyvből az volt a benyomásom, hogy ez a hozzászólás aratta a legnagyobb sikert. Meghallgatásra persze egyik oldalról sem találhatott. A folyamatokat nem tudta, és alighanem nem is akarta megállítani. Olyan volt, mint a költészet mindig. (Mert ez volt az egyetlen valóban költői megnyilvánulás a három nap során.) Szép volt, de a többiek számára csak a szellemesség szintjén követhető. Akkor ott sokan azt hihették, amit ma is sokan hisznek, hogy a szellemesség a költészet legfontosabb jellemzője. Ezért nem állíthatta meg vagy terelhette jó irányba az eseményeket. Ráadásul épp jó irányba mentek. A költészettel és az irodalommal nem az a baj, hogy nincs elég ereje, hanem az, hogy befogadói nem elég radikálisak ahhoz, hogy levonják a művekben kirajzolódó következtetéseket, és csakugyan megváltoztassák az életüket. Nem finomlelkűségből kéne néha az irodalomra (vagyis megértett önmagunkra) hallgatni, hanem azért, hogy a jövő elviselhetőbb legyen. Ezen a három napon az írók már előre eljátszották a rájuk és a társadalomra váró következő egy évet, meg az azt követő rendcsinálás két évét is, és megsejtették, ami mindez után jön. Jan Skácel rémülten emlegeti a sárga kanárira ráboruló sötétség lehetőségét19, a többiek pedig gratulálnak neki, hogy ez milyen szellemes. Aztán hazamennek, elmesélik a feleségüknek az elhangzottakat, és fel se tűnik nekik, hogy mikor Skácelről beszélnek, a nő arcán legördül egy könnycsepp. (Két-háromszáz feleség szóba jöhet itt20, szinte biztos vagyok benne, hogy a jelenet csakugyan lejátszódhatott, nem puszta metafora.)
Mindaz, ami 1968-ban Csehszlovákiában megtörtént, már lényegében lezajlott egy évvel korábban az írószövetségben. Talán egyedül a szovjet és más megszálló csapatok bevonulása nem történhetett meg akkor és ott. (Inkább a fordítottja a Szolzsenyicin-Goldstücker affér esetében.) Csak Jan Skácel tett olyan célzást, melyben még az intervenció veszélye is földerenghetett, mondván, hogy a barátja inkább a cseh kalitkát választotta, bár lett volna külföldi is: „Ha már ketrecben kell élnie annak a kanárinak, legalább hazai drót mögött legyen." (118. o.) Sajnos a példabeszédek értelme általában akkor lesz világossá, amikor már késő.
Az önmagunk ellen folytatott lázadást épp azok nem tűrik el, akik egyáltalán nem akarják, hogy önmagunk legyünk.

1. „Selbst der Fall der Berliner Mauer ist eine Konsequenz aus einer Entwicklung, die 1968 begann" (Ein Gespräch mit der Philosophin Julia Kristeva), in: Berliner Zeitung, 2008. VI. 23.
2. Tamás Gáspár Miklós: El ne merd olvasni! in: Élet és Irodalom, 2008. V. 16.
3. „Nem szabad tehát belenyugodnunk abba, ha egy költő úgy ábrázol tekintélyes embereket, amint erőt vesz rajtuk a nevetés; s még kevésbé, ha isteneket ábrázol így." Platón: Állam 389a in idem: Összes művei, Európa Kiadó, 1984. II/p.155. Ez csak egy idézet a lehetséges nem kevés közül, de attól súlyos, hogy a tiltás itt nem pusztán tematikus, hanem stilisztikai tartalma is van. Mintha a groteszket, a szabad nevetést tiltaná, tehát azt, ami épp fő hajtóereje volt a 60-as évek művészi és szellemi megújulásának Csehszlovákiában. Mondhatnák, az ottani lázadás e mondat ellen irányult.
4. Lásd pl. Milan Kundera: Člověk zahrada širá. Verše. Československý spisovatel, 1953. 27-29. června 1967. Československý spisovatel, 1968. 28.o. - A szövegben szereplő, másként nem jelölt idézetek után az oldalszámok erre a kiadványra vonatkoznak. Az idézeteket saját fordításomban közlöm.)
5. Erről részletesebben lásd A švejki lélek c. könyvemben (Holnap kiadó, 2002.) a Kunderáról szóló részt (pp. 31-86).
6. Írókongresszusi hozzászólásában Kundera a cseh nemzet XIX. század eleji fönnmaradását is az írók érdemének vagy bűnének nevezi (a két szó között nem tud és nem is akar egyértelműen választani), ezért beszéde végén meglehetősen jogosan jelenti ki: „A cseh írók felelőssé tehetők már a nemzet puszta létéért is, és máig is felelősek érte, az ezt érintő kérdésre, hogy: Érdemes-e léteznie egyáltalán? - a válasz bizonyos mértékben a cseh írásbeliség színvonalától, nagyságától vagy kicsiségétől, bátorságától vagy gyávaságától, provincialitásától vagy összemberi nívójától függ." (IV. SJEZD Svazu československých spisovatelů Praha)
7. Erre a legjobb példa a Kundera után felszólaló ideológus, Jiří Hendrych beszéde, aki befejezésül még a kongresszus feladatait is igyekszik megszabni. Fontosnak látja, hogy az írószövetség dolgozza ki a szocialista irodalom további fejlődésének irányait (p.39). Amiből kitetszik, hogy ilyesmit kidolgozhatónak gondol, és miközben beszédében korábban elítélő hangsúllyal voluntarizmust emlegetett másokkal kapcsolatban, ő maga elképzelhetőnek tartja az irodalom tervezését.
