Már

kapható

SZABAD ÁLLAT

című

számunk!

ISSN 1588-0621

ISSN 1215-7546

1. évfolyam 1. szám

Gerold László

FORDÍTÁSAINKRÓL (I.)

(Mirko Božić: A kurlánok; Miodrag Bulatović: Égre száll a vörös kakas; Gyula Illyés: Ručak u dvorcu)

1965. január 15.

Mi (olykor Borit kivéve) nem írunk a fordításokról, a „kereske­dők” is vérszegényen propagálják a ,,friss termést”, s valószínűleg a tetemes ráfizetés kísérő árnya len­gi körül az „útjukra bocsátott” ki­adásokat. (A könyv még nálunk nem nagy üzlet, természetesen csak a jó könyvre gondolok.) Nemcsak a fordításokról, de fordítóinkról sem írunk. Munkájuk szinte a név­telenség, az ismeretlenség jegyében folyik, megbecsülésük, méltatásuk s bírálatuk is elmarad, nem írnak róluk többet, mint a színházi dísz­letek tervezőiről – megemlítik őket. Intézményesíteni kellene a fordítói tevékenységet. (Pillanatnyilag éppen – egy-két hónap az irodalomban a pillanatnál is rövidebb – a Magyar Tanszék hallgatóinak kis csoportja igyekszik, baráti körben, rendsze­resíteni a műfordítói gyakorlatot. Gondolni kellene velük, úgy a kez­deti kísérleteket ne a véletlen, a kapkodás, vagy a szerencse irányít­sa, ti. ilyen jelek is mutatkoznak. Hiszem, hogy megérdemelnék a fi­gyelmet, már növekvő műfordítási irodalmunk érdekében is.)

Tény, hogy a fordítás fontosabb a fordítónál, de önmagában még nem elég. Senki sem kíván szak­mányba fordított műveket olvasni, még teljesítményre sem. Főleg így nem.

Közeledni akarunk a világhoz, érezzük, hogy legvégső ideje bele­integrálni „Európába”, s helyesen kezdjük: a jugoszláv vívmányokkal, ezeken keresztül, ezek segítségével, útmutatásával, így kíséreljük ,,meg­fogni” a ritmust.

Kosztolányi mondta a műfordítás­ról, hogy „annyi, mint gúzsban táncolni”. Ez egyféle, a fordító szempontjából elfogadható, méltá­nyolható részigazság. A „magasabb szférákba törő”, a többiek közeled­tét, testmelegét kívánó tömeg, ér­telmiségiek, és nemcsak azok szempontjából azonban még részigazságnak sem felel meg. Ők a ha­sonlat két tagját nem tudják egyen­rangú komponensnek elfogadni; nem a „gúzsban táncolni”-n vagy a „gúzson” van az elsődleges hang­súly, hanem magán az aktuson: a „táncon”.

Fordító-kiadói politikánk előtt olyan nagy feladatok állnak, ak­kora a sok évi lemaradás, hogy nem nehéz megjelölni, kiválasztani az át­ültetésre kívánó, sürgető műveket. A selejtezés a fogasabb kérdés, sok jó közül kell kiválasztani, fordítani a legjobbakat. A feladat súlyából következik, hogy elvétve becsúszik, bent marad egy-egy, a sorba nem „illő” alkotás is. (Florika Stefan például.)

Miodrag Bulatović,[1] Mirko Božić[2] és Vasko Popa művei képezik az utóbbi évben szerbhorvátról ma­gyarra ültetett művek legjelentő­sebbjeit;

Illyés Gyula:[3] Ebéd a kastélyban c. alkotása egy abból a jelentős fűüzérből (Gábor Miklós, Déry Tibor, Móricz Zsigmond, Kodolányi János), amely a szerbhorvát ajkú olvasóhoz a magyar irodalmat van hivatva közvetíteni;

Danilo Kiš legújabb Ady-fordítá­sa termékeny folytatása az 1961-ben közzé adott kétnyelvű kötetben ta­lálható próbálkozásoknak.

A felsorolt művek egy több síkú fordítói tevékenység legjelentősebb állomásai.

— o —

Csupa rangos alkotás! Milyenek a fordítások? Hogyan dolgoztak a for­dítók?

„A műfordítás mindig csoda egy kicsit, csoda, ami megesik a költő­vel...”

(Radnóti Miklós)

A prózafordító is – költő.

A jó fordítás a nyelvkultúrán mú­lik. Bármennyire is paradoxként hangzik, de a fordítónak az írónál is jobban kell ismernie a nyelvet, sőt, mindjárt még egy paradoxonra kell felhívni a figyelmet: a fordí­tónak a két nyelv közül, amelyről és amelyre fordít, az utóbbit kell jobban ismernie; rezdüléseiben, ár­nyalataiban, latens, még ki nem fe­jezett lehetőségeivel, a két nyelv közötti különbségekkel együtt.

Ha az alkotás jó, fordításra érde­mes, ha a gondolat, az idea, vagy érzés valamint a nyelv szoros és si­keres – művészi – kapcsolata, ak­kor a fordítás szinte egyedül csak a nyelv művészete. A gondolat vagy érzés már „adva van”, a nyelv ma­rad a talány, a feladat, s ha ezzel sikeresen birkózunk meg, egyúttal az „eszmeiséget” is átmentjük, most már a „mi művünkbe”. Csak a nyelv a fordítóé, az egyéni, de hi­hetetlenül megnövekedett funkció­jában és méreteiben.

S lehet-e ismerni az „eszközt” az illető nyelv nyelvtani rendszere, szólamkincse és hagyományai nél­kül?

Nem!

Bulatović, Božić, valamint Illyés műveit bírálóan olvasni nem a me­rev revizor szemével igyekeztem, aki állandóan a maga-írta volna szinonimákat keresi, lesi, várja a mondatokban, hanem együtt akar­tam rezdülni a művel, élvezetes művészi alkotásként élni át a for­dítást is. Azt kutatni, hogy a mű­fordítás nemcsak halvány, bágyadt árnyéka-e az eredetinek.

Van egy ismert szentencia a for­dítói szabályokban: „senki sem for­díthat a saját költői rangján felül”. Ez is, mint minden egymondatos igazság, kiegészítésre szorul: nemcsak, hogy a saját költői rangján felül, de alul sem fordíthat senki, sőt – a fordítandó mű rangja, színvonala alá sem ereszkedhet a fordító. A fordítást, mint alkotást is az eredeti mű értékével és az erre alkalmazott mércével kell mérni. Ennyi megszorítással, ennyi útmutatással zsákutcába jut a for­dító, s joggal kérdezi: hogyan for­dítsak?

Mind Bulatović és Božić, mind pedig Illyés műve rangos, méltó fordításban került a magyar, illet­ve szerbhorvát olvasó elé.

Ha esetleg Božić nyelvét meg is tudnánk gyúrni – hogy a párhuza­mos példával szemléletesebbek le­gyünk – egy Móricz Zsigmond vagy Tersánszky J. Jenő szólamkincsé­ből, Bulatović prózájának magyar megfelelőjét már nehezebben jelöl­hetnénk meg, Sarkadi állna talán a legközelebb hozzá, a drámaíró, és esetleg a kisregények Sarkadija.

Mirko Božić könyve századunk szerb-horvát realista irodalmának legjelentősebb művei közé tartozik, a „hősök” – a Kurlánok – elemen­táris erővel feszítik szét a könyv kereteit, kilépnek, s már kiléptek belőle társadalmi jelenséget, törté­nelmi hagyományok visszahúzó, ránk maradt keserű örökségét pél­dázva. Sajátos viszonyok – éghaj­lati, földrajzi és történelmi – között megkövesedett, nehezen alakítható-változtatható primitivizmus, le­maradás, nyomor megtestesítői, akik öszvéreikkel, babonáikkal, előítéle­teikkel csak nemrég indultak el az Ember építette betonúton, a normá­lis emberi élet felé.

A fordító feladata többszörösen nehéz volt: tájnyelv: hiedelem vi­lágával, szűkszavas párbeszédekkel, amelyekben fontosabb az, amit el­hallgatnak, mint amit kimondanak, a mondatok sajátos zenéje, íze (ikavština) s nem utolsósorban a sa­játos szóképzés és szóhasználat problémái, a mértéktelenül hasz­nált nagyítóképzős alakok, melyből a magyarban olyan kevés van. Bor­bély János hozzáértőén ültette át Božić regényét:

„A to je Silvestru godilo i s drugog razloga: brat mu Mrko imađjaše unučadi kao piladi, i blizanaca i vršnjaka i dok se jedni rođakaju, u tom koprivnjaku, drugi se već devetaju, tako naglo i bujnođikaju.” (54. old.).