8. „A jelenvalólét előtt rejtve maradhat (...) elementáris történetisége." (Martin Heidegger: Lét és idő, Gondolat, Budapest, 1989, p. 112.)
9. E tanulmány keletkezésének körülményeiről és a szerzők kilétéről beszél főreferátuma elején Milan Kundera (p. 22). Állítása szerint a bevezetőt Laco Novomeský, Jaroslav Seifert, Juraj Špitzer, Karel Kosík, Jiří Barabec, Květoslav Chvatík és még sokan mások írták, a sokan másokba valószínűleg ő maga is beleértendő. Meglehetősen jó névsor, de mindez aztán pártellenőrzésen is átment.
10. Beszédében Kundera a következőt mondja a kérdésről: „Amennyiben egyáltalán lehetséges, hogy egy intézmény bölcs legyen, úgy ez a bölcsesség nem állhat másban, mint hogy tisztában van határaival, és nem törekszik saját ítéletével megzavarni a megismerés szabad folyamatát." (p. 22)
11. „A hozzá-hazudók (...): indokokat hazudtak maguknak, amik miatt azoknak a törvényeknek fenn kell maradniuk, csak hogy ne legyenek kénytelenek bevallani: hozzászoktak a törvények uralmához, és nem is akarják már, hogy másként legyen." (Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány 29. In idem: Válogatott írásai, Gondolat, Budapest, 1984, p. 159)
12. Még és már van cenzúra: „1966-ban hivatalosan bevezetik a cenzúrát." (in: Berkes Tamás: A cseh hatvannyolc saját kontextusa, in: 2000, 2008. július-augusztus p. 54.)
13. „Csupán arra volt hallgatólagos megegyezés, hogy egy nem létező közmegegyezés mit nem jelenthet. (...) Ezért aztán nyelvüknek szinte minden szava hol az egyéni tudásuk, hol a közös nemtudásuk szerint jelentett valami mást, mint amit jelentett, s hol a beszélő helyzete, hol a szó eredeti értelméhez viszonyított új értelme szerint kellett keresniök az egyes szavak jelentését." (Nádas Péter: Mese a tűzről és a tudásról. In idem: Esszék, Jelenkor, Pécs, 1995. pp. 118-119.)
14. Kundera, ez a jellegzetesen urbánus jelenség a legnagyobb nyugalommal szól nemzeti sorskérdésekről. Irigylésre méltó helyzet, a népi-urbánus szembenállás nem nehezedik rá a cseh irodalomra olyanképp, ahogy a magyarra. Talán azért, mert az ország lakosságában a XIX-XX. század során másféle hasadás támadt. „...a cseh korona országainak vegyes etnikumú társadalma a XIX. század közepéig megőrizte a tartományi patriotizmus tudatát, mely a nyelvi nacionalizmus lassú térnyerése idején is integratív erővel bírt." (Berkes Tamás: A cseh újjászületés mint irodalmi kánon. In idem szerk. Keresztirányok, Balassi Kiadó, Budapest, én. p. 92.) Amikor a társadalom hasadása megtörtént, akkor az a virtuális etnikai határon történt. Épp az így kialakult helyzet veszélyeiről beszél Kundera. De ez a veszély nem tiltja le, nem teszi jóformán lehetetlenné a helyzet higgadt tárgyalását.
15. „Az elméletnek azonban van egyetlen, ám súlyos, megoldatlan - és szerintem elvileg megoldhatatlan - pontja, ez pedig az (irodalom)történeti folyamat és az egyes műalkotás közöti áthatolhatatlan szakadék.(...) az egyes mű a maga egyediségében nem lehet része a történetnek." Bojtár Endre: Kell-e összehasonlító irodalomtudomány? In Berkes Tamás szerk: Keresztirányok, p. 42.
16. Kosík valóban a kor vezető filozófusa, de persze a háttérben ott van a még mindig elhallgatott Jan Patočka, ő majd csak a Charta 77-ben kaphat szomorú szerepet. Egyik első szóvivője e mozgalomnak, és egy rendőri kihallgatás során kapott infarktusba hal bele.
17. Ez a mondat annyira alapvető, hogy e cikkem gyakorlatával ellentétben közlöm csehül is, bár annak filozofikus nyelvjátékát igyekeztem fordításomban visszaadni: „Být základní znamená především vytvářet základ a pouze na základě tohoto základu zakládá věc svou existenci a své oprávnění."
18. „Az ‘emberarcú szocializmus' tehát nem Dubček találmánya, hanem a bibliaként forgatott Kosík-mű nyomán a korabeli cseh szellemi élet közhelye." (Berkes, 2008. p. 54.) Az említett mű a magyarul is olvasható A konkrét dialektikája. Kosíki radikalizmussal továbbvíve Berkes Tamás gondolatát megkockáztathatjuk, hogy maga Dubček is csak Kosík, vagyis a változásokra áhítozó értelmiség találmánya volt.
19. Michal Viewegh Varázsos évek pórázon (JAK-Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994) c. regényében a család 1968. augusztus 21-én reggel abból eszmél rá, hogy nagy baj van, mert észreveszi, elszöktek a hullámos papagájok.
20. A kongresszusi felszólalók között csak egyetlen nő akad, a résztvevők aránya ennél nyilván sokkal jobb, hiszen a cseh irodalomban már a XIX. században is meghatározó a nők jelenléte, és számos korszakformáló női életmű akad, de ez a történet jellegéből következően inkább vonatkozhat feleségekre, mint arra a kb. ötven-száz potenciális férjre, akik talán kevésbé figyelmesen hallgattak egy esti konferenciabeszámolót. Hogy sírt-e valamelyikük? Nem kizárt. De ez már csak fikció. Többet nem mondhatunk.