„Silvestarnak pedig ez más ok­ból is nagyon tetszett: Mrko bátyjának egész fészekalja uno­kája volt, köztük ikrek is, egyívásúak is, és oly gyors egymás­utánban pörögnek ki a napvi­lágra abban a csalánosban, hogy szinte egymás füléig érnek.” (58. old.).

Fordítása helyenként „költői” is, a szó pozitív értelmében, teszik pe­dig azzá a helyesen és gondosan megválasztott szinonimák:

„A sprolječa kljuju zemlju kratkotrajni hiroviti potočići: nekorisne vode poplaze zemljom, kao zmijice pa zarone u bezbrojna zjala krasa; oživjele grude leda progrgoću stotinjak metara, dok ih ne progutaju žedne stijene.” (8. old.).

„De jön a tavasz, s akkor tisza­virág életű szeszélyes patakocskák csipegetik a földet; semmi haszon belőlük, amint így apró kígyókként szertekúsznak a föl­dön, majd eltűnnek a karszt megszámlálhatatlanul sok résé­ben, repedésében; jégdarabok kelnek életre, száz méternyire is elgörögnek, míg el nem nyelik őket a szomjas sziklák.” (8. old.);

a sajátos magyar vonzatok és szó­lások használata:

„Sad, ja ne znam bi li ona bila voljna tebe, amo reč...” (381. old.).

„Na most, én nem tudom, hogy is mondjam... hajlik-e ő fe­léd...” (410. old.);

vagy:

„E, vala, Salivestre, zbojite imaš sinove, neće ti se raspasť stanje! (24. old.).

„Ej, hitemre, Salivestar, jóköté­sű fiaid vannak, nem vesz ebül a vagyon.” (25. old.);

s a ritkábban használt kifejezések: ,,...semmint hogy a hegyoldal gidres-gödrös általútjain bukdácsol­jon.”

A tájnyelvi kifejezéseket ügyesen cseréli fel, átmenetet képező, félig köznyelvi jellegű, már-már közis­mert megfelelőkkel: „odbije dva-tri dima” – „kifúj két-három pofa füstöt”; „ušeprtljio se” – „balog­süti lesz”; „mrmljao je djed i sukao lijevi brk muvajući se po kući” – „dörmögte az öreg, szerte téblábolva a házban, és a bajusza bal kajláját pödörgette”; „ojkaju” – „réjáztak”; „pjevac opet zakokodače" – „a kakas megint kojdászolni kezdett”.

A kérdés túlontúl fogas volt, a feladat nehéz, és ezért érthető is, hogy a fordító tolla olykor bizony­talankodik, sőt egy esetben tehetet­lenül áll a feladattal szemben: „I neznala, djerce, dabogda!” (230. old.), olvassuk ezt a népi, egyszuszra ki­fújt nyelvjárási formulát, a magyar megfelelőt azonban – talán joggal – hiába keressük. Alapos tájnyelvi ismereteket követelt meg az effajta szólásszámba is vehető mondat. A továbbiakban néhány sajátos esetet sorolunk fel, amelyek helyes meg­oldásához inkább figyelem és ala­posság, több ellenőrzés kell, s ak­kor nem csúfítják a sikeres, a szép fordítás-művet.

— „Garin, reče stari u sebi, moj Garin” (55. old.).

— „Gara fia, ismételgette az öreg magában, az enyém ez a Gara fia” (59. old.). Egyszerűen: az én Gará­mé, vagy: az én Garám fia!

— „Naglasio je”... (55. old.).

— „Azt mondja:”... (59. old.). Túl „szabad”, a „naglasio je” ereje feloldódik, az egyszerű „azt mondjá”-ban.

— „Razogradjene vrtače”... (9. old.)

— „Beomlott kerítésű mélyedésig” (10. old.) Nem minden mélyedés „vrtača” a karsztvidéken, Borbély ezzel szélesebb fogalmat jelöl, mint Božić. Írhatta volna talán egysze­rűen vrtačának, s lábjegyzetben – mint ahogy ezt többször kénytelen volt megtenni – rövid magyaráza­tot fűzött volna a kifejezéshez, vagy fordította volna vakvölgynek, noha ez sem fedi teljesen a ,,vrtača”-t.

— Mrkót, a patriarchális család fejét „glavar”-nak mondja Božić, ezt Borbély főemberre fordítja. He­lyesebb lenne a családfő kifejezés, ebben egy egész világ összpontosul, tárul elénk, vagy még helyesebb: nagycsaládfőt írni, kivált a ma már kissé gunyorosan hangzó főember helyett.

Apró szépséghibák, amelyeket azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül.

Németh László,[4] a fordításról írt tanulmányaiban többször említi a szinonimák helyes megválasztását, mint a jó fordítás legfőbb követel­ményét, amely a szórenddel együtt tökéletessé tehet egy-egy munkát, és amely a fordítótól a nyelvészi felkészültséget is megköveteli. Bor­bély legnagyobb problémája minden bizonnyal az -ina, -ine, -ša, -are, -rda nagyítóképzős névszók, és a „naježurio” szerű fokozott mér­tékű tulajdonságot állapotot kifejező igék voltak. Mi tagadás, ennek a visszaadásában szegények vagyunk. Borbély is körülírással; nagyságot, nagy mértéket jelölő jelzők haszná­latával, csodálkozást kifejező kér­dőszókkal operál: „izrasta u momčetinu” – „micsoda legénnyé ser­dült”; „velikim koračinama" – „hatalmas lépteivel” stb.

— o —

Hasonló problémával kellett meg­küzdenie Ács Károlynak, a Crveni petao leti prema nebu című Bula­tović-mű fordítójának is:

— „Sve zbog jedne nosate i guzate ženetine.” (20. old.).

— „És miért: egy begyes, segges, nőszemély kedvéért.” (24. old.).

Az átültetés a lehető legjobb. Ács Károlytól megszoktuk, hogy jó for­dításokkal ajándékoz meg bennün­ket, éppen ezért – noha az Égre száll a vörös kakas is jelentős for­dítói alkotás – meglepő, hogy mi­lyen apró buktatók vetnek gáncsot a szép munkának:

— „Jovan se nape i održa ga” (15. old.).

— „Jovan minden erejét megfe­szítve támogatta”. (17. old.). Amel­lett hogy a szerb múltban (aorist-ban) benne van a munka, az igye­kezet megfeszülése, verejtéke („na­pe”) és a megnyugtató, szusszanást engedő eredménye („održa ga”), a magyar határozói igeneves alakkal akarja mindezt fordítani, de a „tá­mogatta” gyakorításával is feloldja az „održa ga” egyszeri, de eredmé­nyes megfeszülését. Ha azt talán észre sem vennénk, hogy a szerb „uverena”-t sehogy sem fedi a ma­gyar „hátha” (7. illetve 5. oldal), de a szerb mondatok, gondolatfűzés idegensége olykor az egész fordítás devalválásával kísért:

— „Srce im, doduše, ne bi bilo suvišno, ali i bez njega mogu.” (178. old.).

— „A szív, az nem volna fölösle­ges nekik, de meglesznek valahogy nélküle.” (264. old.)

Vagy:

– „Ništa mi ne možete dok mi je njega.” (79. old.).

— „Semmit sem tehettek, amíg ez megvan nekem.” (118. old.).

Egyik „magyar” mondatot sem ír­nánk le, ha az eredeti nem sugallná ezt a megoldást. Magyartalan. A szerbhorvát nélkül Ács sem írná le őket. Éppúgy, mint a „smetnuti s uma” sem lenne: „hagyd ki az eszedből”. Ilyen a magyarban nincs; vagy ahogy nincs csempészni való, és erre nem való dohány sem, csak csempészésre szánt (vagy nem szánt) dohány van:

— „Samo nema smisla što sade duvan između grobova, što švercuju tako.” (16. old.).

— „De annak nincs értelme, hogy csempészni való dohányt ültet­nek a sírok közé.” (19. old.).

Minden dohány „Csempészésre” va­ló. Nem a dohánytól, hanem az em­bertől, a csempésztől függ.

Sajátos probléma a szem (oči) használata, írása, és fordítása. A mindössze néhány esetet rögzítő cé­dulán ez olvasható:

— „...očiju sitnih, iskrlještenih (18. old.) ...oči njegove, iako zapaljene (28. old.) ...buljavo plave oči (18. old.) ...prevrtao očima (18. old.) ...bezizrazne oči (31. old.) ...otvori oči” (31. old.).

— „...szarkalábas szemei vala­hogy ...szemei gyulladtak és ...a szemét forgatta (21. old.) ...dülledt kék szemeit (22. old.) ...kifejezéstelen szemei . . . (42. old.) ...akkor nyitotta fel kis­sé a szemét” (42. old.).

Ehhez magyarázat sem szükséges: kiegyensúlyozatlanság.

Talán nem hagyhatjuk említetlenül, hogy a „meki” inkább puhány, mint „jámbor”; a „neznanog sjemena” megfelelőjét két – magról fa­kadt és ágról szakadt – állandó szó­kapcsolat összevonásából magról szakadtnak fordítja, a „debeo hlađ”-ból a jelző elmarad s csak árnyék, lesz, noha mi ismerünk vén árnyé­kot is stb.

A szinonimák helyes alkalmazásá­ra vall, amikor a fordító a szerb „utroba” kifejezést a körülmények­től függően: méhnek, zsigernek, bensőnek fordítja. Az értés, a nyelv érzését, ismeretét bizonyítja, hogy ilyen megoldásokat, mondatokat is olvashatunk a fentiek ellenére is jelentékeny fordítói alkotásban.

— „A imali bi šta i videti – svet ih je gledao: bolesna i tankovrata deca, mahom gola i kriva, šiljoglavi očevi varošlije s kesama ispod očiju; krezube ženetine razmekšanih trbušina i šotkastih nogu: beli starci i slinave babe bez glasa i težine.” (11. old.).

— „Pedig lett volna mit látniuk, sok ember bámulta őket: vá­nyadt, vékony nyakú gyerekek, legtöbbjük pucér és görbe; he­gyes fejű polgárfélék, nagy tarsolyos szemekkel, csorba fogú asszonyságok, löttyedt hassal és kacsalábakkal; ősz aggastyá­nok és nyáladzó vénasszonyok, se hangjuk, se súlyuk.” (11. old.).

vagy:

— „Samo melje i melje – vodenica mu nije ravna.” (88. old.).

— „Csak mondja, mondja – a szalmacsép kismiska hozzá.” (125. old.).

— „Peklo je sunce.” (15. old.).

— „A nap meredeken tűzött.” (17. old.).

Bulatović mondatai sajátos hangu­latot, de egyben bizarr, morbid vi­lágot jelölnek, zenéjük sajátos. Ne­héz őket megfelelően fordítani, s Ács Károly nagyjából eleget tett az eredeti szöveg támasztotta igények­nek. Sőt, egyik legjobb magyar nyelvű fordításunkat adta közzé, de ismerve fordítói kvalitásait, könnyen elkerülhette volna a fent em­lített és ezekhez hasonló apró gán­csokat, s hitelesebben adhatta vol­na vissza a Bulatović-mű hangula­tát; Ács Károly ugyanis olykor kis­sé ellágyította Bulatović világát.

— o —

Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban című művének Mladen Leskovac adta a korrekt, pedáns, élvezhető szerb-horvát fordítását. Néhány je­lentéktelen, nem eléggé kifejező, hangulati („zászlósurak” – „zastavnici”; „násfákat és kösöntyűket" – „mindjuše i ogrlice”; „különbül” – „drukcije”; és egy értelmi hibát rejtő „edzőket” – „igrace”) kifejezéstől eltekintve szinte hibátlan alkotásnak ismertük meg Mladen Leskovac fordítását.

(Folytatása a következő számban)

[1] Miodrag Bulatović: Crveni petao leti prema nebu. Miodrag Bulatović: Égre száll a vörös kakas, Fórum, Novi Sad, 1963. Fordította Ács Károly.

[2] Mirko Božić: Kurlani, Prosveta, Beograd, 1958. Mirko Božić: A Kurlánok, Fórum, Novi Sad, 1964. Fordította Borbély János.

[3] Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1962. Gyula Illyés: Ručak u dvorcu. Fórum, Novi Sad, 1964. Fordította Mladen Leskovac.

[4] Németh László: A kísérletező ember, Magvető kiadó, Budapest, 1963. A Gályapadról laboratóriumban című fejezetnek a fordításra vonatkozó tanulmányait használtam fel (313–427).